A februári kegyelmi botrány egyértelmű következménye, hogy a közeljövőben még kevesebb esély lesz arra, hogy nők töltsenek be vezető pozíciókat a magyar közéletben. Török Gábor politológus, elemző február közepén egyenesen úgy fogalmazott, hogy az ügy legártalmasabb, legkártékonyabb következménye, hogy Orbán Viktor miniszterelnök azt a tanulságot vonhatja le, hogy a politika nem nőknek való. Novák Katalin volt köztársasági elnök maga is hasonlóra utalt lemondó beszédében: „a politika kemény, olykor kegyetlen világ. Vannak, akik azt gondolják, hogy nekünk, nőknek ezért nem is való. Ezzel nem értek egyet. Ne hagyjuk magunkat! Kellenek a nők a közéletbe is, mert hitem szerint akkor idővel méltányosabb, békésebb és bizonyára tartalmasabb lesz ez a világ.” Egy kormányközeli kutatóintézet pedig már azt is méri, hogy egyáltalán szükség van-e női politikusokra Magyarországon.

Volt olyan hazai véleményvezér, aki #girlpower hashtaggel posztolt erről az ügyről, mintegy azt sugallva, hogy a rossz döntések és a politikusok neme között bármiféle szignifikáns kapcsolat lenne. Jó lenne eljutni oda, hogy a nők, női politikusok esetében ne a nemük legyen fontos. De ez csak akkor lesz így, ha megszokottá válik, hogy vannak női vezetők, és az ő időnkénti – férfi politikusokhoz hasonlóan előforduló – bukásukat nem az egész női nem bukásának tudjuk be.

Novák Katalin és Varga Judit volt igazságügyi miniszter esete rávilágít arra is, hogy ugyan a nőknek a politikába bekerülniük is nehéz, sokkal könnyebb kikerülniük onnan, mint egy férfinak. Miközben az ügyben érintett két nő minden tisztségéről lemondott, a férfi érintett, Balog Zoltán volt emberierőforrás-miniszter több nap hallgatás után is csak a református zsinat lelkészi elnökségéről mondott le, miközben püspökként tovább tevékenykedik. Vajon ha Novák és Varga férfiak lettek volna, akkor is ugyanúgy beáldozták volna őket?

Felesleges persze konkrétan Novák Katalint vagy Varga Juditot siratni, hiszen az ő példájuk azt mutatja, hogy önmagában attól, hogy nők vannak vezető pozícióban, nem lett jobb a magyar nőknek. Varga Judit a nők egyenjogúságáról szóló isztambuli egyezményről azt mondta, hogy az csupán „politikai hiszti”, mert szerinte a nők nagyon jól vannak Magyarországon. Míg Novák Katalin azt üzente a nőknek, hogy ne akarjanak a férfiakéval azonos fizetést, és ne törekedjenek arra, hogy ugyanúgy a kvalitásaiknak megfelelő pozíciót kapjanak, mint a férfiak.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség nőkre a közéletben és a politikában. Más országok példája jól mutatja, hogy igenis kellenek a női vezetők, akik nyíltan ki mernek állni és tenni a nők és férfiak nemi egyenlőségéért. Jó példa erre Sanna Marin, a volt finn miniszterelnök, aki legfontosabb feladatai közé sorolta a nemek közötti bérszakadék megszüntetését (a finn nők a férfiak jövedelmének 83 százalékát kapják meg) és a férfiak meggyőzését arról, hogy vegyék ki méltányos részüket a szülői szabadságból.

Ennél tovább ment Ada Colau, Barcelona első női polgármestere, akinek hivatalba lépésekor a képviselőtanács minden tagja feministának vallotta magát, és olyan stratégiát terjesztettek elő a „politika feminizálására”, amely megpróbálja beépíteni a nemi szempontokat a szakpolitikai döntésekbe. Ez azt jelenti, hogy a városi költségvetést, a várostervezést és a közszolgáltatásokat érintő valamennyi döntésnél figyelembe kell venni a nőkre és a férfiakra gyakorolt hatásokat; emellett Colau városvezetőként olyan témákra is figyelt, mint a nők biztonságérzete a köztereken, a háztartási munkamegosztás és a szegénység elnőiesedése.

Új-Zéland volt miniszterelnöke, Jacinda Ardern az egyik első női vezető volt, akinek hivatali ideje alatt született gyermeke, ennek köszönhetően már elképzelhető, hogy politikusok a parlamenti ülésteremben szoptassanak, és ez csak egy a politikai kultúra megváltozását eredményező lépései közül. Ezzel végső soron több nőt ösztönözhetett arra, hogy politikai tisztségért induljon. Ardern 2020-as elsöprő újraválasztási győzelméhez nagyban hozzájárult, hogy kormánya sikeresen reagált a pandémia első szakaszára, és kiemelten támogatta az értékesítési és vendéglátóipari ágazatot, amelyek többségében nőket foglalkoztatnak. Politikájában kiemelt figyelmet kaptak az oktatást, a foglalkoztatást és a lakhatást érintő kérdések, de a családon belüli erőszakkal foglalkozó szolgálatokra is nagy figyelmet szánt.

Miközben Marin és Ardern demonstrálta a női vezetés erejét, az ő esetük azt is mutatja, hogy azok a fiatalabb nők, akik mertek „nőiesek” maradni miniszterelnökként, továbbra is akadályokba ütközhetnek, és kettős mércével néznek szembe. Bár Finnország a világ egyik legegyenlőbb országának számít, amikor kiszivárogtak videók Marinról, ahogy egy buliban táncol, a közvélemény és politikai ellenfelei is elítélték, alkohol- és drogfogyasztást emlegettek, miközben a férfi politikusok esetében ez sokkal inkább elfogadott, mint a nőknél.

Kaja Kallas, a jelenlegi észt miniszterelnök a kettős mércéről így fogalmaz: „amikor megválasztottak a pártom vezetőjének, sokan kételkedtek abban, hogy megvan bennem a kellő tehetség, miközben az önéletrajzom szerint tizennégy éves tapasztalattal rendelkeztem a magánszektorban, partner voltam Észtország két legnagyobb ügyvédi irodájában, az észt és az Európai Parlament tagja, a Gazdasági Bizottság elnöke, üzleti tanácsadó, és több nyelven beszéltem.” Ezzel szemben ha megnézzük az ellenzéki párt férfi vezetőjének önéletrajzát, azt látjuk, hogy az első szakmai tapasztalata parlamenti képviselő, majd miniszter volt, és egy nyelven beszél – mégis Kaja Kallas képességeit kérdőjelezték meg. Novákról és Vargáról is elmondható, hogy sok férfi párttársukkal ellentétben több nyelvet beszélő és magasan kvalifikált politikusok voltak, tehát nem érdemtelenül kerültek vezető pozícióba.

Sokak szerint Ardern lemondásához is hozzájárulhattak a bántalmazások és fenyegetések, amiket hivatali ideje alatt kapott. A nők elleni erőszakot a politikában a nők politikai részvételének jelentős akadályaként ismerik el világszerte, miután aggasztóan megnőtt a női politikusok elleni támadásokról, megfélemlítésekről és visszaélésekről szóló jelentések száma, amik Magyarországon is jellemzők.

2024-ben még számít a politikusok neme, mert egy nőnek még mindig sokkal nehezebb bekerülnie a politikába, és sokkal képzettebbnek kell lennie ehhez, mint a férfi társaiknak, miközben tehetséges, képzett nők gyakrabban hagyják ott a politikát az őket ért támadások miatt. Óriási tehát a szakadék a nők felé támasztott elvárások és az érvényesülési lehetőségeik között: miközben attól, hogy „valaki férfi, még nem biztos, hogy képes elvégezni a feladatát”, a férfiakkal szemben jóval kisebbek az elvárások. Magyarországon jelenleg esély sem nagyon van női miniszterelnökre vagy köztársasági elnökre, sőt, még mutatóban sem maradt nő a kormányban.

Természetesen a jó politikának semmi köze a nemekhez. Viszont mindenkinek más az élettapasztalata, és ahhoz, hogy ezek megjelenjenek a döntéshozatalban, a politikai képviseletben is egyensúlyt kell teremteni a férfiak és nők között. Amíg a nemzetközi példák is azt mutatják, hogy jellemzően a női politikusok azok, akik fellépnek a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben, igenis van értelme feltenni a kérdést, hogy vajon milyen lenne a világ és benne Magyarország, ha több önállóan cselekvő, a társadalmi szolidaritást komolyan vevő nő is hatalomhoz jutna?

A szerző az ELTE-TáTK posztdoktori kutatója.