Tonhalastészta-főzés, Airbnb-zuhanykabin-takarítás, felmosás és mosogatás: nem kifejezetten olyan témák, amelyek a tudományt vagy a művészeteket különösképpen megmozgatnák, sőt az átlagembernek sem megy fel a pulzusa az izgalomtól, amikor egy kiállítás azt ígéri, hogy megnézhet egy darab programozót, aki a monitor előtt ül, és a billentyűzeten pötyög. Legfeljebb ha Steve Jobs hologramja lenne. Ami mégis izgalmassá tette a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem K épületében bemutatott minikiállításokat, az ugyanaz a törekvés, ami Steve Jobs hologramját is érdekessé tenné: hogyan örökíthetünk meg egy-egy múló mozdulatot, hogyan fagyaszthatunk meg térben és időben olyan pillanatokat, amelyek enélkül az enyészeté lennének, és anélkül hullanának vissza a láthatatlanságba, hogy bárki egyetlen gondolatot is pazarolna rájuk.

Kocsi Olga, művésznevén Holy Olga multimédiaművész Láthatatlan munka című kiállítása és ezzel párhuzamosan Boruzs Ádám képzőművész először 2022. decemberében bemutatott, Kaotikus érzékek című kiállítása a BME Művészeti Rezidenciaprogramja keretében valósult meg, amit tavaly indított az egyetem, és a sikereken felbuzdulva idén április 10-ig várja a művészek jelentkezését a 2023-2024-es évadra. A már számos nemzetközi intézményben hasonlóan működő program lényege, hogy két kiválasztott művész vagy egy művészpáros 10 hónapon keresztül együtt dolgozik egy tudományág képviselőjével, és erre reflektáló műveket hoz létre.

Járulékos, de egyáltalán nem elhanyagolható eredményként a projekt olyan kulturális-társadalmi térbe viszi ki a tudományos és technológiai vívmányokat, ahol a közönség korlátok nélkül találkozhat a művészek szabadon szárnyaló fantáziájával és reflexióival, ez pedig új ötleteket és látásmódokat vihet a megszokott keretek közé, és segíthet a tudósoknak abban, hogy értelmezzék és a nagyközönséghez is eljuttassák eredményeiket. Az idei program különlegessége volt, hogy összehozta a sportmozdulatok mérésével foglalkozó Kiss Rita professzort és Ágoston Dorottya doktoranduszt Kocsi Olgával, aki a MOME doktorandusza és egyben karosszérialakatos. A közös munka a műalkotások mellett tudományos szempontból is hozhat eredményeket, és elképzelhető, hogy megreformálja a gyógytornászok által a pácienseknek javasolt mozdulatsorokat.

Láthatóvá tenni a láthatatlant

– Engem olyan mozgásfolyamatok érdekeltek, amiket nem igazán nevezünk munkának – mondta a Qubitnek a március 8-i kiállításmegnyitón Kocsi, aki arra a kérdésre, hogy miként definiálná a láthatatlan munkát, azt válaszolta, hogy „nagyon sokrétű, lehet házimunka vagy gyerekkel, babákkal, neveléssel kapcsolatos munka, és nemcsak a nőkre vonatkozhat, tapasztalhatjuk heteroszexuális, homoszexuális pároknál, nőknél és férfiaknál is. Valaki mindig csinálja a dolgokat. A gondok megoldódnak, a számlák befizetődnek, rend keletkezik, de mi van, ha egyszer csak beteg lesz a háttérben az a valaki, és hirtelen kiderül, mennyi munkát is végez valójában? Akkor vesszük észre ezeknek a dolgoknak a fontosságát, amikor hiány keletkezik” - mondta, viszont hozzátette, hogy az olyan láthatatlan munkafolyamatok megmutatása, mint a teregetés, a mosogatás vagy a zuhanykabin-takarítás munkájának nem kifejezett célja volt, inkább eredménye.

A Kocsi munkáját segítő egyetemi tanár, a mozgáselemzéssel és biomechatronikával foglalkozó Kiss Rita, a Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszékének vezetője a megnyitón elmondta, hogy a folyamat során az egyik céljuk végül is az lett, hogy művészi szinten megmutassák, hogyan jelenik meg a láthatatlan munka a családok életében. „Hiszen a családok nem tudnának működni a felmosás, a teregetés, a gyereknevelés nélkül. Tudták-e például, hogy ha pénzre váltanánk a láthatatlan munkát, akkor 25 százalékkal, vagyis kb. 2000 milliárd forinttal nőne meg a GDP?” – tette fel a kérdést Kiss, és hozzátette, a rezidenciaprogram egy éve alatt rengeteg felvétel készült, rengeteget ötleteltek, hogy különböző szemszögből bemutassák egyebek mellett ezt a fajta láthatatlan munkát is.

Összegabalyodott bumszli a mozdulat

Mindez a gyakorlatba átültetve azt jelentette, hogy Kocsi meghívta ismerőseit a mozgáslaboratóriumba, akik ott különféle dolgokat csináltak: tonhalas tésztát főztek, furulyáztak, performanszt adtak elő, megszoptatták a gyereket, játszottak a kutyával vagy épp „kurátorkodtak” (értsd: telefonálás közben körbe-körbe járkáltak). Ezeket a 2-10 perces mozgásszekvenciákat a művész a labor speciális motion capture technológiájával adatokká alakította, videóra vette, fotósorozatot készített róluk, és saját szoftverrel kiegészített Kinect kamerával rögzítette őket. Az így nyert leképezéseket, azaz digitális adatokat többféleképpen jeleníti meg a kiállításon: kivetítőkön, acéllemezekre nyomtatott képeken, üvegobjektek és 3D szobrok formájában.

A kiállításon voltak olyan művek, ahol ezeket a mozgásokat jól fel lehetett ismerni, és elégedetten nyugtáztam, hogy az ott tényleg egy felmosás, nem én vagyok teljesen hülye a művészethez; máskor viszont értetlenül horgonyoztam le egy-egy színes 3D gombolyag előtt. Ezekről a különféle térformákká gabalyodott anyagdarabokról aztán a kiállítás leírásából kiderült, hogy térré lényegítik át az időt azáltal, hogy testet adnak a a motion capture-rel rögzített teljes mozgásperiódusnak.

Néder Panni Berlinben élő színházrendező, aki performanszával maga is hozzájárult a kiállítás anyagához, megnyitó beszédében azt emelte ki, hogy Kocsit régóta foglalkoztatja a test, a tér és az idő hármasa, az, hogy hányféle és milyen lenyomat hozható létre a test mozgásáról adott térben és időben, és hogy a kiállított művek egy hosszú kísérlet egyik fázisának tekinthetők, nem véglegesnek.

Két legyet egy csapásra

Ehhez a munkához kapcsolódott a sportmozgáselemzéssel foglalkozó Ágoston Dorottya, a Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszék doktorandusza, aki laborkörülmények között és különféle helyszíneken futómozdulatokat vagy a kajakosok evezőmozdulatait méri. „Elsősorban kinematikai vizsgálatokat végzünk, ez azt jelenti, hogy ízületi szögeket számítunk, testtömeg-középpontot vizsgálunk. Ezek azért fontosak, mert például meg lehet állapítani, hogy amikor egy profi sportoló végrehajt egy adott mozdulatsort, ahhoz képest egy kevésbé profi miben tér el, min kell javítania. Emellett a mozgásvizsgáló labor ízületek mozgásterjedelmét tudja meghatározni, amikor gyógytornászokkal dolgozunk együtt, ez pedig sérülések megelőzésekor és rehabilitációkor nagyon fontos. Hiszen a gyógytornászok sokszor szemrevételezéssel állapítják meg a diagnózist, mi viszont numerikus értékeket tudunk ezekhez társítani. Meg tudjuk mondani például, hogy egy sportolónak 3-5 hét alatt 3 fokkal megnőtt a mozgásterjedelme. Ez sokkal kézzelfoghatóbb a sportoló és a gyógytornász számára is, aki nem tudja ennyire pontosan, mit látott 3 hónappal vagy 3 héttel ezelőtt” – mondta Ágoston.

A Kocsi segítségével a mozgáslaborba vitt mozdulatokat, a teregetést, a mosogatást, a furulyázást vagy a programozást aztán Ágoston is felvette tudományos kutatásra alkalmas műszerekkel. Kiss szerint az ott mért, számokkal jellemzett mozgásokat fel tudják használni a következő kutatásaikban: például meg tudják mutatni a gyógytornászoknak, milyen jól be lehet építeni a láthatatlan munkát a gyógytornába. „Rehabilitációs céllal meg lehetne mondani, hogy mosogassál el 10 tányért jobbra és 10 tányért balra, vagy moss fel a következő mozdulatsor segítségével. Szóval nem kellene kifejezetten gyógytornát végeznie az embernek, elég lenne, ha ezeket a mozdulatsorokat végigcsinálná, és így két legyet üthetnénk egy csapásra” – mondta Ágoston.

Kreatívkodni, ötletelni, kísérletezni csak biztonságban lehet

A tudományt a művészettel összeházasító rezidenciaprogram külföldön már több helyen létezik, a Max Planck Insitute, az MIT és a CERN is indított effélét. „Az ötlet olyan értelemben nem nagyon eredeti, hogy a világban számos helyen létezik, csak Magyarországon nem volt eddig. Egy-két egyetemen belül működnek alkalmi dolgok, de ha Európában, Amerikában, Ázsiában vagy Ausztráliában körülnézünk, a természettudományos kutatással és technológiával foglalkozó egyetemeken és kutatóintézetekben lehet találni olyan rezidenciaprogramokat, amelyeknek a lényege, hogy érkezik egy művész, és a saját eszközeivel reflektál arra, amit ott lát. Nekem az egyik fő ihletőm a CERN volt, ott több hasonló program is fut, és elképesztő dolgok születnek” – mondta Gács Anna, a BME szociológia és kommunikáció tanszékének docense, a rezidenciaprogram szakmai vezetője. (A CERN művészeti rezidenciaprogramjával itt foglalkoztunk.)

Gács elmondta, hogy 2022 elején írták ki az első pályázati felhívást, amire 100 művésztől összesen 80 pályázat érkezett. „Ez persze nemcsak azt mutatja, milyen szuperizgalmas ez a program, hanem azt is, milyen szörnyű helyzetben van a művészértelmiség. Hogy mennyire nincsenek stabil megélhetési lehetőségei. Nyilván minden ösztöndíj erről is szól. Ez a program az első évben nettó 150 ezer forintot jelentett 10 hónapon keresztül, most pedig 180 ezer forint. Ahhoz talán elég, hogy a rengeteg más projektjük és munkájuk mellett tudjanak fókuszálni erre a projektre is” – tette hozzá a programvezető.

Gács szerint a tudomány és a művészet néhány alapvető keretfeltételében sokkal jobban hasonlít egymásra, mint az elsőre nyilvánvaló lenne. „Még Boruzs Ádám tavaly decemberi kiállításmegnyitójához kapcsolódóan rendeztünk egy beszélgetést arról, hogy mit jelent a tudományos és művészeti kreativitás, van-e ezeknek egymáshoz közük, és milyen intézményes feltételek között tudnak vagy nem tudnak működni. Nagyon érdekes beszélgetés volt. Az látszott, hogy ha egyet hátralépünk, akkor igenis meg lehet fogalmazni olyan feltételeket, amelyek ezt a kétfajta kreativitást egyformán jellemzik. Például nyilván szükség lesz valamifajta olyan hosszú távú biztonságra, amelyben lehet hibázni. Tehát a projektszemléletű finanszírozás, ami manapság egyre inkább jellemző, ellentétes például azzal a szemlélettel, hogy mehess rossz felé is, és tekinthesd azt is termékenynek. Ez a tudományban is előfordul, a művészetben pedig abszolút – az állandó kísérletezés, visszalépés hozzátartozik az alkotó folyamathoz” – mondta Gács.

A program szakmai vezetője szerint rezidenciaprogram során megtartott kiscsoportos beszélgetések erősen inspirálták a résztvevőket, és sokat hozzátettek ahhoz, „hogy az ember ki tudjon lépni a megszokott dobozokból, megszokott keretekből. Ami érdekes volt, hogy ezt szinte szó szerint a tudós is elmondta és a művész is elmondta: az, hogy kiscsoportban, diákokkal együtt sétálgatva beszélgetnek, sokkal jobban előhívja az ötleteket, mint bármi más”.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás