A kötelező olvasmányok még akkor sem feltétlenül rosszak, ha alig akad ember, aki őszintén rajongana a Szigeti veszedelemért, legalábbis akkor, amikor muszáj elolvasnia. Hasonló a helyzet a szakkönyvekkel és az ismeretterjesztő könyvekkel is: akármennyire is lenyűgöző Kierkegaardtól a Vagy-vagy, mégiscsak bő 700 oldal, a vizsgaidőszak meg véges, a franc fogja végigolvasni, ha nem muszáj. Aztán ezekre vissza lehet térni, ha az embernek van rá ideje, és gyakran valamilyen rétegtéma kutatása közben akad rá az ember olyan gyöngyszemekre, amelyek elsőre talán irtózatos hülyeségnek tűnnek, de ha van rá idő, kiderül róluk, hogy akkor is olvastatják magukat, ha az ember nem dolgozik, hanem csak pihenni akar.

Azok a csodálatos vámpírok!

Eredetileg a fokhagyma világnapjáról írott cikkemnél került a kezembe Paul Barber amerikai kultúrtörténész és író 1988-as nagy műve, a Vampires, Burial and Death: Folklore and Reality, amelyben a szerző különböző vámpírtörténeteket elemez, és az élőhalottakról szóló leírásokat összeveti a modern patológiai ismeretekkel. Nem hangzik tipikus könnyű, nyári olvasmánynak, de a maga módján egészen szórakoztató, többek között azért is, mert Barber jól ír, és mert eredetileg nem is ezzel a témával akart foglalkozni, hanem a lápi múmiák és a vámpírok temetése közötti összefüggésekkel (ami szintén lenyűgöző téma).

Sokan és sokszor foglalkoztak a vampirológiával, de Barber megmaradt a realitások talaján: először néhány, főleg kelet- és dél-kelet-európai vámpírtörténetet vesz sorra (annak ellenére, hogy mint írja, az egész világon elterjedt valamilyen formában a sírból visszatérő holtak koncepciója), majd megvizsgálja, hogy az ipari forradalom előtti gondolkodásban hogyan tekintettek a halálra, a test bomlására és a halál lehetséges kiváltó okaira.

A halál, pláne a bomlás, viszont csúnya dolog, ennek megfelelően ez a könyv szakít az időtlen idők óta divatos sikkes vámpírokkal és a róluk szóló történetekkel, és igyekszik korabeli beszámolók alapján rekonstruálni, hogy mit véltek látni azok, akik kiásták a vámpírgyanús egyéneket, és vajon miért gondolták azt, hogy hatásos lesz ellenük a karó, a fokhagyma vagy a szenteltvíz. Barber vámpírjai nem elegánsak, hanem oszló halottak (erről Barber a beszámolók alapján elég érzékletesen ír a vonatkozó fejezetben, és több lehetséges magyarázattal is szolgál azokra az elváltozásokra, amiket a vámpírvadászok és a jámbor papok nem tudtak mire vélni).

Talán nem a legtudományosabb, de mindenképpen a legszórakoztatóbb rész a vámpír elleni védekezésről szóló két fejezet, illetve a vámpír tevékenységéről szóló rész. Barber viszonylag komoly hangvétellel kezdi a könyvet: szigorúan elválasztja egymástól a folklórt és a leírást, illetve mindig hangsúlyozza az első kézből származó beszámolók fontosságát, de valahol a könyv felénél enyhül a szigor, és megenged magának némi fekete humort is. Meglehetősen utilitarista módon közelíti meg az élőhalottól történő megszabadulás különböző módozatait is – hiába tűnik jó ötletnek, szerinte például a hamvasztás nem igazán kivitelezhető, pláne nem azokban az esetekben, amikor egy szerencsétlen paraszt sírját túrják fel a rokonok. Mint megjegyzi, a tűzifa máshol is jól jött, meglepően sok kell belőle ahhoz, hogy elegendő legyen egy hamvasztáshoz, ráadásul valószínűleg forgatni is kellett volna a nagybácsit közben – ennél azért tényleg egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik egy marék mákot szórni a sírba.

Barber könyvét a sok lehetséges, egymás nem kizáró magyarázat teszi szórakoztatóvá ugyanarra a jelenségre, ami néhol némileg nyakatekertnek, de elképzelhetőnek tűnik, végső soron pedig ott, ahol már kitört a vámpír-őrület, számtalan jel mutat arra, hogy a kiásott halott valójában vámpír. Ebből a szempontból az általa idézett, cigányoknak tulajdonított babona a leginkább praktikus: ha a kiásott test nem mutatja az oszlás látható jeleit, akkor vámpír, de ha valami szörnyű változáson esett keresztül, akkor is vámpír. A franc se akar hiába ásni. Ami közös a jelenségek vizsgálatában, az az, hogy miután Barber összegyűjti a vonatkozó babonákat és első kézből származó leírásokat, mindig a lehető legegyszerűbb megoldást keresi. Így jutunk el a parasztság gyakran áldozatnak tekintett, elátkozott, szerencsétlen vámpírjától Drakuláig: ahogy terjed a mese, a figura egyre újabb vonásokat kap. A témája ellenére a Vampires szórakoztató könyv, amelyben Barber lubickol a nagy nehezen összegyűjtött, irtózatos méretű adathalmazban, és jól látható élvezettel köti össze egymással a pontokat – szinte úgy, mint egy krimiben.

A sötét művészet

Ha Barber túl szigorúnak tűnik a misztikum megnyirbálásánál, ideje más megközelítést keresni. Erre tökéletes Rollo Ahmed könyve, a The Black Art, ami már nem ilyen földhözragadt, a szerző ugyanis gyakorló fekete mágus volt. Ez azért is jó hír, mert a könyv a fekete mágia történetéről szól, és hát ki értene jobban az ilyesmihez, mint a harmincas évek sztárvarázslója, aki a legendás rémregényszerző, Dennis Wheatley jógaoktatója és mágiaügyi tanácsadója is volt. Ahmed élete már magában is egy külön cikket érne – Brit-Guyanában született, fekete bőrű létére az angol okkult szalonok sztárja lett (nem kis mértékben Wheatley népszerűségének köszönhetően), és mágiatörténeti könyvében elképesztő hülyeségeket hordott össze, mindezzel együtt egy érdekes kor érdekes kordokumentuma. A könyvet évekkel ezelőtt azért vettem meg, mert klasszikus kísértethistóriának hittem (ahogy az eredeti, 1936-os kiadás, úgy az 1994-es is Wheatley előszavával jelent meg).

Bizonyos tekintetben a The Black Art az is: ha mindent készpénznek vennénk, amit Ahmed összehord, úgy tűnne, hogy a két világháború közötti Európában egymást érték a boszorkányszombatok, fekete misék és emberáldozatok, míg a világ másik felén, Afrikában és Amerikában szinte bevett gyakorlatnak számított az emberevés. Miután nem érezte elég előkelőnek saját guyanai származását, gyakran egyiptominak adta ki magát, és több ízben elítélték csalásért, és bár saját állítása szerint jó útra tért és felhagyott a fekete mágia gyakorlásával, még az ötvenes években is arról írt, hogy az angol előkelőségek között hemzsegnek a sátánisták. (Nincs új a nap alatt, erről szól a QAnon-konteó is, ugye.)

De vissza a könyvhöz: Ahmed tüchtig, nagyjából 300 oldalas könyvében még név- és tárgymutatóval is kedveskedik az olvasónak Aarontól Zothig (ami, ahogy Ahmed írja a kötet 153. oldalán, Paracelsus svájci orvos-mágus familiárisa volt, de az is lehet, hogy Philippus Theoprastus Aureolus Bombastus von Hohenheim egyszerűen csak a higanyt hívta így).

Barber könyvére némileg visszautalva Ahmed is foglalkozik a vámpírokkal: érdekes kultúrtörténeti adat, hogy szerinte 1824-ig Angliában azért vertek át gyakran karót az öngyilkosok szívén, amikor eltemették őket (természetesen nem szentelt földbe), hogy ne térjenek vissza az élők közé. Ezután törvény tiltotta a gyakorlatot. A mágus azért nem zárja ki, hogy a vámpírok köztünk járnak: egy 1934-es, egészen előkelő forrásból származó adatra támaszkodva azt írja, hogy a legfelsőbb körök sem zárják ki, hogy léteznek, de a létezésüket homály fedi, csakúgy, mint a különböző köztünk élő szörnyszülöttek keletkezését is.

Lehet, hogy tudományos szakmunkának nem túl jó Rollo Ahmed könyve, dehát a legtöbb babonáskönyv sem az: ennek csak az az érdekessége, hogy a szerzőt a korabeli közvélemény egy része tényleges varázslóként ismerte el. Igaz, állítólag Luby Margit néprajzkutatót is boszorkánynak nézték gyűjtés közben (tőle a kiváló Bábalelte Babona itt olvasható online).

Az örök leves

Magam is meglepődtem rajta, hogy létezik levestörténeti mű a világon, de létezik. Victoria R. Rumble gasztroíró szűk kétszáz oldalas könyve, a Soup Through the Ages a leves kultúrtörténetét ismerteti a legegyszerűbb kásáktól a gyilkos levesekig (ezekre még visszatérünk), ráadásul recepteket is mellékel hozzá.

Rumble mentegetőzéssel kezdi: elmagyarázza, hogy miután amerikaiként amerikai közönségnek ír, miért foglalkozik ennyit a leves őstörténetével. Egyszerűen azért, mert a tűzön sütött ételek mellett éppenséggel a leves az első gasztrovívmány, amit az emberiség elérhetett. Ahogyan arra gyorsan rá is mutat, ez a leves nem az a leves: valószínűleg minden a kásából eredt, aztán úgy alakult, ahogy hozta a sors, és amennyi alapanyaggal tudott dolgozni a szakács.

Az angol soup a sop szóból származik, mint írja, és eredetileg a pecsenye levét felitatni hivatott kenyérdarabokra utal, majd azokra, amelyekkel sűrítették, de hát persze már az ókori rómaiak is ettek levest, csak ők nem innen vezették le. Tunkolni ősi szokás, és minél többől lehet tunkolni, annál jobb.

Rumble ezután bejárja a levestörténetet Hérodotosztól a viktoriánus konyháig, ahol az volt a sikk, hogy minél kevésbé tápláló ételeket szolgáljanak fel (lásd minden idők legnagyobb átverését, az uborkás szendvicset, ami nem több, mint héj nélküli kenyér némi vajjal és uborkával). Mint kiderült, a leves túlélt mindent, amit túlélhetett: Rumble végigkíséri a történetét tűzön-vizen át, kitér a konzervekre és azok hadiipari és élelmezéstörténeti jelentőségére, de a várva várt utolsó fejezet, a gyilkos leves fájóan rövidre sikeredett: mindössze annyiról szól, hogy valaki gyilkos galócát főzött a levesbe, illetve arzén került a sóba, amitől mások megbetegedtek vagy meghaltak. Ettől eltekintve mégis jó könyvről van szó: a levesfőző eszközök (bőr, fazék, lábos) ismertetésétől a leves kultúr- és gasztrotörténeti szerepéig mindenféle szerepel benne, igaz, levest főzni nem biztos, hogy megtanul belőle az ember, igaz, nem is egy valódi szakácskönyvről van szó.

A só

Ha már leves, kell bele só is, még ha az arzént ki is hagynánk belőle: amikor a sóról szóló cikkemet írtam, megkerülhetetlennek bizonyult Mark Kurlansky sómonográfiája, ami nemes egyszerűséggel a Salt: A World History címet viseli, és első ránézésre talán hosszúnak tűnik nagyjából 500 oldalon értekezni az egyik leghétköznapibb anyag történetéről, kultúrtörténetéről és hasznáról, kicsit még rövid is: az emberiség legkedveltebb ízesítője talán még ennél is többet érdemelne, de akkor valószínűleg a kutya se olvasná el.

Az így is elég terjedelmes mű olyan fejezetcímekkel csalogat, mint a The Odium of the Sodium, a Big Salt, Little Salt vagy a The Soil Never Sets On…, de úgy kíséri végig a sóhasználat történetét, mint senki más, ugyanúgy helyet kap benne a ketchup, mint az alapjául szolgáló sózott, rohasztott hal, a garum, vagy mint a sózott hús, Európa szerencsésebb részének egyik alapvető tápláléka és az aranyásók eledele. A szerencsétlenebbeknek bab jutott.

Kurlansky, mint mindenki más, az ókori görögökkel kezdi a történetet, de előtte rácsodálkozik, hogy a kőső – só. Ettől nem szabad megijedni: az álnaiv felvezetés komoly kutatómunkát takar, és a szerénynek, hétköznapinak tűnő anyagból csakhamar szuperhős születik.

Van itt némi kultúrtörténet is, ami azt illeti, elég sok, de a könyv gerincét nem a babonák, hanem a só hasznáról és felhasználásáról szóló történetek teszik ki, Fraud és a haverok kitalálták, hogy a só a termékenység szimbóluma, ami több kultúrában így is van, Kurlansky viszont minden kacskaringója ellenére bemutatja, hogy ennél jóval prózaibb dologról van szó: a só nélkülözhetetlen a háztartásban is. Ha nincs más, elég a só és a kenyér is, és ezt minden kultúra ismeri a Földön, amit kiválóan ki lehet használni a marketingben is: olyan nagy különbség nincsen só és só között, de Kurlansky megmutatja, hogy mégis hogyan lehet a különböző helyeken és időkben különféle szerepet tulajdonítani neki.

Kurlansky könyvének több fejezete is túlságosan Amerika-központú ahhoz képest, hogy már a címében is világtörténetet ígér, de még így is jól fogyasztható – egy csipetnyi sóval, persze.

Nyaralj úgy, mint a pogányok!

Tony Perrottet ausztrál-amerikai újságíró könyve némileg kilóg a sorból: a Pagan Holiday egy ókori túrát ajánl, ami többé-kevésbé az antik hagyományokat követi, már amennyire lehet turizmusról beszélbi az akkori időkben. Utak voltak, katonák voltak, és mint Perrotet könyvéből kiderül, üdülni vágyó emberek is, akik nem sajnálták a pénzt és az energiát arra, hogy akár olyan veszélyes helyekre is elmerészkedjenek, mint a tengerpart.

Perrottet beszámolója útikönyv, történelmi regény és tudományos mű egyszerre, bár ez utóbbinak csak abban felel meg, hogy egy római luxusutazás vonalát próbálja követni – máskülönben leveti a sarut, repülővel megy, és kellően öntudatos turistaként bosszankodik rajta, hogy milyen hülyék a helyiek. Emellett viszont persze arra is rámutat, hogy már régen is hülye volt mindenki, amiért hajlandó volt sima turistaként körbejárni a fél ismert világot csak azért, hogy elmenjen valahonnan valahova – az viszont érdekes, hogy ez a késztetés mióta létezik, és miért nem csillapult eddig.

Ha valaki elverte az összes pénzét angol nyelvű könyvekre, mindeképpen ajánlott olvasmány: egyszerre lehet irigykedni és utálkozni tőle, ráadásul szerepel, ráadásul már az első valódi fejezetében pöcsöket keresnek benne Pompejiben, méghozzá több nyelven is. Kultúrturistáknak, útleírás- és pöcsrajongóknak ajánlott.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás