Hova megy az idő?

A reggeli értekezleten ólomlábakon járt az idő, a szabadidő meg csak úgy elszalad. Az idő pénz. George Lakoff és Mark Johnsen amerikai nyelvészek rengeteget gyűjtöttek össze az időről szóló hasonló metaforákról nagy hatású könyvükben, a Metaphors We Live By-ban, hogy bemutassák a metaforák alapvető szerepét az emberi gondolkodásban – sőt ami azt illeti, az egész könyv gondolatmenete az idő metaforáján alapszik.

Lakoffék szerint az időre (legalábbis angolul, tágabban a nyugati gondolkodásban) alapvetően valamilyen értékes fogyóeszközként tekintünk, és jobb híján a pénzhez hasonlítjuk, de ez persze nem univerzális, ahogyan az sem, hogy milyen egyéb metaforákat társítunk hozzá. „Az idő pénz” metafora egyáltalán nem magától értetődő, csak akkor, ha teljesen magától értetődőnek vesszük, hogy a ráfordított idővel arányosan kapunk a munkánkért pénzt.

Ennek megfelelően nem is ez a legfontosabb időmetafora, hanem a térbeliek, amelyek már több kultúraközi egyezést mutatnak egymással, de ettől még egyáltalán nem univerzálisak. Ez persze nem csak az idővel van így, hanem egy sor más fogalommal is, az idő ebből a szempontból azért kap csak kiemelt szerepet, mert többé-kevésbé minden kultúrkörnek van valamilyen koncepciója róla.

A metaforamasina

Ezeket a koncepciókat viszont elég nehéz körülírni, és a metaforák használata sem sokat segít a helyzeten. Douwe Draaisma, a Göttingeni Egyetem pszichológiaprofesszora a Metaforamasina című könyvében három főbb irányvonalat különít el egymástól, amelyek csak annyiban egyeznek, hogy mindhárom adós marad a metafora pontos státuszának magyarázatával, sőt, még abban sincs egyetértés, hogy mi is az a metafora, és hogy kötődik a valósághoz.

Draaisma mindenesetre azt állítja, hogy az „emlékezet egyik lehetséges történetét” alapjaiban határozzák meg; ő leginkább azt vizsgálta, hogy miként alakítják át a memóriáról alkotott elképzeléseket azok a mesterséges memóriák, amelyek kiterjesztik a megőrizendő információt. A megállapításai itt egybevágnak Lakoffék elméletével, ami nem véletlenül szánt kiemelt szerepet „az idő pénz” metaforájának – hiszen a nyolcvanas évek Amerikájában született. Az időről viszont már jóval korábban, egészen más körülmények között is gondolkodtak az emberek.

Idő nincs

Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus szerint az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy idő nem létezik. Mégis írt róla egy egész könyvet, amit képletek és fizikai levezetések helyett jobb híján filozófiával töltött meg Hérakleitosztól Ágostonig, és ami nem túl meglepő módon hemzseg az idő metaforáitól, mert az egy dolog, hogy az idő valójában nem létezik, de a szubjektív tapasztalat számára igenis létező, sőt az életet alapjaiban meghatározó dolog.

Azt képzeljük, hogy a múlt és a jövő között van valamilyen lényegi különbség, sőt azt is hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az idő lineáris, és valahonnan valami felé tart. Ez sem univerzális, és ez is befolyásolja, hogy milyen kultúrkörben hogyan is beszélnek róla. Az nem baj, hogy nem létezik: annyi éppen elég, hogy a hétköznapi tapasztalattól elválaszthatatlan. Lehet, hogy Rovelli hülyéskedett azzal a könyv kéziratának leadásakor, hogy de hát nincs is idő, de mint egy másik munkájában rámutatott, valójában nagyjából az is kiderült már, hogy nemhogy idő nincs, hanem úgy általában semmit sem tudhatunk semmiről, viszont legalább beszélhetünk róla, hogy mit nem tudunk, és képesek vagyunk új kérdéseket is feltenni.

Ehhez viszont a metaforák elengedhetetlenek, és mivel az embernek az az illúziója, hogy ha az időben nem is feltétlenül, de a térben azért elég jól elboldogul, a legtöbbször a térérzékelésnek megfelelően beszélünk az időről is. Lehet, hogy a jövő valójában nem létezik, de ahogy Daniel C. Dennett, az analitikus filozófia nemrégiben elhunyt legendás alakja is vallotta, ez az intencionális alapállás szempontjából nem is számít: ha egyszerűbben tudjuk úgy elmagyarázni egy vírus működését, hogy az akar valamit, miközben persze valójában nincsenek szánt szándékai, éppenséggel megtehetjük. És ha egyszerűbb úgy beszélni az időről, hogy halad, hát azzal sincs semmi baj.

Az idő a térben

Lakoff és Johnsen a könyvük negyedik fejezetét kizárólag az orientációs metaforáknak szentelik: ebből kiderül, hogy legalábbis az angol nyelvben a legtöbb metaforának legalább egy térbeli eleme van, és ezek közül sok hasonló tartalommal is rendelkezik.

Emögött a nyelvészek viszonylag egyszerű biológiai okokat sejtenek: az például, hogy az öntudatot a felfelé, az öntudatlant pedig a lefelé irányával szokás társítani, annak köszönhető, hogy az eszméletlen ember vagy állat fekszik, aki pedig magánál van, az többé-kevésbé áll. Egy másik példájuknál azt hozzák elő, hogy az előre látható jövőbeli események a mi megfogalmazásunk szerint előttünk állnak: ez azért van, mert a hétköznapi életben többnyire előrefelé nézünk. Lakoff még egy lépéssel tovább is megy, szerinte az, hogy az időről többnyire csak térbeli metaforák segítségével tudunk beszélni, annak köszönhető, hogy az érzékszerveink a térbeli dolgok érzékelésére képesek, az időt viszont egyetlen szervünk sem érzékeli. Ez viszont még csak annyit jelent, ha igaz, hogy az idő leírására használt térbeli metaforák használatának biológiai okai vannak, az irányukról még nem mond semmit.

Merre van a jövő?