Minden jónak vége szakad egyszer: nem tudtam felmérni, hogy mire vállalkoztam, amikor felvetettem, hogy faragjunk lucaszéket, de így a végére már egészen megszoktam, hogy minden nap el kell rontani rajta valamit, valószínűleg az ünnepek alatt a házban található kész székeket leszek kénytelen amortizálni, hogy csillapodjon a hiányérzet.

A székfaragás magyar hagyomány: szerencsétlen Szent Lucia egy szicíliai vértanú volt a harmadik században, de valamiért az itteni hiedelemvilágba már boszorkányként vonult be, ennek megfelelően az ünnepnapján, december 13-án a magyarok csupa pogányságot műveltek. Ezek közé tartozik a lucaszék készítése is, ezt Luca napján kell elkezdeni, és 11 nap alatt, szentestére kell elkészülnie. Az éjféli misén a székfaragó aztán megláthatja, hogy a hívek közül ki a boszorkány: ezt onnan lehet tudni, hogy az illetőnek szarva van, késsel hadonászik, esetleg a seggét mutogatja a templomban. Mindezt szék nélkül nem lehet megcsodálni, a széktelenek kimaradnak a buliból. Ha az ember kigyönyörködte magát, nem árt sietni, a lebukott boszorkányok ugyanis széttépik a kíváncsiskodót. Ezt úgy a legegyszerűbb elkerülni, hogy az ember nem farag lucaszéket, de ha mégis, kell vinnie magával mákot, ha gyorsan hazaszalad és azt szórja maga után, nem érik utol a kényszerbeteg boszorkányok, akiknek össze kell szedniük a mákszemeket. További óvintézkedések: bicska az ajtófélfába, seprű az ajtóba, fokhagyma a kulcslyukba, és persze a széket használat után otthon tűzre kell vetni.

Ugyanerre a célra szolgál a lyukas fakanál is, de az a gyengék fegyvere, hiszen csak egy fakanál kell hozzá meg egy lyuk, míg a lucaszékéhez legalább hétféle faanyag szükséges, és nem szabad hozzá fémet használni. Ezzel a fiatal legények a kézügyességüket fitogtatták, de hogy kinek, az nem világos, a székkel ugyanis titokban foglalkoztak, használat után meg elégették, bár ahogy elnézem az én székemet, már mindent értek. Ahány ház, annyi szokás, ahány szék, annyi szabály: az előírások abban mindenesetre megegyeznek, hogy többféle fa kell hozzá, de hogy 7, 9 vagy 13, az tájegységenként változik, ahogy az is, hogy milyen fát kell használni hozzá. Néhol úgy tartják, hogy 13 határból kell 13 különféle fa, de azért mindennek van határa. A néphagyomány csak a szöget, a csavart és a hasonló holmikat tiltja, így én úgy határoztam, hogy nem rettenek vissza a kiskapuktól, így szükség szerint használhatok faragasztót, kábelkötözőt, WD-40-et, purhabot és láncfűrészt is.

1. nap

Luca napján először is az ülőlapot alakítottam ki egy kidőlt almafa törzséből. Itt került elő a láncfűrész is: a rönkről először is eltávolítottam egy nagyobb odvas tuskót, így egy közepesen rohadt, nagyjából 8-10 centi vastag szelethez jutottam. Az a része, ahová a lábakat képzeltem, nem volt rohadt, így maradtam is ennyiben.

2. nap

Itt jött a dolog nehezebbik része: felismertem, hogy a széknek láb kell, különben nem is lehet széknek nevezni. Az világos volt, hogy több különböző fára van szükség, amihez jó is, ha legalább lábai vannak a boszorkánydetektornak, hiszen ez azt is jelenti, hogy legalább három vagy négy fafajtát rakhatok bele, a többin ráérek még aggódni. Elsőként a bodzát választottam, egyrészt azért, mert szent növény, másrészt azért, mert könnyű vele bánni, egy ágvágó ollóval lenyestem egy 25 centis darabot, lefaragtam a kérgét, és ennyi elég is volt.

3. nap

Az emberkísérlet harmadik napján meglett a harmadik fajta fa is: bár a néphagyomány külön nem említi, de az orgonára esett a választásom, egyrészt azért, mert az volt kéznél, másrészt meg menjen a rosseb jegenyefenyőt keresni, azt se tudom, hogy néz ki, azt meg pláne nem, hogy hol találnék olyat. A gyűjtemény egy újabb bottal bővült.

4. nap

Elérkezett a székszerűsödés első pillanata: a negyedik napon ideje volt valamit kezdeni a botokkal. Illetve az egyikkel: az előző nap kifúrt lyukba ütöttem bele az orgonabotot, a biztonság kedvéért némi faragasztóval. A faragasztó persze beszáradt, a fúró akkumulátora meg lemerült, de semmi sem lehet tökéletes. A beszáradt faragasztót a környéken fellelhető egyetlen ceruzával kentem bele a lyukba, hogy ez miért volt hülye ötlet, arra csak később jöttem rá.

5. nap

A kísérlet ötödik napján elért az alkotói válság. Ott álltam egy darab félig rohadt fával, egy lyukkal, egy bottal és némi faragasztóval, és magával ragadott a hiábavalóság érzése. Miért csinálom én ezt? Miért törekszem arra, hogy széttépjenek a boszorkányok? Miért nem valaki más csinálja inkább? Mi a francnak fúrjak erre még egy lyukat? Mi az élet értelme? Aztán fúrtam egy lyukat mégis.

6. nap

Csaknem egy hét telt el, mire úgy istenigazából nekilendültem a fúrásnak. Előző nap még azon gondolkodtam, hogy minek fúrok egyáltalán, és milyen igazam volt: az a lyuk nem is lett jó, kellett egy másik. Ezt kifúrtam, majd rögtön meg is faragtam néhány botot széklábnak. A második nap kifaragott bodzán próbáltam finomítani, majd vágtam még néhány másik bodzát, hátha jó lesz valamelyik. Nem lettek jók.

7. nap

Úgy tűnik, hogy a széklábról nehezebb lejönni, mint a heroinról: a szék itt még mindig nem hasonlított székre, de további három lábbal bővült, legalábbis elméletben. Az egy meglévő mellé még vágtam további hármat, hátha jó lesz valamelyik, de ezek sem lettek jók, cserébe viszont rengeteg 25 centis botom lett. A botok hosszát kivéve persze továbbra se mértem ki semmit, most már dacból sem. Egy hét kellett hozzá, de eldőlt, hogy ez a lucaszék hétféle fából készül majd, a 9 sok, a 13 pedig egyszerűen hülyeség.

8. nap

Az emberkísérlet tovább bonyolódott: bokros teendőim a városba szólítottak, a székfaragással viszont nem lehet leállni, ennek megfelelően a hírügyeletem végén elrohantam a közeli parkba, és kerestem egy darab fát, amit beilleszthetek a készülő műbe. Egy darab félig korhadt tölgyfaágat találtam, amit rögtön meg is faragtam a konyhában, legközelebb majd felporszívózom a nyomokat.

9. nap

Az év leghosszabb éjszakáján sötétben, hidegben, rendkívül mostoha körülmények között folytatódott a kísérlet, de a hidegnek serkentő ereje lehetett, a szék ugyanis két további lábbal bővült. Az egyik a faragás második napján levágott bodza volt, amit csak méretre kellett faragni, a másik pedig a tüzelőből származó tölgy, amiből hasítófejszével egy szemre megfelelőnek tűnő darabot vágtam, aztán valahogy belefaragtam a végét a korábban kifúrt lyukba. A nap tanulsága: a tölgy kemény és szálkás, a -2 fok pedig hideg, ha az ember kesztyű nélkül fúr-farag.

10. nap

Ugrásszerű fejlődésen ment át a szék: kapott két kis botocskát is, az egyik mogyoróból, a másik somból készült. Ezzel együtt összesen hatféle fából készült, ezen kívül van benne alma, bodza, orgona és tölgy, úgyhogy egy lépésre voltam a minimális hetes számtól. A botok semmilyen praktikus funkcióval nem bírnak, csak vannak, mérni szokás szerint nem mértem, volt egy olyan tervem, hogy átdugom a ceruzát a kifúrt lyukon, és megjelölöm a szemközti széklábat, de a ceruza nem fért át rajta. Nem baj, mostanra annyi faragasztó ragadt rá, hogy amúgy sem fogott már (ezért volt hülye ötlet a negyedik napon összeragasztózni a ceruzát). A home office-os botot eltörtem, amikor méretre akartam szabni, de veszett több is Mohácsnál, ugye.

11. nap

A célegyeneshez érkeztem: ideje valami széknél is székszerűbbet felmutatni, ha tartani akarom magam a határidőhöz. A jó szék egyik ismérve az, hogy nem borul fel, így a mértékletes haladás elvét szem előtt tartva méretre vágtam a lábakat, az eddigi kétcentis különbség ugyanis nem használt különösebben a detektor stabilitásának. Elérkeztem ahhoz az állapothoz, amikor már rá is lehet ülni a székre, de még nem igazi varázseszköz, ehhez még kell bele egy hetedik fajta fa.

12. nap

Itt a vége, nincs tovább. Utolsóként egy kis darab naspolyafa került a helyére, ezt frissen vágtam, úgyhogy még akár hajlítani is lehetett volna, ha megint rossz helyre fúrom a lyukat, de csaknem két hét rutinjával a kezemben úgy fúrtam, mint a parancsolat. Mivel éjszaka ónos eső esett, úgy éreztem, hogy anélkül is el tudok esni, hogy a széken álldogálnék, ülve viszont tökéletesen elbír, sőt, úgy is, hogy a biztonság kedvéért megkapaszkodtam valamiben, és fél lábbal ráléptem. Tanulságos 12 nap volt, köszönjük a figyelmet!

13. nap

A régi szép időkben a lucaszékéről egy csomó érdekességet lehetett látni: a boszorkányok a gyülekezetben tülekedtek, egymásnak koccant a szarvuk, a seggüket mutogatták meg minden. Mostanra bezzeg nem maradt semmi: a banyák otthon maradtak, a hívek is, sőt, a pap is, nem volt éjféli mise. Ilyen az élet.

Megfogtam a lucaszékét, betettem egy málhazsákba, és lesettenkedtem vele a faluba. Először a keresztúton álltam meg, a reformátusok szerint ugyanis innen érdemes körbenézni, ha az ember boszorkányokat akar megfigyelni, de nem volt sehol senki:

Utána elmentem a katolikus templomhoz, ahova eleve akartam, de ott annyira nem volt senki, hogy annál kevesebben aligha lehettek:

Szóval hülye ötlet volt a szék, további boldog karácsonyt kívánunk!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás