Reaktivált terménykanállal az eltűnt dologidő nyomában
A Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytára alighanem az egyik legfurcsább magyar közgyűjtemény. Az újbudai rozsdaövezetben, a Budafoki út és a Prielle Kornélia utca sarkán álló egykori gyárépületben működő intézmény az itt őrzött páratlanul gazdag technikatörténeti kollekció ellenére sem nevezhető múzeumnak, hiszen a jelenleg már több mint 16 ezer egyedi tárgyból álló gyűjteménynek csupán a töredékét veheti közelebbről is szemügyre a nagyérdemű.
Az ipari csarnok földszinti bejáratánál csak szűkszavú felirat jelzi, hogy a látogató épp Johannes Gutenberg 1440-es kézisajtójának méretarányos másolatát támasztja, ahogy a portréfényképezést a 19. század derekán forradalmasító eredeti Petzval-objektívek jelentőségét sem méltatja önálló tárló. Az 1950-es évek szovjet csúcstechnológiáját képviselő URAL-2 (Урал-2) szuperszámítógép is legfeljebb gigászi mérete miatt tűnik fel, ahogy a manapság orvostudományi és kozmológiai kutatásokat is inspiráló Gömböc sem kapott külön sarkot. A tanulmánytár munkatársai nem véletlenül nevezték el raktárkiállításnak az általuk gondozott és kutatott relikviák közül csak néhányat bemutató, az ipari csarnok három termét mégis zsúfolásig megtöltő állandó tárlatot.
Archeológia másképp
Prímább enteriőrbe mondhatni nem is kerülhetett volna a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen doktorált Sterk Barbara multimédia-művész DOLOG_IDŐ című kiállítása, amelyen először kerültek a nagyközönség elé az ugyanezen a címen írt disszertációjához tartozó egyedi művek.
A különféle kronométerek, vetítő-, fényképező- és filmfelvevőgépek, mikro- és teleszkópok, laborfelszerelések és konyhai eszközök, továbbá analóg rádiók, katódsugárcsöves televíziók, hengeres, szalagos és lemezes hangrögzítők, illetve lejátszók, valamint informatikai régiségek között otthonosan fest a Sterk által megálmodott és elkészített tápkábeles kézifűrész, a gépi intelligenciával ellátott tökgyalu, de még az egymással az interneten kommunikáló autonóm kukoricamorzsolók is csak azért feltűnőbbek, mert a fogantyúikat kényelmesebbé tevő rongybevonat alól ki-kivillannak a fejlett technológiát sejtető ledfények.
Sterk úgy véli, hogy az 1980-as években induló média-archeológia néven ismerté vált társadalomkutatási irányzat alapvetése, miszerint a régi és az új párhuzamos vizsgálatával korábban nem ismert összefüggések tárhatók fel, a művészetben is eredményre vezethet.
„Már használaton kívüli, pár évszázados eszközökbe építettem be olyan a 20–21. századi techno-kulturális használatot idéző mechanikus vagy elektronikus alkatrészeket, mint a potméterek, kapcsolók, mikrovezérlők, kábelek, hangszórók. A választott tárgyak kibővítésével, vagy ahogy én nevezem, kinyitásával feltárul a manapság oly fontos optimalizáció lehetősége, az eszköz hatékonyságnövelésének ígérete” – mondja a művész.
Dolgok, idők és akciók
A doktori értekezés és a kiállítás címét adó szóösszetételt Sterk szerint akár a média-archeológusok is alkothatták volna, pedig nem posztmodern, hanem nagyon is régi magyar kifejezés. A néprajztudományi szakirodalom szerint az archaikus hagyományok mentén szerveződő paraszti közösségekben a dologidő olyan, szezonalitásuk miatt halaszthatatlan, minden más tevékenységet felülíró munkatípusokat jelentett, mint az aratás, a szénakaszálás vagy a terménybetakarítás. A néprajzi definíció szerint a dologidő tartamát a feladat megkezdése és annak befejezése jelölte ki.
Sterk szerint a kifejezés az idő munkavégzéshez kötött ritmizálását is kifejezi, miközben „összeköti egymással az emberi létezés két lényegi referenciapontját, a dolgot és az időt”.
A művész szerint a tárgyhasználat módja és ideje létrehoz egy sajátos, a tárgy és a használó történetét is tartalmazó emlékezeti teret. Ezért is került a tanulmánytár relikviákkal telezsúfolt üvegszekrényei közé kifeszített vászonra végtelenítve vetített mozgókép, amelyben Sterk pantomimszerű mozdulatsorokkal többféleképpen értelmezhető, de mindenképpen dologidősnek tűnő tevékenységeket idéz meg.
A látás tapintása és a párhuzamos olvasatok
A terménykanálba épített nyomógombos kapcsoló puszta létével teremti meg a bekapcsolás önkéntelen igényét. „Az ember ezzel már be is kapcsolja a kanalat, mert a fejben bekapcsolás befogadói értelemben egyenértékű a fizikai bekapcsolással, vagy akár erősebb stimulust is jelenthet”. Az is felvetődhet ugyanakkor, hogy a terménykanál ellenáll a bekapcsolásának és nem csinál semmit. „De ez már egy aktív állapot, hiszen ahol kapcsoló és nyomógomb van, ott akció is van. Ezáltal válik a passzív kanál aktívvá” – mondja Sterk.
Hasonló a helyzet a személyi asszisztenssel kiegészített terménygyaluval, amelynek elmosódott QR-kódjai reflexszerűen kiváltják a szemlélőből a mobilhasználat gondolatát.
A multimédia-művész szerint a kézifűrész, a kukoricamorzsoló, vagy a vízszintező mind-mind olyan tárgyak, amelyek használata manuális tudást, izommunkát és rögzült mozgásmintákat feltételeznek.
„Ezzel szemben a tárgyakba általam beépített modernkori alkatrészek, kijelzők alapvetően a látás általi megismerésre hagyatkoznak” – mondja Sterk. A régi és az új technológiák meglepő találkozása ugyanakkor többnyire nem várt eredményre vezet. A látogatók többsége alig visszafogható késztetést érez a nyomogatásra és tekergetésre, vagyis érvényesül az alkotói szándék, miszerint a kiválasztott és reaktivált használati tárgyak vizuális befogadása felkelti az érintés vágyát is. Vagyis művészeti szempontból is sikeresnek nyilvánítható a média-archeológia módszertanával folytatott kutatás: a régi és az új párhuzamos olvasata segített a tapintás részévé tenni a látást, vagy éppen fordítva.
(A kiállítás kurátora Lázár Eszter művészettörténész.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
