A Vezúv kitörését több mint kétszázan túlélték és elmenekültek Pompejiből, állítja egy kutató

Időszámításunk szerint 79. augusztus 24-én tört ki a Vezúv, és több mint 3 köbkilométernyi törmeléket lövellt a levegőbe 32,1 kilométeres magasságig, többszáz négyzetkilométeren szórva szét a vulkáni hamut és kőzetet. A katasztrófa maga alá temette Pompeji és Herculaneum ősi városait, és a legtöbb beszámoló szerint a történet itt véget is ér: mindkét város eltűnt, a lakóival együtt.

A történet csak a városok újrafelfedezésével és az 1740-es években megkezdett ásatásokkal folytatódik, a legújabb kutatások pedig kezdik megváltoztatni a narratívát. A Vezúv kitörésének története már nem csak a megsemmisülésről szól, hanem azoknak a históriáját is tartalmazza, akik túlélték a kitörést, és újjáépítették az életüket – írja Steven L. Tuck, a Miami Egyetem professzora, aki saját kutatásait ismerteti cikkében, amelyet a LiveScienceben szemléz.

Maga a kitörés több mint tizennyolc órán át tartott. Az egyes városokban talált emberi maradványok csak a lakosság töredékét teszik ki, és a szerző szerint sok olyan tárgy, amelyről azt gondolnánk, hogy megmaradt a hamuban, hiányzik: szekerek és lovak tűntek el az istállókból, hajók a dokkokból, a szekrényekből pedig a pénz és az ékszer.

Mindez arra utal, hogy a városokban élők közül sokan – ha nem is a tömegesen – meg is menekülhettek, ha időben el tudták hagyni a várost. Egyes régészek mindig is feltételezték, hogy jónéhányan valóban elmenekültek, de a megkeresésük sosem volt túl fontos – írja a kutató, aki felépített egy módszertant is annak megállapítására, hogy lehet-e túlélőket találni. Olyan római családnevekből indult ki, amelyek csak Pompejiben vagy Herculaneumban fordulnak elő – mint például Numerius Popidius és Aulus Umbricius –, és olyan emberek nyomait kereste, akik a kitörés utáni időszakban a környező településeken éltek, illetve ott bukkantak fel. További, közvetett bizonyítékokat is keresett, például a szomszédos közösségek infrastruktúrájának változásait a menekülők befogadása nyomán.

Nyolc éven át vizsgált több tízezer római feliratot tartalmazó adatbázisokat, valamint helyben sírfeliratokat, sírköveket, szövegtöredékeket, amíg, állítása szerint tizenkét városból több mint kétszáz túlélőre vonatkozó bizonyítékot szedett össze. Ezek a települések elsősorban Pompeji körzetében találhatók, de többnyire a Vezúvtól északra, a legnagyobb pusztítás zónáján kívül helyezkedtek el.

Úgy tűnik, hogy a legtöbb túlélő közel maradt Pompejihez, többnyire más túlélőkkel telepedett le, és az újrakezdés során az eredeti városából származó társadalmi és gazdasági hálózatokra támaszkodott.

A megmenekült családok közül néhányan láthatóan jól boldogultak új közösségükben. A szerző példát is hoz: a Caltilius család Ostiában telepedett le, amely akkoriban Pompejitől északra, Róma mellett fekvő jelentős kikötőváros volt. Templomot alapítottak az egyiptomi Serapis istenség tiszteletére. Serapis, aki a föld bőségét jelképező gabonakosarat viselt a fején, népszerű volt a gabonakereskedelem által uralt kikötővárosokban, mint például Ostiában. A Caltilius família tagjai beházasodtak egy másik menekült családba, a Munatiusokba. Együtt pedig sikeres, jómódú nagycsaládot alkottak.

A római kori Itália második legforgalmasabb kikötővárosa, Puteoli – mai nevén Pozzuoli – is befogadott a katasztrófa elől menekülőket. Aulus Umbricius családja, aki a garum, a népszerű erjesztett halszósz kereskedője volt, ide települt át. Miután Aulus és felesége újjáélesztették a családi üzletet, az első gyermeküket, aki a befogadó városban született, Puteolanusnak nevezték el.

De nyomok nem csak a gazdagokról és sikeresekről maradtak fenn. A pompeji Fabia Secundina szintén Puteoliban kötött ki. Ott feleségül ment egy gladiátorhoz, Aquarius Retiariushoz, aki 25 éves korában meghalt, így Fabia súlyos anyagi gondok közé került. Három másik szegény pompeji család – az Avianii, az Atilii és a Masuri család – is elmenekült, és egy Nuceria nevű kis, szegényebb közösségben telepedett le, amelyet ma Nocera néven emlegetnek, és Pompejitől keletre fekszik.

Egy ma is meglévő sírkő tanúsága szerint a Masuri család egy Avianius Felicio nevű fiút fogadott be nevelt fiúnak. Pompejiben nemigen volt nyoma nevelt gyermekeknek, és a nagycsaládok általában árva gyermekeket fogadtak be, tehát valószínű, hogy Feliciónak nem maradtak túlélő családtagjai. A szerző szerint ez a példa jól szemlélteti a menekültek viszonyát a többi túlélőhöz, illetve új közösségükhöz.

A túlélők letelepedésében és újrakezdésében a hatalom is szerepet játszott. A római császárok nagy összegeket fektettek be a térségben, újjáépítették a kitörés által megrongált ingatlanokat, új infrastruktúrát építettek a kitelepített lakosság számára, beleértve utakat, vízrendszereket, amfiteátrumokat és templomokat is.

A katasztrófa utáni helyreállításnak ez a modellje tanulságul szolgálhat napjaink számára, összegez a kutató-szerző. A túlélőket nem szigetelték el táborokba, és nem kényszerítették őket arra, hogy sátorvárosokban éljenek. Nincs bizonyíték arra sem, hogy új közösségükben diszkriminációval találkoztak volna. Ehelyett minden jel arra mutat, hogy a közösségek befogadták a menekülőket.