„Most arra kérem a hallgatóságot, hogy hunyják be a szemüket, és a figyelmüket irányítsák bármelyik testrészük felé” – szólította fel a közönséget Köteles Ferenc Gábor, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Pszichológiai Intézete Általános Lélektani és Módszertani Tanszékének egyetemi tanára csütörtök délutáni előadásában. A néhány perces demonstráció célja az volt, hogy megmutassa: csupán azzal, hogy egy-egy szervünkre vagy testrészünkre figyelünk, képesek vagyunk érzeteket létrehozni a területen. Ez, a fenti példánál maradva a leggyakrabban bizsergést jelent, amit az emberek mintegy 50-60 százaléka érez ilyenkor.

Saját megfigyeléseink a testünkről csalókák, és ennek több oka van. Az egyik triviális probléma, hogy sokaknak nincs megfelelő szókészlete és gyakorlata sem abban, hogy kifejezze a testi (és sokszor a pszichés) érzéseit. Másrészt ahogy a bizsergés esetén, az agyunk nemcsak téves érzékelésre, hanem hamis fizikai érzetek generálására is képes. És az is előfordul, hogy a tünet megjelenik, gondokat, esetleg szenvedést okoz, a hátterében viszont sem akut kiváltó ok, sem más szervi elváltozás nincs.

A március 2-ai előadás témája épp ehhez a jelenséghez kapcsolódott: Köteles a tünetképzés pszichológiai mechanizmusairól beszélt. Az ETUDE (Encompassing Training in Functional Disorders across Europe – Átfogó európai képzés a funkcionális zavarok témakörében) célja, hogy olyan képzést biztosítson 15 doktorandusz hallgató számára, amivel megérthetik és később tovább kutathatják a funkcionális szomatikus szindrómákat, illetve a tünetképzés folyamatát. Ennek a projektnek tartották meg a budapesti eseményét a héten, aminek keretében nemcsak zárt, a hallgatóknak szóló előadásokat szerveztek, hanem olyan disszeminációs előadásokat is, amik az érdeklődők előtt is nyitva álltak.

Magyarországon a programot a KRE Pszichológia Intézete koordinálja, az EURONET-SOMA kezdeményezéssel karöltve pedig a krónikus testi tünetek megértésével kapcsolatos kutatások folynak. Ezekbe engedett betekintést Köteles csütörtöki előadása, ami azon túl, hogy elmagyarázta a panaszokat és megjelenési formájukat, felvázolt lehetséges tünetképzési mechanizmusokat és magyarázó modelleket is.

A tüneteket és a szenvedést nem kérdőjelezzük meg

Az előadásban elhangzott, hogy a kutatásokba bevont európai országokban átlagosan a háziorvoshoz forduló páciensek fele számol be valamilyen nem specifikus tünetről. Ezek közé azokat a panaszokat sorolják a szakemberek, amelyek eredete nem meghatározott, és objektíven nem mérhetők, csak az érintettek beszámolóiból lehet meggyőződni a létezésükről. Épp ezért nagyon fontos szerepe van az ilyen „orvosilag megmagyarázhatatlan tünetek” kezelésében a verbalizációnak, ami nemcsak a probléma létezését, hanem a súlyosságát is kifejezheti.

Erre példa továbbá a különböző eredetű akut, illetve krónikus fájdalmak szintje, amit ugyancsak nem lehet objektív skálán mérni, az orvosok, ápolók és más szakemberek azonban tapasztalatból rendelkeznek ismeretekkel arról, hogy az átlagos páciens milyen szintű fájdalmat él át egy adott sérülés vagy beavatkozás miatt. Köteles ezzel magyarázza, hogy egyes tünetek aránytalanul nagy mértékben jelentkezhetnek, vagy a fájdalom mértéke aránytalanul nagy egy adott helyzetben.

Az általános hozzáállás az, hogy a gyakorlatban egyetlen pszichoszomatikus tünetet sem szabad bagatellizálni, ez ugyanis, mint ahogy Köteles előadásban meg is magyarázta, akár a tünetek súlyosbodásához is vezethet. A magyarországi orvosi gyakorlat egyelőre mégsem rendelkezik azzal a szemléletmóddal, ami ahhoz szükséges, hogy rendszerszinten érdemben javuljon azoknak a pácienseknek az életminősége, akik ilyen, látszólag teljesen megmagyarázhatatlan tünetekkel fordulnak orvoshoz vagy térnek vissza rendszeresen a rendelőbe úgy, hogy semmilyen objektív módszerrel nem lehet megállapítani, hogy mi a gondjuk.

A szubjektív testi tünetek felmérésére valóban nem lehet klasszikus orvosi mérőeszközöket használni, teszteket viszont igen. Ilyen a PHQ-15 kérdőív (Patient Health Questionnaire-15) is, ami 15 nem specifikus tünet megjelenését vizsgálja. Ide tartozik például a fejfájás, a mellkasi fájdalom, a szédülés, az ájulás-érzés, az alvásproblémák vagy a nehézlégzés. Míg néhányra ezek közül – tipikusan a fejfájásra és más ízületi, vagy a menstruációs fájdalmakra – sokan legyintenek, vagy fájdalomcsillapítót vesznek be, vannak, akiket nem hagy nyugodni a megmagyarázhatatlannak látszó érzés, és olyan megoldást keresnek, ami nem csak eseti jelleggel oldja meg a problémát. Ilyen viszont nem mindig létezik – és nem azért, mert ne lenne teljesen jogos és elfogadható, amit éreznek.

A funkcionális szomatikus szindrómák jelentős szenvedést okoznak anélkül, hogy bármilyen fizikai eltérést mutatna a páciens

Olyannyira komolyan kell venni ezeket a nem specifikus panaszokat is, hogy az utóbbi évtizedekben, részben a placebo-kutatások tanulságait figyelembe véve egy sor olyan kutatás indult, amik a megmagyarázhatatlannak látszó tünetek megjelenésével és azok megszüntetésével foglalkoznak. Mivel ezek ugyanolyan szenvedést és életminőség-romlást okozhatnak a pácienseknek, mint más, diagnosztizálható fizikai vagy mentális betegségek, a kutatók azt próbálják megérteni, miképp alakulnak ki a tünetek, és mi vezet odáig, hogy olyan kiváltó okok, azaz triggerek is tünetképzőkké válnak, amelyek a legtöbb esetben nem is léteznek, vagy már megszűntek.

Köteles kutatási területe az idiopátiás környezeti intoleranciákra vonatkozik, vagyis arra, amikor a tünetképzés olyan általános környezeti hatások miatt következik be, amelyeknek sem a mértéke, sem az átlagos jelenléte nem kellene, hogy problémát okozzon az embereknek. Vizsgálataiban elsősorban az elektromágneses terekben kialakuló érzékenységre (elektromágneses hiperszenzitivitás) koncentrál, de ehhez a problémacsoporthoz tartozik a többszörös kémiai intolerancia, a hang-intolerancia vagy az északi országokban jellemzőbb „beteg épület szindróma”.

Ez utóbbiról a magyar kutató annak a finn kollégájának tapasztalatait osztotta meg az előadásában, aki nemcsak a jelenséget írta le, hanem példát is hozott. Finnországban komplett épületek kerültek használaton kívül amiatt, hogy az abban tartózkodók kellemetlen tünetek megjelenéséről számoltak be. Ezt részben a jó hőszigetelő falak valamiféle kémiai szennyezésének, esetleg penészgomba-fertőzésnek tulajdonították, valójában azonban semmiféle szerkezeti probléma nem volt az épületekkel. A tünetképzés miatt egyre gyakoribbá váló jelenséget azzal tudták orvosolni, hogy az érintetteket jó ütemben elkezdték felvilágosítani, és olyan embereket mutattak be nekik, akik már sikeresen meggyógyultak a szindrómából, vagyis már nem tapasztaltak tüneteket, ha egy „beteg épületben” jártak.

Ez a felvilágosító, oktató munka a gyakorlati szakembereknek is segít abban, hogy támogassák a hozzájuk forduló pácienseke, akiket a legtöbbször kognitív viselkedésterápiával kezelnek; emellett hasznosak a különböző relaxációs technikák, illetve a biofeedback is. Köteles szerint ugyanúgy, ahogy más testi és mentális betegségek esetén, a funkcionális szomatikus szindrómák kezelésében is nagy szerepet kap a fizikai aktivitás, ami hozzájárul az általános jólléthez, és a testtudatosságot is támogatja. A szakember megemlítette azokat az előremutató fejlesztéseket is, amelyek a VR-eszközöket (pl. virtuálisvalóság-szemüveg) vonják be a kezelésbe – ezekkel expozíciós helyzeteket lehet teremteni a páciensek számára anélkül, hogy valójában kényelmetlen helyzetbe kerülnének.

Gyógyszeres kezelést csak akkor alkalmaznak, ha minden más kudarcot vallott, illetve amikor a szindróma nem önállóan fordul elő, és komorbiditása (vagyis kapcsolódása más diagnosztizálható zavarokkal, illetve egyéb funkcionális szomatikus szindrómákkal vagy idiopátiás környezeti intoleranciákkal) meglehetősen magas. Kísérheti a depressziót, megjelenhet a szorongás mellett, az viszont, ahogy Köteles is elmondta, nem tisztázott, hogy melyik az ok és melyik az okozat. Előfordulhat, hogy a depressziót a bezárkózás váltja ki, ennek oka pedig lehet egy krónikus, ismeretlen eredetű fájdalom. De ugyanez fordítva is levezethető.

A tünetet nem a valóság, hanem a vélt valóság okozza

A fájdalom és a tünetek komolyan vételének viszont óriási szerepe van abban, hogy az érintetteket be lehessen vonni a kezelésbe, és érdemileg javuljon az életminőségük. A páciensek egy része ugyanis kimondottan ellenséges a pszichés magyarázattal szemben: úgy vélik, hogy azzal, hogy az orvos nem szervi okot állapít meg a fájdalom vagy a tünet hátterében, nem veszi őket elég komolyan. Köteles szélsőséges esetként írja le azt is, amikor valaki azért költözik el a városból, lehetőleg minél messzebb a „civilizált világ” minden infrastruktúrájától, mert az ember alkotta kütyük elektromágneses sugárzásának tulajdonítja a tünetek romlását.

Ők valóban így élik meg a folyamatot: függetlenül attól, hogy tényleg erősebb sugárzásnak vannak kitéve, vagy csak úgy vélik, hogy erősebb sugárzás éri őket, tüneteik felerősödnek, vagy ha addig nem voltak, akkor megjelennek. Számukra egyetlen az megoldást a forrástól való eltávolodás jelenti, és egyelőre az orvostudomány és a pszichológia sem tudja megfogalmazni, hogy mi segíthet a tartós állapotjavulásban.

Köteles ugyanis kutatótársaival több kísérletben is látta az egyértelmű összefüggést a tünet megjelenése és a trigger között., és ezek hatását longitudinális, ötnapos vizsgálatokkal is igazolták. Az viszont egyértelműen kirajzolódott, hogy nem kellett megjelennie a konkrét ingernek, elég volt annak vélt jelenléte a tünet kiváltásához.

A fejünkben élő kis homunculus tehet mindenről

Köteles szerint egyértelmű, hogy a fájdalom nem az adott testrészben vagy szervben jön létre, hanem az agyunkban, és ezt azzal magyarázza, hogy egyesek olyan szervek vagy végtagok fájdalmáról számolnak be, amiket műtét következtében elveszítetttek. Az amputált végtagok után maradó fantomfájdalmak rávilágítanak arra, hogy milyen ellentmondásos az elme kapcsolata a testtel, és hogy az agy milyen pontosan tudja meghatározni és leképezni a fájdalom helyét a sok millió érzőneuron segítségével.

Köteles az előadásában igyekezett magyarázatot szolgáltatni arról is, hogy miként működik az agyban a tünetképzés folyamata, ehhez pedig az egyik legújabb, általa 2021-ben leírt modellt mutatta be. A prediktív kódolás során az agy elvárások és az azokra adott visszajelzések sorozata mentén dolgozza fel a világból érkező ingereket – tulajdonképpen belső modelleket épít és futtat, amiket a külső és a belső környezet változásaira érzékenyen reagálva folyamatosan módosít.

Az agy tehát nemcsak reagál az eseményekre, hanem előrelátó módon hipotéziseket generál. Jó példa erre az előadásban is említett fa képe, amit egy erdő szélén látunk. Itt erre a képre számítunk, így nem ér meglepetésként, ha valóban fával találkozunk. Akkor viszont, ha egy egyetemi előadóba lépve egy szalmabálába botlunk padok helyett, az agyunk egyetlen korábban generált modellje sem lesz használható az adott helyzetben. Viszont ha gyakran látogatjuk a szalmával berendezett termet, egy idő után már fel leszünk készülve arra, hogy ebben a helyiségben ezzel a jelenséggel találkozhatunk.

Ugyanez a helyzet a testérzetekkel is: kialakulhatnak olyan automatikus kapcsolatok, amelyek egy-egy triggerhez vagy helyzethez érzeteket társítanak, amiket aztán meg is élünk az adott helyzetben. Sőt, tanulási mechanizmusokon keresztül, kondicionálással előállhat az a helyzet is, hogy a konkrét triggernek már meg sem kell jelennie ahhoz, hogy a kellemetlen tünet jelen legyen vagy felerősödjön.

Azon túl, hogy az így kialakuló tünetek megkeserítik az érintettek mindennapjait, néha akkor is megfigyelhetők, ha egyébként mi magunk nem tapasztaljuk a funkcionális szomatikus szindrómát. A nocebohatás épp így jelentkezhet, például egy betegtájékoztató olvasásakor, amikor a mellékhatások listája nemcsak szorongással tölti el az érintetteket, hanem elkezdik érezni is a felsorolt tüneteket is. Erre a negatív affektivitás (a negatív érzelmi állapotokra való hajlam) még rá is erősíthet, tehát léteznek olyan személyiségjegyek, amik együtt járnak a fokozott tünetképzéssel.

Ennek ellenére, ahogy Köteles többször is hangsúlyozta az előadásában, minden érintett megérdemli a megfelelő bánásmódot és lehetőség szerint az elfogadható magyarázatot arra, hogy miért tapasztalja a tüneteit. Az odafordulás, a terápia, illetve az oktatás segíthet abban, hogy a tünetek erőssége csökkenjen, és, ahogyan azt a finn példa is jól mutatja, akár a gyógyulás is elérhető.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: