Ezzel dumálta ki magát Carlo Rovelli, amikor a rendőr meg akarta büntetni gyorshajtásért
Rovelli magyarul frissen megjelent könyve, A valóság nem olyan, amilyennek látjuk – A dolgok elemi szerkezete tulajdonképpen nem is az olasz fizikus legújabb műve, hanem a legrégebbi: korábban írta, mint a Hét rövid fizikaleckét, amely egy csapásra világhírűvé tette. A közérthető módon, olvasmányosan megírt leckék tényleg az ismeretterjesztés rocksztárjává tették a szerzőt, akinek akkora sikere volt, hogy a könyve Olaszországban jobban fogyott az akkoriban csúcsra járatott Szürke ötven árnyalatánál is.
Magyarul most megjelent könyvében a szerző azt kutatja a fizika, a filozófia és a költészet eszközeivel, hogy vajon milyen lehet a világ valójában – és végül arra jut, hogy már az antik görögök is tudták, hogy nem tudnak semmit, most viszont végre a kvantumfizika is rámutatott, hogy nem is nagyon tudhatunk semmit. Az viszont már magában érdekes, hogy egyáltalán feltehetjük a kérdéseket, akkor is, ha azonnal nem sikerül válaszokra bukkanni, vagy nem tűnik úgy, hogy a világról alkotott képünk megfelelne a valóságnak. Ugyanis már maga a kérdésfelvetés is azt jelenti, hogy legalábbis elméletben kiléphetünk az adott világképből, és kívülről tekintve rá javíthatjuk, toldozhatjuk-foldozhatjuk azokkal az eszközökkel, amelyek épp a rendelkezésünkre állnak.
Fizika és filozófia
Ez az egész rendkívül homályosan hangzik, és az is, de nem zavaró: Rovelli szépen bemutatja azt az utat, amely az antik atomizmustól a kvantumfizikáig vezetett, és már maga a Démokritosz–Einstein–Newton-háromszögben előkerülő témák is érdekesek. Hab a tortán, hogy az egész könyv hamisítatlan karteziánus szellemben íródott: hasonlóan személyes és csevegő hangvétele van, és hasonlóan útkereső, mint Descartes Elmélkedései, de az sem véletlen, hogy a szerző fizikustól némileg szokatlan módon Montaigne-től is idéz.
Rovelli ebben viszont nem lát semmi különöset, ahogy évszázadokon keresztül a filozófia és a természettudomány is boldogan elvolt egy fedél alatt, természetfilozófiaként. Ehhez köthető a kötet egyik legérdekesebb felvetése is: valószínűleg máshogy, sőt Rovelli szerint jobban alakult volna a tudománytörténet (és vele a történelem), ha fennmaradtak volna Démokritosz munkái, és nem javarészt Arisztotelész határozta volna meg a nyugati gondolkodást.
Kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot
Személyes elfogultságom miatt én magam fordítva ültem a lovon: miközben a fizika iránt érdeklődőknek talán éppen a filozófiai rész jelenthet inkább újdonságot, nekem pont ez segített az egész megértésében, legalábbis ennek kísérletében – Rovelliben eleve nem a nagy megfejtések az izgalmasak. A szerző hangsúlyozza, hogy abban a bő két és fél ezer éves útban, amit az atomistáktól a kvantumfizikáig bemutat, éppen csak az akkor aktuális ismeretekig tudott elérni, így teljes megfejtést nem ad – már ha lehet szó egyáltalán teljes megfejtésről. A valóság mélyszövetének feltárása, amelyre végső soron Rovelli törekszik, némileg paradox módon nem a bizonyosságról szól, hanem új kérdésekről, és ez az, ahol a szerző zseniálisan, de enyhén zavarba ejtően összeköti a tudományt, a művészetet és a kvantumfizikát. Vagyis gyakorlatilag mindent, hiszen Rovelli szerint nem lehet elválasztani egymástól a különböző területeket: Shakespeare-nek vagy Danténak ugyanúgy helye van a tudományos diskurzusban, mint Einsteinnek, Zénónnak vagy Feynmannak, vagy akár a pisai dómnak. Vagy éppen egy autóútnak: a könyv előszavában Rovelli azt írja, hogy 2012-ben épp Olaszországból tartott Franciaországba, amikor elkezdett benne motoszkálni az ötlet, hogy kellene írnia egy népszerűsítő könyvet a dolgok természetéről, amikor lemeszelte egy rendőr gyorshajtásért, majd elengedte, miután a fizikus elmagyarázta neki, hogy épp azon tűnődött, hogy a dolgok nem azok, amiknek látszanak (bizonyára a gyorshajtás sem az volt, aminek látszott). Ez a stratégia valószínűleg csak olasz rendőrök és kvantumfizikusok esetében működik.
Már megint Platónnak lett igaza
Ahogy Rovelli írja a könyv vége felé: nehéz bizonytalanságokkal együtt élni, de kénytelenek vagyunk. Nem véletlen, hogy Démokritosz és Platón barlanghasonlata után, amelyben a többiek agyonverik azt, aki valóban tudáshoz akar jutni és az ideákat szemlélni az árnyképek helyett, ismét eljutunk odáig, hogy sokan inkább ragaszkodnak a tudás illúziójához, mint hogy elfogadják ezt a kétségek közötti állapotot. Ez pedig nem is kellemetlen, sőt, a fizikán túlmutatva Rovelli azt írja, hogy éppen ez a kíváncsiság tesz emberré bennünket, és ez a bizonytalanság az oka annak is, hogy izgalmas a világ. Annyira izgalmas, hogy a végső megoldástól sem kell tartani: „a dombon túl más világok vannak, még tágasabbak, s még felfedezésre várnak”.
Cárló Rovelli: A valóság nem olyan, amilyennek látjuk – A dolgok elemi szerkezete. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019. Fordította: Balázs István.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: