A lesajnált, reakciós vidék: mit tanulhatnak más országok a keletnémet példából?

Sokan értetlenül állnak a német szélsőjobboldal elmúlt időszakban tapasztalható gyors felemelkedése előtt. A különösen Németország keleti tartományaiban népszerű Alternatíva Németországért (AfD) a volt NDK területén mára a legnagyobb támogatottsággal rendelkező párttá vált. Az NDK-ból származó irodalomprofesszor, Dirk Oschmann 2022-ben megjelent könyve (Der Osten: eine westdeutsche Erfindung) erre a jelenségre igyekszik magyarázatot adni. Az okokat szerinte az újraegyesítés óta elkövetett hibákban, a keleti tartományokból származó németek megkülönböztetésében és a társadalmi vezető pozíciókból való szinte teljeskörű kizárásában kell keresnünk.

A nyugatnémet–keletnémet viszonyban rejlő feszültségek tulajdonképpen egyáltalán nem egyedülállók a nyugati világban. Nagyon hasonló törésvonalak húzódnak gazdasági, hatalmi és kommunikációs értelemben is Nyugat-és Kelet-Európa között, de egyes országokon belül is: hasonlóról van szó, amikor város és vidék ellentétéről beszélünk az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország esetében és hasonló alapokon nyugszik az észak- és dél-olasz régiók közti feszültség is.

Egyre inkább szembetűnő az a jelenség, hogy a politikát a képzett, mobilis, a globalizáció előnyeit kihasználni képes, jellemzően nagyvárosi elit határozza meg, miközben mindenki más (jellemzően a vidéki lakosság) úgy érzi, hogy magára marad. Erre reagál a hatalomból magát kiszorítva érző réteg a Brexit melletti voksolással vagy éppen Trump megválasztásával.

Az újraegyesítés eltérő perspektívái

Oschmann könyve szerint a nyugatnémetek szemszögéből az újraegyesítés nem szólt másról, minthogy 1990 októberében az NDK tartományai (a Kelet) az NSZK (a valódi Németország) részévé váltak. A nyugatiak szemében a Keletnek innentől kezdve a legfontosabb feladata az volt, hogy felzárkózzon és mindenben a nyugati tartományokhoz igazodjon, és az újraegyesítést követő évtizedekben a nyugati tartományok rengeteg felzárkóztatási pénzt is adtak a keleti régióknak. Három évtizeddel később viszont a nyugati nézőpontból az látszik, hogy volt ugyan jelentős gazdasági felzárkózás, de a keletiek értékrendszerükben mégsem tudtak teljesen igazodni a Nyugathoz – a nyugatiakhoz képest jóval inkább bevándorlásellenesek, szélsőséges pártokat támogatnak, végső soron pedig ezzel a demokrácia működését ássák alá.

De hogyan élték meg ezt mindeközben a keletiek? Egy, a rendszerváltást követő években népszerű anekdota szerint inkább valahogy így: „A nyugatnémetek elsőnek elvették az országunkat, aztán a munkánkat, majd végül az asszonyainkat is.”

Német–német konfliktus a nyilvánosságban

Sokatmondó, hogy miként kezelte a német nyilvánosság a keletiek kérdését az elmúlt évtizedekben. Oschmann szerint nagyon jellemző az a még 1991-ben, egy vezető publicistától elhangzott megállapítás, hogy „a keletnémet rezsim tönkretette az ott élő embereket, tanulmányaik semmit sem érnek, érkezzenek bármilyen tudományterületről is. Az NDK-ból származó emberek tudása teljesen használhatatlan, hiszen nem a szabad piacgazdaság rendszerében nevelkedtek.”

Ez a nézet olyannyira elterjedt, hogy még 2016-ban Armin Laschet, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) későbbi elnöke is azt állította nyilvánosan, hogy az NDK megzavarta az ott élők fejét és a keletnémetek nem tanulták meg még az egymás iránti tiszteletet sem.

Jellemző a szóhasználat is, amivel az NDK felzárkóztatását igyekezett elérni a nyugat. A gyarmatosítás vagy egyenesen a náci Németország idejéből származó kifejezéseket húztak elő, amikor az NDK integrálásáról esett szó (Ost-Siedlung, Ostkolonisation). A Nyugat mindig a normalitást jelenti, a Kelet pedig az ettől való eltérést, abnormitást, aminek igazodnia, változnia kellene. A paternalista szóhasználat mind a mai napig jellemző, amikor a keleti területek felzárkóztatásáról van szó.

Részvétel a rendszer működtetésében

A volt NDK-tartományok lakosságának aránya a teljes népességből ma 19 százalék. A helyi politikai életben lakosságarányosan hasonló számot töltenek be a keleti tartományokból származók, de ez nem igaz a társadalmi élet egyetlen más területére sem. A minisztériumokban 1 százalék alatt van a keleti származásúak aránya. Az ország keleti felében található nagy cégek mindegyike nyugatnémet tulajdonban van, és még 2022-ben is 1 százalék alatt volt azoknak a cégeknek az aránya, amelyek felső vezetésében az NDK-ban szocializálódott vezetők töltenek be szerepet. A katonaságnál egyáltalán nincsenek keletnémetek vezető pozícióban, míg a tudományos életben 1,5 százalék, az igazságszolgáltatásban pedig 2-4 százalék között volt az arányuk az elmúlt években. Ráadásul 2016 óta csökkenő tendenciát mutatnak ezek az egyébként is nagyon alacsony értékek. Ironikus, hogy a keletiek teljes körű kizárása még a politika szintjén is érvényesül – a főként keleti tartományokban népszerű szélsőjobboldali AfD-t is nyugati politikusok alapították, és a teljes pártvezetés a mai napig nyugatnémetekből áll.

A keletnémetek óriási ellentmondásként élik meg, hogy miközben minden diskurzus a diverzitásról, integrációról, inklúzióról szól, addig rájuk mindez sohasem vonatkozik.

Oschmann érvelése szerint a keletnémetekkel szemben állandóan felmerül az igény, hogy normalizálódjanak, igazodjanak, de közben minden lehetőségtől megfosztották őket, ami ehhez szükséges lenne: a gazdasági és politikai hatalomból való teljes kizárással pont arra vannak kárhoztatva, hogy szembemenjenek a rendszerrel.

Gazdasági felzárkózás

A rendszerváltás óriási sokkot jelentett az NDK területén élőknek, az ipari tevékenység 70 százalékkal csökkent, négymillió ember lett munkanélküli, 2,2 millió háztartást érintett a tulajdonjogok visszaállítása – amelynek során gyakran nyugatnémetek jelentették be igényüket a volt NDK területén található ingatlanokra.

Nem lehet elvitatni, hogy a volt NDK területén élők többségének ma már jól megy anyagilag, különösen a többi közép-európai országban élőkhöz képest. A keletnémet tartományok lakói ma olyan színvonalon élnek, ami a többségüknek az 1990 előtti időszakban teljes mértékben elképzelhetetlen lett volna. A felzárkózás ellenére a bérkülönbségek továbbra is látványosan nagyok – 2022 végén ugyanazért a munkáért Keleten 25 százalékkal kevesebb bér járt, mint Nyugaton.

A felhalmozott vagyon is jóval kisebb a volt NDK-tartományokban, mint Nyugaton. A Bundesbank számításai szerint 2021-ben a nyugati régiók medián vagyona közel háromszorosa volt a keleti tartományok megfelelő értékének. A rendszerváltást megelőző időszakban érthető módon nem volt lehetőség komolyabb vagyon felhalmozására Keleten, ezt követően pedig az alacsonyabb bérek, a gazdasági vezető pozíciókból való kiszorulás, illetve a tulajdonjogi átrendeződés sem támogatta a keletnémetek vagyonfelhalmozását. Sokatmondó, hogy mára a keleti tartományok lakásai nagy részben nyugatnémetek tulajdonában vannak.

A kisebb felhalmozott vagyonnak pedig gazdasági válsághelyzetben egyenes politikai következményei lehetnek. Az elmúlt évek magas inflációja is sokkal érzékenyebben érintette a keletieket, hiszen megtakarítások hiányában nincs mihez nyúlni, ha baj van.

Kiszorulás a tudományos életből

Oschmann különösen nagy hangsúlyt helyez könyvében arra a jelenségre, hogy a volt NDK-tartományokból származók szinte teljesen kiszorultak az akadémiai életből, alig-alig vannak keletnémet hátterű kutatók a német egyetemeken. A szerző több okot is felsorol ennek magyarázatára. A nehezebb anyagi körülmények között élő keletnémet családokban egész egyszerűen kevesebb ember rendelkezik olyan anyagi háttérrel, amely lehetővé teszi, hogy hosszabb ideig tanulmányokat folytasson, és ne legyen kénytelen az egyetem befejezése után azonnal munkába állni. Fontos szerepe lehet annak is, hogy hiányoznak a keletnémet területekről származó diákoknak a példaképek, így kevésbé hisznek abban, hogy érdemes tudományos pályára lépniük.

Döbbenetes az a jelenség is, hogy még a volt NDK területén található egyetemeken is szinte minden professzor nyugati származású. A rendszerváltáskor néhány év alatt teljesen lecserélték a keleti egyetemek kutatóit. Az újraegyesített Németország, a keleti övezetben egyedülállóan szigorú lusztrációs szabályok mellett döntött, így az egyetemekről is mindenkinek mennie kellett, aki bármilyen mértékben is együttműködött korábban a kommunista rendszerrel és a titkosszolgálattal. A keletnémet egyetemeket nyugatnémet professzorokkal töltötték fel, akik természetesen hozták magukkal a munkatársaikat, doktoranduszaikat is, ők pedig az elkövetkező években is mindig inkább a hozzájuk hasonlók közül választottak új munkatársakat maguknak. Így lehetséges az, hogy az egyetemi karrierutak még több mint 30 évvel a rendszerváltás után is szinte teljesen el vannak zárva a volt NDK-ból származó értelmiségiek előtt.

Ahelyett, hogy a Nyugat megpróbálna szembenézni ennek a helyzetnek a visszásságával, még a mai napig olyan tanulmányok születnek, amelyek azt állapítják meg, hogy a keletiek alacsonyabb reprezentációja mögött egyszerűen az áll, hogy őket kevésbé érdeklik a vezető pozíciók, félnek a felelősségvállalástól és túlságosan kényelmesek, így gyakorlatilag önmagukat szorítják ki az elitből.

Kiszorulás a nyilvánosság tereiből

A fentiek után nem meglepő az sem, hogy a németországi média a mai napig nemcsak gazdasági értelemben van nyugati kézben, hanem teljes mértékben a nyugati perspektíva uralja. Oschmann érvelése szerint a média nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Kelet úgy érezze, ki van zárva a közös német társadalomból és ott csak idegen testként kezelik őket.

Érzékelhető különbség van az ország két fele között a médiafogyasztási szokásokban is. Az országos napilapoknak lényegesen kevesebb előfizetője van a volt NDK tartományokban, mint Nyugaton, a keletiek inkább a helyi regionális lapokat olvassák. Az országos napilapok egyrészt nagyon drágák, másrészt az ott uralkodó nyugatnémet elit által dominált diskurzus sokakat zavarhat. A keletiek számára relevánsabb helyi problémákkal inkább a helyi lapok foglalkoznak. Minden nagy németországi lap vezetősége nyugatnémet hátterű, nem kivételek ezalól még a keletnémet regionális lapok sem. A Keleten nagyobb népszerűségnek örvendő bulvárlap, a Bild, nemcsak hogy lényegesen olcsóbb (az előfizetési díja feleannyi, mint a többi országos napilapnak), de helyi irodákkal is rendelkezik, és több helyi eseményre fókuszál.

Az újraegyesítés legnagyobb vesztese: a keletnémet férfi

A médiában a mai napig erősen érzékelhető a megkülönböztetés a volt keletnémet tartományok férfi és női lakosai között. A médiában az NDK-ból származó férfiakat (az Ossikat) rendszerint úgy mutatják be mint a problémás réteg tagjait, akik tönkreteszik a társadalmat. Az NDK-ból származó nőkről ennél rendszerint sokkal pozitívabb képet festenek a médiában, hiszen ők könnyebben helytálltak a rendszerváltáskor, ráadásul Nyugat-Németország konzervatív nőképéhez képest sokkal modernebb szerepet tudtak felmutatni. Az NDK-ból származó nők képzettek, a nyugatnémet nőktől eltérően pedig szinte teljes mértékben foglalkoztatottak, így az a kép alakult ki róluk a médiában is, hogy könnyen megállják a helyüket a modern világban, függetlenek, dolgoznak, miközben még a családjukról is gondoskodnak. Jellemző ugyanakkor, hogy az elismerés mellett is inkább alábecsüli a nyugatnémet társadalom a keleti nők képességeit – egyesek szerint ez vezethetett Angela Merkel politikai sikereihez is, hiszen senki nem látta benne a jövendő kancellárt, és sokáig senki nem vette őt komolyan mint esélyes politikai szereplőt, még a saját pártján belül sem.

Érdekes továbbá az a jelenség is, hogy lényegesen gyakrabban fordult elő a rendszerváltást követő években, hogy nyugatnémet férfiak keletnémet nővel házasodjanak össze, mint fordítva. Az NDK-ból származó férfiak jóval kisebb vagyonnal, alacsonyabb társadalmi státusszal és karrierlehetőséggel rendelkeznek. Emiatt lényegesen nagyobb mértékben hagyták el a volt NDK tartományokat nők, mint férfiak: Kelet-Szászországban ma vannak olyan régiók, ahol háromszor annyi a fiatal férfiak száma, mint a fiatal nőké. A társadalmi feszültségek egy ilyen helyzetben borítékolhatók.

A keletnémet tartományokból származók tehát a kétségtelen gazdasági felzárkózás mellett is úgy érzik, hogy teljes mértékben kiszorultak az ország vezetéséből. Olyan ellentmondásokkal kell szembenézniük, hogy miközben mindenki toleranciát és nyitottságot vár el tőlük, ők csak elutasítással találkoznak. Ráadásul míg a kommunista múltra való hivatkozással teljesen kizárták őket az elit minden rétegéből, Nyugaton 1945 után a náci múlt gyakran nem volt akadálya a vezető pozíció betöltésének.

Oschmann könyvét áthatja az aggódás a német demokrácia jövőjéért, fő megállapítása – miszerint nem lehet demokráciát építeni úgy, ha abból a társadalom egy jelentős csoportja teljesen kiszorítva érzi magát – pedig más országok számára is tanulsággal szolgálhat.

A szerző az Oriens kutatási vezetője, a Mehr Licht blog szerzője.
Hasonló tartalmakért kövesd a Mehr Licht blogot a Facebookon is!