Elhunyt Daniel Dennett, az új ateizmus négy lovasának egyike

A múlt héten elhunyt Daniel Dennett, az ezredforduló környékének egyik legnagyobb hatású amerikai filozófusa nemcsak a szűken vett akadémiai filozófia, hanem a kognitív tudományok és a népszerű tudományos írás kiemelkedő alakja is volt: nem túlzás azt mondani, hogy intellektuális celebritásnak számított. Egyetemi tanulmányait a Harvardon végezte, ahol a kor egyik legjelentősebb amerikai filozófusa, Willard van Orman Quine tanítványa volt, doktoriját pedig Oxfordban, a logikai behaviorizmus kiemelkedő alakja, Gilbert Ryle témavezetése alatt szerezte. Akadémiai élete nagy részét, a 70-es évek elejétől idén április 19-én bekövetkezett haláláig a Massachusetts állambeli Tufts Egyetemen töltötte, ahol a Center for Cognitive Studies társigazgatója volt. Ebben a megemlékezésben azonban nem Dennett életútjáról szeretnék írni – tavaly megjelent, I’ve Been Thinking című önéletrajza remekül bemutatja életének fontos állomásait –, hanem több mint fél évszázadot felölelő filozófiájának áttekintésével szeretnék megemlékezni róla.

Dennett a filozófia úgynevezett „analitikus” irányzatának művelője volt, ugyanakkor az analitikus filozófusokat gyakran érő vádakkal, mint a szőrszálhasogató fogalmi distinkciók bevezetése és a száraz írásmód, egyáltalán nem volt vádolható. Gondolkodása széles látókörű és szintetikus, írásmódja közvetlen és humorral átszőtt volt. A magyarul is olvasható, Darwin veszélyes ideája című opus magnuma nagyszerű betekintést nyújt stílusába, ami miatt nem csak filozófiai berkekben volt ismert, de az angolszász világ egyik legismertebb tudományos (filozófiai) bestsellerírója is volt. Bár könyvei intellektuálisan eredetiek voltak, amelyekben merészen kapcsolt össze egymástól – látszólag – távol eső témákat, amiket az analitikus filozófiai fogalmi következetességével tárgyalt, mindezt a művelt laikus olvasó számára közérthető, élvezetes stílusban tálalta. Dennett ezáltal az angolszáz népszerű tudományos íróknak abba az élvonalába tartozott, amelybe intellektuális bajtársai, mint Richard Dawkins és ellenfelei, mint a néhai Stephen Jay Gould közül többen is. Dennett munkásságával nemcsak az akadémiai közösség felé nyitott, de ezt a naturalizáló – tehát a filozófiát a természettudományos problémák és eredmények felől megközelítő – gondolkodást is próbálta a hétköznapokhoz közelebb hozni, megmutatva, hogy a filozófiai kérdések nem egymástól elszigetelt absztrakt problémák, hanem életünk részei.

Dennett analitikus megközelítése leginkább talán következetes naturalizmusában, egykori egyetemi mestere, Quine úgynevezett kontinuitási tézisének messzemenőkig tartó elfogadásában nyilvánult meg. Quine szerint a filozófia és a természettudományok nem két egymástól független vállalkozás, hanem ugyanazon a kontinuumon helyezkednek el; filozófiai és tudományos kérdések között nincs fundamentális különbség. A filozófia és tudományok folytonossága Dennett számára azonban nem elsősorban elméleti kérdés volt, hanem a „nagy kérdéseken” – mint amilyen az evolúció, a tudatosság, a szabad akarat, a nyelv vagy a kultúra – való gondolkozás egyetlen komolyan vehető és valódi gyümölcsökkel kecsegtető módja. Dennett filozófiája szintetikus filozófia, amely a különböző tudományos diszciplínák ismereteit és elméleteit egyesíti, hogy megértse a bonyolult rendszereket, és összekapcsolja őket a kultúra szélesebb kontextusával.

Ennek a naturalista filozófiának a központi szervezőelve a természetes szelekció általi evolúció volt; Dennett vérbeli darwinista volt, számára az evolúció nem csupán egy, a biológiai világ egyes jelenségeit magyarázó partikuláris elképzelés, hanem központi szervező elv, filozófiájának az a keretrendszere, ami lehetővé teszi, hogy egymástól látszólag távoli jelenségek ugyanazon rendszer részeiként megérthetők legyenek. Dennett azonban nem csak tág értelemben vett darwinista, hanem kifejezetten neodarwinista – vagy egyes kritikusai szerint ultradarwinista – volt, vagyis úgy gondolta, hogy a természetes szelekció az evolúciónak az a központi mechanizmusa, amivel az élővilág jellegzetességei magyarázhatók. Ebben állt egyik nagy vitája „intellektuális főellenségével”, Stephen Jay Goulddal: vajon meddig terjed a természetes szelekció magyarázó erejének határa? Gould szerint Dennett és a hozzá hasonló „adaptácionisták” automatikusan azt feltételezik, hogy minden biológiai jelleg természetes szelekció eredménye (vagyis adaptáció), és hogy a terv-visszafejtés révén azonosíthatók azok az indokok – Dennett megfogalmazásában: „szabadon lebegő racionálék” –, amelyek miatt az evolúció ezeket létrehozta – függetlenül attól, hogy az evolúció természetesen nem tudatos ágens.

Ráadásul Dennett még egy lépéssel tovább ment: a természetes szelekció mint közegfüggetlen algoritmikus mechanizmus nemcsak az élővilágra, de más típusú rendszerekre, például az elmére és a kultúrára is alkalmazható. A Darwin veszélyes ideájában alkalmazott plasztikus metaforája erre az univerzális sav, az a fiktív anyag, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe lép, beleértve bármilyen tárolóedényét is. Hol állna meg az univerzális sav? Ahogyan írja:

„Darwin alapvető gondolata a biológia kérdéseire adott válaszként született meg, de azzal fenyegetett, hogy kiszivárog és a kozmológia (hogy az egyik irányban haladjunk) vagy a pszichológia (egy egészen más irány) kérdéseire is, kérve vagy kéretlenül válaszokat nyújt. Ha a dolgok áttervezése egy gondolat nélküli algoritmikus evolúciós folyamat eredménye lehet, miért ne lehetne az egész folyamat maga is az evolúció terméke és így tovább, egész legvégig? És ha a lelketlen evolúció számot adhat a bioszféra lélegzetelállítóan ügyes gépezeteiről, hogyan lehetnének mentesek saját elménk termékei az evolúciós magyarázattól?”

Ebből az idézetből is világosan látszik, hogy pontosan miben is áll Dennett integratív filozófiája. A biológiai és a kulturális evolúció nem két egymástól független folyamat, hanem ugyanannak az univerzális evolúciós folyamatnak a két aspektusa. Ahogyan utolsó tudományos művében, az évek során kifejtett nézeteit egy egységes narratívába illesztő 2017-es From Bacteria to Bach and Back. The evolution of minds című művében is kifejtette, a kultúra – ez alatt pusztán deskriptív értelemben egy csoportban nem-genetikai úton továbbadott információt értve – nem csupán a természetes szelekció terméke, hanem maga is a természetes szelekció mechanizmusával magyarázható.

Ez a lépés Dennett filozófiájának egyik sokat vitatott eleme, ugyanis annak magyarázatában, hogy miben is áll ez a folytonosság, Dawkins mémelméletére támaszkodik. Ahogyan a gének mint önmagukról másolatokat készítő információcsomagok a biológiai öröklődés alapegységei, úgy a mémek a kulturális evolúció alapegységeit jelentő replikátorok. Elméről elmére terjednek, a sikeres mémek a környezettel interakcióban lévő hordozók nagy populációját „megfertőzve” biztosítják saját fennmaradásukat. Dawkins eredeti – 1976-os Az önző gén című művében megjelenő – mémelmélete inkább hangzatos trivialitás, mint komoly magyarázó erővel bíró valódi elmélet. Dennett a mémelmélet régi védelmezője volt, aki igyekezett Dawkins ötlete mögé egy tudományosan informált filozófiai rendszert tenni. Szerinte a paradigmatikus mémek a nyelv egységeit jelentő szavak: Dennett rendszerében a mémek a biológiai, illetve a nyelvi és kulturális evolúció közti folytonosságot valósítják meg.

Ezzel el is érkeztünk Dennett filozófiájának ahhoz a pontjához, ami szakfilozófiai munkásságának legnagyobb részét tette ki, és amiről filozófiai berkekben is a legismertebb volt: az elmére és a tudatosság mibenlétére vonatkozó elképzeléseiről. Kétségkívül máig leghíresebb és legtöbbet idézett 1991-es műve, az ambiciózus című, Consciousness Explained (Tudatosság megmagyarázva). Ebben a tudatosságnak azt a nagy hatású – Dennett rekonstrukciójában Descartes-tól származó – képét támadja, hogy a tudat egységes lenne. Mit is jelent ez? Kétségtelen, hogy a hétköznapi tapasztalás során a tapasztalatom egyes elemei – színek, formák, hangok és hasonlók – nem atomisztikusan, egymástól elkülönülten, hanem egy egységes tapasztalati mező részeként jelennek meg számomra. Dennett szerint azonban mindez csupán egy ahhoz hasonló „felhasználói illúzió”, mint a számítógépem képernyőjén megjelenő kurzor. Dennett Multiple Drafts Modelje szerint mindezt számtalan egymással párhuzamosan, különböző agyterületeken futó nem tudatos kognitív folyamat és történés eredménye. A koherens tapasztalati mező csupán a különböző csatornákon keresztül érkező információknak az organizmus koordinációját – és végső soron a túlélését – segítő, az agy által létrehozott „illúzió”; valójában nincs egy olyan agyterület, ami a tudatosságért lenne felelős, ami a „karteziánus színház” székhelye lenne.

Ahogyan Dennett filozófiájának ebből a vázlatos áttekintéséből is látszik, esetében nem pusztán arról az általános naturalista téziséről van szó, hogy végső soron az elmének, nyelvnek és kultúrának is biológiai alapjai vannak, hanem ennél sokkal többről: egy egységes mechanizmus által megvalósított folyamatról.

Ettől a szintetizáló neodarwinizmusától kétségkívül nem függetlenül Dennett elkötelezett ateista – Richard Dawkinssal, Christopher Hitchenssel és Sam Harissal együtt –, az új ateizmus „négy lovasának” egyike volt. Ez az intellektuális mozgalom nem csupán filozófiai alapokon tagadta isten létezését, hanem az ateizmusnak ahhoz a militáns ágához tartozott, amelyik a vallások irracionalitását és társadalomban betöltött szerepének elfogadhatatlanságát hangoztatta. Az új ateizmust sok támadás érte nemcsak a vallásos gondolkodók, hanem a kevésbé harcos ateisták és szkeptikusok részéről is, akik kritizálták annak fundamentalista tudományhitét, térítő szándékának és agresszivitásának kontraproduktív voltát és filozófiai-teológiai sekélyességét. Mindazonáltal a négy lovas közül kétségkívül Dennett volt a legtoleránsabb a vallással szemben: sosem a vallásos embereket tette gúny tárgyává, hanem elsősorban a fundamentalista kereszténység Amerikában megfigyelhető térnyerését figyelte aggódva. Dennett a vallásra alapvetően mint természeti jelenségre tekintett: 2006-os Breaking the Spell című művében a vallások egy naturalista elemzését adja az evolúcióbiológia és evolúciós pszichológia eredményeinek felhasználásával.

Dennett nézeteit és konkrét állításait természetesen lehet kritizálni és vitatni, az azonban tagadhatatlan, hogy olyan gondolkodó volt, aki képes volt egymástól távoli témákat eredeti módon összekapcsolni és ezekről élvezetesen és befogadhatóan írni. Sosem állította, hogy válaszai tökéletesek és véglegesek, és több mint fél évszázados, rendkívül termékeny filozófiai munkássága során többször felülbírálta és részlegesen módosította nézeteit. Ami nem változott ugyanakkor, az következetes és mindenre kiterjedő naturalizmusa és szintetizáló gondolkodása. A filozófia dennetti művelése nem karosszékben történő elmélkedés, hanem a különböző tudományos diszciplínák eredményeiről való reflektív gondolkozás, ezek integrálása egy koherens természetfilozófiai rendszerbe. Dennett így nemcsak új nézőpontokat nyitott meg, hanem a tudományos és filozófiai közösség tagjait is aktív párbeszédre ösztönözte. Munkásságának egyik legfontosabb öröksége is ebben áll: hogyan lehet komplex, interdiszciplináris problémákról tudományosan informált módon, a diszciplináris különbségeket figyelembe véve, mégis az integráció igényével filozofálni.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa és a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi adjunktusa.