Az ateista Picassónak még a bikaviadalról is Krisztus jutott az eszébe
A spanyol katolikus családba született, Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno Maria de los Remedios Cipriano de la Santisima Trinidad Martyr Patricio Clito Ruiz y Picasso néven megkeresztelt kisfiú akkor fordult el végleg a vallástól, amikor imádott kishúga 7 évesen elhunyt diftériában. A haláleset után a család Barcelonába költözött, ahol az akkor 13 éves Picasso felvételt nyert az Escola de la Llotja művészeti iskolába, majd innen 16 évesen Madridba, a Királyi Művészeti Akadémiára ment tovább.
A századfordulótól Franciaországban élő és egész életében ott alkotó Picasso ugyan ateistának vallotta magát, és a Francia Kommunista Párt tagja volt, de vallásos édesanyja és művészetet oktató apjának öröksége rányomta a bélyegét munkáira. Egyik legelső olajképén, az 1896-os Elsőáldozáson az elvesztett kishúgát festette meg.
Még ugyanabban az évben festett egy tanulmányt a keresztre feszített Jézusról is.
1901-ben újabb csapás érte: öngyilkos lett az egyik legjobb barátja, a katalán festő és költő, Carles Casagemas. Az alig húszéves Picasso későbbi visszaemlékezése szerint ennek hatására kezdett bele kék korszakába. Az újabb közeli haláleset miatt sosem múló érdeklődést mutatott művészetében a fájdalom és a tragédia örökérvényű motívumához, a keresztre feszítéshez. Ekkoriban készült két rajzán Krisztus és Mária körül tarot-kártyákat idéző, ölelkező meztelen alakok tűnnek fel – a blaszfém párosítás az élet örök körforgására utal. Ez a kettősség végigvonul Picasso egész életművén: szent és profán, démoni és angyali, misztikus és lényegre törő.
1915-ben, az akkor már kubizmusban utazó festő ismét visszatért a keresztre feszítés témájához, és a haldokló Jézus minden e világi gyötrelmét a meggörbült ujjaiba rajzolta.
Negyvenkilenc évesen, 1930-ban festette meg legismertebb Krisztus-képét, A keresztre feszítést (La Crucifixion). A művészi válaszúthoz érkezett Picasso szürrealista festménye egyértelmű előfutára leghíresebb képének, a hét évvel későbbi Guernicának.
Néhány vázlata a festményhez:
1932-ben újra a keresztre feszítés témájához fordult, Matthias Grünewald isenhemi szárnyas oltárának parafrázisait rajzolta meg egy sorozatban.
Az egyik leghíresebb közülük az 1932. október 7-i XXXII. tábla, amelynek csontjai Ezékiel próféta könyvének 37. fejezetére utalnak: „Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek.”
A II. világháború alatt, bár a nácik elfajzott művészetnek bélyegezték és gyakran zaklatták, olyan tisztelet övezte Picassót, hogy viszonylag szabadon alkothatott a megszállt Párizsban. 1942–43-ban készült a Férfi báránnyal című szobra. A művész a 23. zsoltár pásztorképe, valamint a korai kereszténység Jézus-bárány-ábrázolása mellett az ókori Hermész-szobrokra is utalt.
A szoborhoz készült vázlatrajzán még egyértelműbb a krisztusi kép.
1959-ben komplett rajzsorozatot szentelt a bikaviadaloknak, amivel visszatért gyerekkorának első rajzaihoz. A mindössze tízéves Picasso még szülővárosában, Málagában rajzolta az alábbiakat.
A francóista Spanyolországba nem volt hajlandó belépni, ezért a dél-francia kisvárosok bikaviadalain készített vázlatokat. A XVI. rajzától kezdve egyértelműen a keresztre feszítést emelte be a bikaviadalok szimbolikájába.
A középkori Spanyolországban szinte minden egyházi ünnepen bikaviadalt is tartottak, Szent Teréz szentté avatása állítólag kétszáz bika életébe került.
Krisztus arcán a matadorok viadal közben átélt érzelmei tükröződnek, míg jobb keze megszabadul a keresztről, hogy ágyékkötőjét muletaként használhassa a bika ellen.
Ha egyszer ráérzett a vallásos tematikára, nehezen tudta abbahagyni: még a fenti kép készítésének napján rajzolt egy Mária-képet is.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: