„Ha öt-hat angolul beszélő ember karácsonykor összegyűlik a kandalló mellett, rögtön nekiállnak kísértethistóriákat mesélni” – írta Jerome K. (Klapka) Jerome 1891-ben megjelent könyvében, a Told After Supperben.

A kötetben humoros kísértethistóriák olvashatók, de már az angol író megjegyzése is jól mutatja, hogy az angolszász világban – legalábbis a századforduló idejére – a karácsony és a rémtörténetek szinte elválaszthatatlanul összenőttek. Nem csoda: az év leghosszabb éjszakájának környékén a sötétség erői is feltámadnak, így az sem véletlen, hogy a néphit szerint ilyenkor lehet a leghatékonyabban boszorkányt észlelni – már ha faragott az ember lucaszékét. Ahogy Supka Géza írja a Kalandozás a kalendáriumban című könyvében: „Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok.”

A jó viktoriánus szellemek

Az angol kandallók körül meg aztán pláne mozgalmasak voltak a szellemek – hogy mióta, azt csak találgatni lehet, de a hosszú, sötét esték unalmát csak el kellett ütni valahogy, erre pedig kiváló a történetmesélés. Tara Moore, a Victorian Christmas in Print című kötet szerkesztője szerint a rémtörténeteknek ráadásul megvolt az az előnyük, hogy nem kellett hozzá írni-olvasni tudni: elég volt, ha valaki jól bánt a szavakkal.

A viktoriánus időszakban aztán ezeket a történeteket már nem csak elő, hanem el is lehetett adni: egyre többen tudtak olvasni, egyre olcsóbb volt a nyomdaköltség, és egyre nagyobb volt az igény a szórakozásnak erre a formájára. Úgy tűnt, hogy a világban egyre kevesebb a varázslat, ezért az okkultizmus iránti érdeklődés is tetőfokára hágott, a kor népszerű szerzői pedig nem estek a fejükre: úgy ontották magukból a kísértethistóriákat, mintha nem lenne holnap.

Arthur Conan Doyle a detektívtörténetek mellett rengeteg rémtörténetet is írt; a ma már főként a gyerekkönyveiről ismert Edith Nesbit rémtörténeteiben csak úgy hemzsegtek a hullák és a kísértetek, Charles Dickens pedig szintén elismert rémtörténetszerző volt a maga idejében – ráadásul az ő történetei a Karácsonyi éneken kívül is gyakran játszódtak éppen az ünnepek idején. 1868-ban maga az író is panaszkodott már erre: egy levelében azt írta, hogy úgy érzi, meggyilkolta a karácsonyt, és a szelleme visszajár őt kísérteni – nem is írt több karácsonyi történetet. Igény viszont lett volna rá, és bőven akadt jelentkező is a feladatra.

Moore szerint nem volt annyi szellem, ami kielégítette volna az úri közönség igényeit, így a karácsonyi különszámokban már nem is kellett, hogy akár csak megemlítsék az ünnepeket: épp elég volt néhány vérszomjas halott az ünnepi hangulat megteremtéséhez. Az olcsón hozzáférhető ponyvák előtt elég volt a szájhagyomány a karácsonyi borzongás megteremtéséhez – annak pedig, aki nem tudott valami hihetőnek tűnő történettel elő állni, ott volt a néphagyomány: az osztrákoknál a krampusz, a franciáknál a gyerekeket mészároló Fouettard apó, az izlandiaknál pedig Gryla, az emberevő ogre gondoskodott róla, hogy ne teljenek unalmasan az ünnepi esték.

Karácsonyi ének

Dickens 1843-ban megjelent klasszikusa nem igazi rémtörténet, de ez szabadította el a szakmányban gyártott, kifejezetten karácsonyra időzített kísértethistóriák divatját. Még az is ismeri, aki nem ismeri, ráadásul ez ihlette meg a modern Mikulás-figura megalkotóját, az amerikai Thomas Nastot is. Az 1800-as évek előtt a karácsonyt elsősorban vallási ünnepként kezelték, de a század közepére már megkapta azt a cukormázt, amit ma már többé-kevésbé természetesnek veszünk, és Dickens ebben is oroszlánrészt vállalt, az ő szellemei ráadásul nem csak a zsugori főszereplőt, Scrooge-ot nyomasztják, hanem a kapitalizmus hibáira is felhívják a figyelmet.

Az már csak hab a tortán, hogy a Karácsonyi énekben a szerző nagyjából pont ugyanúgy festi le a szellemet, mint a komolyabbnak szánt kísértethistóriáiban, csak épp a fogadtatása más: a megrögzött materialista Scrooge ahelyett, hogy tisztességesen halálra rémülne, esetleg elájulna, a halott üzlettársa, Marley láttán egyből elkezd az emésztésére gyanakodni. Akárhogy is, ha már karácsony, és ha már kísértethistória, a Karácsonyi ének megkerülhetetlen, még akkor is, ha halálra most már csak keveseket lehetne rémiszteni vele.

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy Moore szerint Dickens hevesen tagadta a szellemek és a természetfeletti létezését, és egy spiritiszta ismerősének felhívására egy estét el is töltött egy kísértetjárta házban, ahol békésen megvacsorázott, aztán hazament. Ez az őrület nem is tűnt el nyomtalanul: Rollo Ahmed guyanai származású brit feketemágus a huszadik század harmincas éveiben is erősködött, hogy vámpírok, kannibálok és szellemek igenis léteznek, igaz, ő a karácsonyról egy szót sem ejtett.

A csavar fordul egyet

Henry James amerikai író 1898-ban megjelent kisregénye már nem olyan vidám, mint Dickens karácsonyi kísértethistóriája – de ahhoz hasonlóan karácsonykor játszódik. A csavar fordul egyet karácsony estéjén kezdődik, amikor (na persze) a narrátor és a társai kísértethistóriákkal szórakoztatják egymást a tűz mellett, és Douglas, a történet elbeszélője biztosítja arról a hallgatóságát, hogy ezt még senkinek sem mesélte el, mert „túlontúl borzalmas”.

Arról lehet ugyan vitatkozni, hogy maga a szerző mennyire ment bele a lélektanba, és hogy a kisregényben vajon tényleg szellemek szerepelnek-e, vagy James csak a mentális zavarokat ábrázolta ilyen sajátságos módon (az író szinte évre pontosan akkor adta ki a könyvet, amikor Freud elkezdte lefektetni a pszichoanalízis alapjait, ráadásul a családjában sem voltak ismeretlenek a pszichés problémák), de az biztos, hogy A csavar fordul egyet mindenben megfelel a karácsonyi kísértethistóriák kritériumainak: karácsonyi is, meg kísértethistória is.

A legtöbb jó kísértethistóriához hasonlóan itt sem az a nyomasztó, amit a szerző leír, hanem az, amit elhallgat; erről maga az író is azt nyilatkozta, szándékosan hagyta, hogy az olvasók a maguk fantáziájával pótolják ki a részleteket. Ha ez túl ijesztően sikerül, van egy rossz hírünk: rossz az, aki rosszra gondol. James egyébként szándékosan próbálta meg meghonosítani a kísértethistóriák hagyományát Amerikában, mérsékelt sikerrel: Brittany Warman irodalomtörténész szerint az ír és skót emigránsok miatt az Egyesült Államokban a sötét erőknek már megvolt a maguk ünnepe, és a szellemek, boszorkányok és egyebek a mai napig inkább a Halloweenhez köthetők.

A magyar szál

Babits Mihály, és úgy általában a magyar irodalom viszonylag későn kapcsolt, ami a kísértethistóriákat illeti – de maga Babits akkor már rögtön egy kifejezetten karácsonyi darabbal készült a Nyugat 1909-ben megjelent számában. A Karácsonyi Madonna (regényes legenda) nem a legjobb, amit magyarul írtak a műfajban, de nem is a legrosszabb. Mindenesetre ez az egyetlen kifejezetten karácsonyi kísértethistória, amit magyarul írtak – hiába van gazdag hagyománya a témának angol nyelven.

A klasszikusok

Annak, aki tud és akar angolul olvasni, persze egy életre elegendő história áll a rendelkezésére Sir Arthur Conan Doyle-tól egészen a kanadai Robertson Daviesig: ez utóbbinak a High Spirits című könyve 1982-ben jelent meg, és azokat a rémtörténeteket tartalmazza, amiket a szerző a Torontói Egyetemhez talált ki. Nem ő volt az első, aki összekötötte a kampuszt a krampusszal, M. R. James, a rémtörténetek egyik klasszikusa, már jóval előtte, 1893-ban évente előadott egy-egy mesét a cambridge-i Chitchat klubban (Davies könyve majdnem száz évvel később, 1982-ben jelent meg). Aki már járt akármilyen egyetemen a Földön, az értékelni fogja, hogy a könyvben egy külön mesét kapott a fénymásoló szelleme is.

További ajánlott olvasmányok: Walter Scottól a Tapestried Chamber, Arthur Conan Doyle-tól a Captain of the Pole-Star, Edith Nesbittől a Shadow, illetve Montague Rhoades Jamestől bármi – az összegyűjtött históriákban bőven akad karácsonyi is, de mint ez az előbbiekből kiderült, nem követelmény hozzá, hogy az ember éppenséggel karácsonykor mesélje őket.