Egyszer volt Budán kutyavásár, de ilyen pazar kutyakiállításból több is elférne
A kutyák az Antarktisz kivételével minden földrészen megtalálhatók, magas hegységekben, trópusi esőerdőkben, szigeteken, de akár egyébként érintetlen természetvédelmi területeken is feltűnnek: a Canis familiaris egyedszámát globálisan egymilliárdra becsülik. Magyarországon 2018-ban a háztartások 36 százaléka volt kutyatartó, de röpke három év alatt, 2021 nyarára ez az arány 50,4 százalékra nőtt. Az Állatorvostudományi Egyetem kutatói 2,8 millióra teszik a gazdás kutyák számát, így a magyar kutyapopuláció a gazdátlan, vagyis kóbor egyedekkel együtt jócskán meghaladhatja a 3 milliót.
A kutyás nemzet címre is feljogosító létszám a város- és kultúrtörténészek ingerküszöbét is átlépte, legalábbis erre utal, hogy a Kiscelli Múzeum pazar kiállítást szentelt a kutyatartás gazdag, de méltatlanul kevéssé ismert históriájának.
A Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete párját ritkítóan gazdag művészet- és társadalomtörténeti anyagot felvonultató tárlat, amely a különleges látnivalókat jelentős, de még befogadható mennyiségű lexikális anyaggal is megtámogatja: Balla Loránd és Molnár Álmos kurátorok feltételezték, hogy a látogató birtokában van az értő olvasás manapság egyre ritkább képességének. A múzeum Sziklapincéjében berendezett, az általános szabályok betartásával kutyával is látogatható kiállítás az ókortól az 1990-es évekig mutatja be a kutyák és a kutyások történetét, szigorúan követve azt a válogatási alapelvet, hogy a bemutatott különlegességek a mai Budapest területének múltjából származzanak.
Társállatok
A Kiscelli több emelet mélyen kialakított pincelabirintusában március végéig nyitva tartó kiállítás nem követ semmiféle kronológiát, ezért a tematikus blokkok bármilyen sorrendben megtekinthetők. Ennek ellenére a monitorokon és kivetítőkkel bemutatott mozgóképek, a fotókkal, plakát- és festményreprodukciókkal illusztrált szöveges tablók, a változatos megoldásokkal operáló tárlókban, illetve szabadon álló installációként közszemlére tett relikviák logikusan követhető történetté rendezik a kutyatartás elmúlt kétezer évét, pedig a társmúzeumok, a magángyűjtők és a régiségkereskedők segítségével felhalmozott kollekció több száz darabból áll.
A kurátorok alaposan feltérképezték témájuk legkülönfélébb területeit, miközben mindvégig ragaszkodtak ahhoz, hogy a kutyáról, mint társállatról meséljenek. A bronzkori, ókori és a honfoglaláskori blokkban így helyet kaptak az ásatások során előkerült, megdöbbentő épségben megmaradt csontleletek, amelyek arról tanúskodnak, hogy már a Duna mentén megtelepedett szarmaták is nagy becsben tarthatták kutyáikat, ugyanúgy, ahogy az Aquincumot alapító rómaiak, majd a Kárpát-medencét meghódító magyarok.
Az ókori Pannoniában már bizonyíthatóan létezett a városi kutyatartás, mi több, a társállatokat a mait idéző kultusz övezhette – legalábbis erre engednek következtetni az épületdíszítések, az amulettszerű szobrocskák és ékszerek, a kutyás bútorfogantyúk és olajmécsesek.
Eborvosok és gyepmesterek
A középkori Buda kutyaemlékeit egyebek mellett a Szent Rókust négylábú társával ábrázoló mázas kályhacsempe képviseli, amely felidézi, hogy a pestisesek gyógyításáról és a kutyák istápolásáról ismert szent életét egy önfeláldozó kutya mentette meg azzal, hogy kenyeret vitt neki.
A reformkori kutyatartásról a dunai árvizekről tudósító festmények és litográfiák kinagyított részletei mellett a vadászati és őrző-védő feladat tárgyi emlékei mesélnek. A kurátorok egy valódi – igaz, már a 20. század elején rendszeresített – koloncot is beszereztek, olyat, amilyennel korábban évszázadokig megakadályozták a szabadon engedett kutyák elkóborlását.
A kiállítás nem finnyáskodik, amikor az 1800-as évek utolsó harmadában rohamtempóban urbanizálódó Pest, Buda és Óbuda kutyagondjait mutatja be. A múltfeltárás részeként az egyre tömegesebb kutyatartás következményeként utcára került állatokat népegészségügyi okokból is összefogdosó gyepmesterek, azaz a sintérek önálló tablót kaptak.
De az eleinte csak az ebvészként is emlegetett veszettség ellen fellépő állatorvoslás sem maradt ki, és külön szekció mutatja be a vakvezető kutyák képzésének évszázados történetét is.
Kultusz és giccsparádé
A kiállítás azt is bemutatja, hogyan vált egyre terebélyesebbé a városi kutyatartás intézményrendszere az elmúlt száz évben. Meglepő, hogy a vendéglőkben rendszeresített csontos tányérok, az egymás után nyitott kutyakozmetikák, a rendszeres kiállítások és ebkavalkádok már a 20. század elejétől részei voltak a főváros tömegkulturális kínálatának.
A Kiscelli Múzeum kurátorainak elévülhetetlen érdeme, hogy sikerült megszerezniük a Budapesten elhatalmasodott kutyakultusz egyik emblematikus berendezési tárgyát. A magyar nyelvű színházművészet legendás, nem mellesleg köztudottan kutyaimádó alakja, Blaha Lujza lakásának előszobáját egykor díszítő ruhafogas magáért beszél.
A kutyafejes sétapálcákból álló gyűjtemény már sejtetni engedi, hogy a helytörténészek az üveges vitrinek porcelán nippjeinek és a kutyás faliképek máig virágzó divatját is beemelték kutyatörténetükbe.
A dugóhúzós dakszlik, porcelán mopszok és a berámázott gobelinek némelyikét a az idősebb látogatók személyes ismerősként üdvözölhetik, hiszen már láthatták őket, ha máshol nem, hát felmenőik vitrinjeiben.
Hogy sikeresnek könyveli-e el a Kiscelli Múzeum a hétfő kivételével mindennap 10-től este hatig nyitva tartó kutyakiállítását, még nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a vendégkönyv szerint a mai fővárosi kutyatartók érdeklődését felkeltette a tárlat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
