Kifogytál a Kaland-Játék-Kockázat könyvekből? Segít a mesterséges intelligencia!
Steve Jackson és Ian Livingstone eredetileg klasszikus társasjátékokat készítettek: sakktáblákat, go-táblákat és efféléket árultak, aztán jött a Dungeons & Dragons, és mindent megváltoztatott, Jackson és Livingstone pedig végleg átnyergelt a szerepjáték műfajára.
A szerzőpáros először a szerepjátékok működéséről akart könyvet írni, és a brit Puffin kiadó érdeklődést is mutatott az ötlet iránt, de valami elakadt: Jacksonék a játék működését akarták bemutatni, és kitalálták, hogy ehhez nem ártana, ha az olvasó valódi választásokat is hozhatna, és ahogyan egy hétköznapi kaland esetében, itt is maga alakíthatná a történetet. Ez már nem hangzott túl kézikönyvesen, ráadásul az is kiderült, hogy Jackson és Livingstone stílusa olyannyira eltér egymástól, hogy egy közös könyv mindenképpen rosszul nézne ki, de a szellem már kiszabadult a palackból, végül használati útmutató helyett a szerzőpáros inkább egy interaktív kalandot írt. Az első Fighting Fantasy-könyv a Warlock of Firetop Mountain címet kapta, és angolul 1982-ben jelent meg, magyarul a Rakéta adta ki 1989-ben A tűzhegy varázslója címen.
A főhős Te vagy!
Az első játék angolul hatalmas sikert aratott, és persze számos további is követte: ezekben a közös kapcsolódási pont a Jackson által kidolgozott játékmechanizmus volt, bár ő maga általában ragaszkodott a középkorias fantasyvilághoz is, a legtöbb történet ilyen díszletek között játszódik. A játékmenet, képességpontok és a többi könyvelése hagyományosan papíron történik, ahogy a könyvek fülszövege is írja, elég előkészíteni egy ceruzát, egy radírt, két dobókockát, esetleg egy pénzérmét, és indulhat is a játék, de a rutinos felhasználók tudják, hogy ez azért nem elég: a KJK-könyvek forgatásához legalább tíz, de inkább több ujj szükséges, hogy az ember jelölhesse, hogy hol tartott, hova akar visszalapozni, és kipróbálhassa, hogy mi van, ha mégsem a 242. oldalra lapoz, ahol a kalandja véget ér, hanem inkább benyit a fekete ajtón, és a 132. oldalon próbál szerencsét. Ha most azon gondolkozol, hogy ez vajon csalás-e, meg is van rá a válasz: az, de ahogy Livingstone és Jackson is hangsúlyozta egy korábbi interjúban, valószínűleg senki sem játszott úgy ezekkel a játékokkal, hogy ne lapozgatott volna előre-hátra közben.
Hirtelen siker
A szerzőket viszont leterhelte a hirtelen jött siker: a Puffin az első kötet irtózatos sikere után újabbakat követelt, de a konkurencia sem pihent, és elkezdtek megjelenni a rivális lapozgatós könyvek is. Jacksonnak és Livingstone-nak havonta egy új kalandot kellett volna szállítania, de egy könyv megírása még rohammunkában is elég komoly feladat ennyi idő alatt, pláne sorozatban, így külső szerzőket is bevontak a munkába. A Fighting Fantasy azóta is él és virul, a magyarul a kilencvenes években megjelent könyvek most már vagyonokat érnek, de újra is kiadták őket, sőt, angol nyelven már androidos appban is elérhetőek, ami persze elvesz valamit a teljes játékélményből, cserébe viszont már a buszon is lehet velük játszani anélkül, hogy folyton kotorászni kelljen a radír-ceruza-dobókocka után. A rutinos játékosok persze tudják, hogy az az igazi, ha az ember a valódi papírkönyvekkel játszik, lehetőleg külön karakterlapon, hogy ne csiszatolja szét a radírral az eredetit.
Növekvő igények
Igen ám, de mi van, ha elfogynak a sztorik? Jackson és Livingstone még mindig aktívak, az előbbi 2017 óta a Scholastic Booksnál publikál új kalandokat, ahol Rhianna Pratchett, Terry Pratchett lánya és irodalmi örökségének gondozója is közölt már egy lapozgatós könyvet, de azért bárkivel megeshet, hogy kifogy az új játszanivalókból. Ez azért is lenne sajnálatos, mert a Dungeons & Dragons körüli hisztéria után a nyolcvanas években a Fighting Fantasyt is utolérték az amerikai keresztény szervezetek: a felháborodott szülők először a szerepjátékot vádolták azzal, hogy sátánistává teszik a gyerekeiket, majd a lapozgatós könyvekről állították, hogy azok a fiatalok, akik játszottak velük, természetfeletti képességekre tettek szert, így például megtanultak repülni. Nem világos, hogy ezzel mi lehetett a probléma, de a magyar fordítástól mindenesetre semmi hasonló nem történt, pedig milyen jó lett volna.
Az AIdungeon színre lép
Most már viszont akkor sem kell kétségbe esni, ha kifogytunk a kalandokból: az Aidungeon azt ígéri, hogy a mesterséges intelligencia egy végeérhetetlen, folyamatosan változó kalandot generál a játékosoknak, akiknek nincs más dolguk, mint cselekedni – és ráadásul az AI a viselkedésük és a stílusuk alapján is finomítja majd a történetet. Hát lehet, hogy ebből nem lesz egy új Jégboszorkány barlangjai, pláne nem egy Rettegés háza, de azért egy próbát megér. Az, hogy a történetnek szemlátomást nincs vége, nem probléma, a hagyományos játékokban is rendre meghaltam, sőt, meggyőződésem, hogy a Jégboszorkány barlangjait nem is lehet végigvinni, hiába csal benne az ember. Mondjuk az is lehet, hogy ha lebegtem volna annak idején, ez is sikerült volna, ki tudja.
A végtelenített játékon kívül az Aidungeon előre generált világokat és kalandokat is kínál, ezek között akad olyan is, ahol a Télapót kell visszaverni, aki a kizsákmányolt, szerencsétlen manóktól (elfektől?) akarja visszahódítani az Északi-sarkot. A játékos dönthet úgy is, hogy segít a Télapónak, de ellen is állhat neki. A kezdeti próbálkozásaimban a játék több karaktert is generált nekem, de igazából sem a tündér Tinkerbell, sem a bosszúszomjas, Olaf nevű manó nem nyerte el a tetszésemet, bár amikor a maffiafőnök Télapó szerepét osztotta rám, azért kaptam az alkalmon. A teljesen szabadjára engedett mesterséges intelligencia anélkül, hogy bármilyen keretsztori lett volna, meglehetősen gyengén muzsikált: miután nekiindultam benne az erdőnek és levadásztam valami dögöt, aminek a nyomait követtem, folyamatosan a nyomokkal fárasztott, a vadászeredményeimről tudomást sem vett, majd miután szert tettem egy hálóra, folyamatosan belegabalyodtam, míg a tengerbe nem estem, ami egy pillanattal ezelőtt még ott sem volt.
Terrortélapó bosszúja
Szóval nekiindultam Télapóként a történetnek: először összevesztem Jack Frosttal, aki állítása szerint cukorkagyáros (a kerettörténet szerint viszont én, a Télapó terítem a cuccot a városban), majd megnéztem, hogy kik szerepelnek a rossz gyerekek listáján. Meg is találtam a kis Bobot, aki akkora egy szarzsák, hogy ellopja a szomszéd gyerekek ajándékait, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem az otthonában, hogy megdorgáljam. Miután megérkeztem a kéményen keresztül és megfenyegettem vele, hogy ki fogom belezni, ha nem szakít ezzel a rossz szokásával, az anyja azzal vádolt meg, hogy nem is én vagyok az igazi Télapó, csak valami rosszindulatú politikus lehetek, aki megpróbálja rátenni a kezét az Északi-sarkra. Miután bemutattam neki a Télapó-igazolványomat („Say: I can show you my ID”), belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és beleegyezett, hogy magammal vigyem Little Bobot. Amikor ezt tettem, mégis meggondolta magát, és elküldött a pokolba, de késő: a kis Bob már a Télapó karmai között volt.
Ho-ho-hó, lábat törni jó
Az eredeti történet szerint a Télapó maffiózó, így a hagyományos szerepből kilépve úgy döntöttem, hogy az emberrablást ideje valamivel tetézni is: Bob rontotta az üzletemet, Bobnak így bűnhődnie kell. Arról nem is beszélve, hogy miután megnéztem a rossz gyerekek listáját, a sztori szerint ő volt a legrosszabb, szóval eltörtem a lábait. Így utólag meggondolva talán elég lett volna az is, ha egy széndarabot teszek a cipőjébe, de az Északi-sark kemény hely, és kíváncsi voltam, hogy hova visz a történet, egyébként meg ha Bob látta a Kaszinót, tudhatta, hogy még viszonylag olcsón is sikerült megúsznia a dolgot. Meg is lett az eredménye: az AI szerint a beavatkozás hatására Bob neve eltűnt a listáról, többé nem sántikál már rosszban.
Annak ellenére, hogy az alapsztori szerint az enyém a város összes cukorkaboltja, az AI itt már könnyen felejt: a gyermekrablás még simán belefért a történetbe, de amikor megpróbálom begyűjteni a pénzt a boltokból, mintha feledésbe merült volna, hogy az Északi-sarkon én vagyok az éjszaka ura, egy sima cukorkaárus leiskoláz, hogy be se mehetek a boltjába. Járt utat a járatlanért el ne hagyj, szól a mondás, így még egyszer megpróbálkoztam azzal, ami egyszer már bevált: a boltos lábát is eltörtem. Itt is egy apróbb hiba csúszott be a sztoriba, ez ugyan nem tetszett neki, és ennek hatására még azt is elismerte, hogy én vagyok a jogos tulajdonos, de közvetlenül ezután ismét arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem enged be a boltba. Ezután én se tettem volna, de az időrend ismét sántít valahol.
Noir-krimiből a totális katyvaszig
A játékban közben persze más is zajlik, ami a cselekményt hivatott előremozdítani: háború zajlik a világban, így amíg a csipcsup győzelmeimmel foglalkoztam, a világpolitika elsuhant mellettem. Gondoltam, hogy ideje megszabadulni a többi kakastól a szemétdombon, ezért elindultam egy fegyverboltba, vásároltam egy shotgunt (lőszerrel), majd beírtam, hogy felkeresem Jack Frostot, aki a játék elején még beszólt nekem cukorkaügyben.
Itt újabb hiba történt a mátrixban, bár lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam: a gép erre azt dobta ki, hogy a boltból kilépve meglátom az utcán Frostot, aki éppen tavaszi tekerccsel kínálgat egy kislányt, és aki meglepődik rajta, hogy a városban lát (pedig az előbb beszéltünk, basszus). Amikor el akarom vinni az irodámba (nyilván azért, hogy kinyírjam, mi másért), a gép ezt úgy értelmezi, hogy az ő irodájába megyünk, ahol miután üdvözöl („mit látok, csak nem a Télapó személyesen?”), a karakterem szemrebbenés nélkül letagadja, hogy ő lenne Santa Claus. És ezután jön a teljes őrület: Jack szerint Santa (én, ha nem tagadtam volna le önkéntelenül az imént) évek óta úgy tesz, mintha ő lenne, pedig ő valójában nem is a húsvéti nyuszi (ennek ellenére, vagy éppen ezért, évek óta azzal múlatja az idejét, hogy tavaszi tekercsekkel kínálgat gyerekeket).
Természetesen nem lőttem le, hiszen a végén még kiderült volna, hogy saját magamat ölöm meg (egyáltalán, ki adja ki magát kinek?), de hát ezért kár volt a kis Bob mindkét lábát eltörni, igaz, ő legalább jó útra tért az élmény hatására. Az Aidungeon vicces, és megfelelő körülmények között még közepesen használható is, de néhány órányi játék után inkább egy hülye poénnak tűnik – igaz, ha az ember szán rá némi időt, és segít neki a kevésbé hülye és a nagyon hülye forgatókönyv között választani, egészen meglepő dolgok is kijöhetnek belőle.
Ja, és bocs, Bob, tudod, ez csak üzlet. Mentségemül szóljon, hogy nem is tudtam, hogy nem én vagyok a Télapó.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: