Aki hallgat a kisebbségeket érő atrocitások láttán, előítéletesebbé válik, mint korábban volt
Az olyan történelmi események, mint a holokauszt, a ruandai népirtás vagy a srebrenicai mészárlás rámutattak a társadalomnak arra a tendenciájára, hogy az emberek többsége csendben marad az etnikai atrocitások láttán. Bár ilyen mértékű nyílt, tömeges tragédiák a mai demokratikus társadalmakban már nem fordulnak elő, a rasszizmus mindennapi formái továbbra is fennállnak. A tömegközlekedési eszközökön hangoztatott alkalmi előítéletektől kezdve a munkahelyi kirekesztő magatartásig ezek az esetek alapvető kérdéseket vetnek fel a kívülállók hallgatásának következményeiről. Hogyan hat a hallgatás az egyénekre? Önigazoláshoz és az előítéletek fokozódásához vezet-e? Közös kutatásunkban ezekre a kérdésekre kerestük a választ magyar és izraeli kutatókkal, Halperin Erannal (Héber Egyetem, Stanford Egyetem), Kende Annával (ELTE) és Saguy Tamarral (Reichman Egyetem). Az eredmények rávilágítottak arra, hogy milyen hatása van a szemlélők tétlenségének az események és az áldozattá váló csoportok megítélésére. A kutatást eredményeit 2022 végén közölte a Group Processes & Intergroup Relations nemzetközi szociálpszichológiai folyóirat.
Történelmi példa: a Hazatérés
Az év 1945, a helyszín Magyarország; két férfi érkezik vonattal az állomásra. Az egész város pánikba esik. Korábban azt hitték, hogy „ezek az emberek” soha nem térnek vissza, és most azt kérdezik maguktól, hogy vajon több holokauszt-túlélő érkezik-e, és vajon vissza akarják-e kapni boltjaikat, üzleteiket, házaikat, festményeiket, ékszereiket és egyéb tulajdonaikat? A város dühös lesz az érkezőkre, de lakói valójában csak szégyellik magukat. T. Szántó Gábor Hazatérés című, megrendítő novellájának jelenete szemléletesen ábrázolja azt a nyugtalanító jelenséget, amikor a helyi lakosság a holokausztot követően az antiszemitizmustól, a félelemtől és a bűntudattól fűtve megtámadta a megmaradt vagy hazatérő zsidó túlélőket. Az ilyen jelenségek arra késztetnek bennünket, hogy megkérdezzük: hogyan birkóznak meg az emberek az erkölcstelenséggel, amelynek tanúi. Hogyan birkóznak meg azzal, hogy szemet hunynak az ilyen események felett? Együttéreznek-e az áldozatokkal, vagy inkább rájuk hárítják a felelősséget, hogy saját tétlenségüket igazolják?
Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatára olyan kísérletet terveztünk, amelyben a társadalom többségi tagjai egy gondosan előre programozott online játékban vettek részt. A résztvevők megfigyelték, ahogy egy játékos diszkriminatív viselkedést tanúsít egy kisebbséghez tartozói személlyel szemben, majd egy bántó és előítéletes kijelentést tartalmazó magánüzenetet kaptak az illetőtől: „Nem bízhatsz azokban az átkozott muszlimokban"; „Tolvaj cigányoknak nem adok pénzt”. A diszkrimináció megkérdőjelezése és az előítéletes személy szembesítése („konfrontációja”) kizárólag a szemlélődő résztvevőre hárult, mivel senki más nem volt jelen az üzenetváltásnál. A kutatást két országban, az Egyesült Államokban és Magyarországon végeztük, éd öt különböző kisebbségi csoportot vizsgáltunk mint az előítéletek célpontjait: az USA-ban élő afro-amerikaiakat, latin-amerikaiakat és muszlimokat, illetve a Magyarországon élő zsidókat és romákat.
Az incidens után még nőtt is az előítéletesség
Kutatásunk eredményei elgondolkodtató tendenciát tártak fel azon résztvevők körében, akiknek volt rá lehetőségük, mégis úgy döntöttek, hogy nem konfrontálódnak az előítéletes személlyel. Az ő előítéletességük az áldozattá vált csoporttal szemben az incidens után növekedett a kezdeti szinthez képest.
Ezen kívül a nem szembesülők az incidenst követően magasabb előítéletességi szintet mutattak (egyetértés olyan állításokkal, mint például „Kedvezőtlenül érezném magam, ha muszlimok szomszédságában élnék", vagy „Nagyon kevés rendes vagy ésszerű roma ember van"), illetve magasabb volt a felelősség tagadásának szintje („Nem az én dolgom volt, hogy mondjak vagy tegyek valamit") és a bagatellizálás (pl. „Ez a viselkedés nem ártott az embereknek") azokhoz képest, akik vagy szemtanúi voltak az előítéletnek, de nem volt lehetőségük szembesülni vele, vagy szemtanúi voltak egy más típusú előítéletnek anélkül, hogy konfrontálódtak volna vele. Döntő fontosságú, hogy a kontrollcsoportok megerősítették: ezek az eredmények nem a személyiségjegyeknek vagy az előítéletekkel szembeni tanult érzéketlenségnek tulajdoníthatók.
Az önigazolás szerepe és a társadalomra gyakorolt hatás
Az önigazolás kulcsfontosságú tényezőnek bizonyult, amely ezeket a mintákat vezérelte. Azok a résztvevők, akik kezdetben kevesebb előítéletet tápláltak a kisebbségi csoportokkal szemben, a tétlenségüket követően az előítéletek nagyobb mértékű növekedését tapasztalták. Ennek oka, hogy a legkevésbé előítéleteseknek volt a legnagyobb szükségük önigazolásra a tétlenségükhöz. Ez a kognitív disszonanciát csökkentő jelenség arra késztette a nem konfrontálódókat, hogy megváltoztassák az áldozatokkal, a helyzet súlyosságával és saját felelősségükkel kapcsolatos attitűdjeiket. Valójában az, hogy elmulasztották megkérdőjelezni az elkövető meggyőződését, paradox módon az előítéletek felerősödését eredményezte.
A kutatás eredményei jelentős következményekkel járnak a mai demokratikus társadalmakra nézve, ahol az etnikai intolerancia továbbra is fennáll, és gyorsan eszkalálódhat. Az olyan események, mint a fehér fajgyűlölők charlottesville-i gyűlése (USA, 2017), a Brexit utáni bevándorlóellenes támadási hullám (Egyesült Királyság, 2016) és a roma közösséget célzó neonáci sorozatgyilkosságok (Magyarország, 2008-2009) emlékeztetnek erre a riasztó valóságra. Tanulmányunk rávilágít arra, hogy amikor a szemtanúk úgy döntenek, hogy nem emelik fel szavukat az előítéletekkel szemben, nem csupán elszalasztják a lehetőséget, hogy megkérdőjelezzék az elkövető meggyőződését, hanem maguk is toleránsabbá válnak az előítéletekkel szemben. Ez az ellenkező értelmű hatás aláhúzza, hogy az előítéletekre hajlamos társadalomban sürgősen foglalkozni kell a tétlenség problémájával.
Kutatásunk rávilágít a kívülállók hallgatásának következményeire egy olyan korban, amikor a múltbeli atrocitások visszhangja keveredik a mindennapi rasszizmus fennmaradásával. Reméljük, hogy a tétlenség és a fokozott előítéletesség közötti bonyolult kapcsolat feltárásával felhívjuk a figyelmet a jelenségre, és ez mindenkit arra ösztönöz, hogy szembeszálljon az előítéletekkel, amikor találkozik velük, mert csak az aktív elkötelezettség és az empátia révén törhetjük meg a tétlenség körforgását és segíthetjük elő egy befogadóbb társadalom kialakulását.
A szerző szociálpszichológus, az ELTE PPK Pszichológia Intézetének oktatója és kutatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: