A náci fosztogatás óta a legnagyobb szervezett műkincsrablást végzik az oroszok Ukrajnában

Oroszország Ukrajna ellen viselt háborúja a kultúra frontján is zajlik, és ennek a folyamatnak a része a múlt tudatos átírása, például az ukrán múzeumokban őrzött műtárgyak és műkincsek eltulajdonításával. A módszer nem új, még a Szovjetunió járatta be, a putyini Oroszország csak felerősítette és a háborús stratégia részévé tette. A szovjet időkben megesett, hogy orosz múzeumok kölcsönvettek tárgyakat, tárgyegyütteseket bemutatásra ukrajnai helyszínekről, múzeumoktól, majd nem adták vissza azokat. A Krím-félsziget 2014-es annektálása idején a műkincsrablás újraindult; 18-19. századi ukrán festők eltulajdonított művei például moszkvai aukciókon is felbukkantak. Most, tíz évvel később azonban már más nagyságrendről van szó.

Az Ukrajna elleni teljes körű orosz támadás kezdete óta legalább 480 ezer műtárgyat, műkincset raboltak el orosz csapatok ukrán területről, és nem kevesebb mint 38 múzeumot rongáltak meg vagy romboltak le, amelyek másfél millió tárgyat őriznek. Az ukrán kulturális minisztérium adatait többek között a Rubryka online magazin tette közzé júniusban, abban a cikkében, amely az orosz műtárgyrablásokat és a mögöttük húzódó stratégiát ismerteti.

Az elfoglalt területek kulturális identitását már a 2014-es krími annexió idején is rombolták az oroszok, mostanra azonban kiterjedt és szisztematikus lett ez a módszer. Pontosan tudják, mely múzeumokba hatolnak be, és onnan mit visznek el.

A Rubryka két herszoni múzeum esetére hivatkozik. A város 2022 márciusa és novembere között állt orosz megszállás alatt, és a megszállók az Olekszij Sovkunyenko Művészeti Múzeum tizenháromezer darabot számláló gyűjteményéből tízezret vittek el, a herszoni területi múzeumból pedig huszonnyolcezer, zömmel antik tárgyat. Az esetekkel kapcsolatban az Economist megszólaltatta a múzeum szakemberét, Olga Goncsarovát is, aki elmondta, hogy egy olyan tárgyegyüttes is szerepel az ellopott műkincsek között, amelyet Ukrajna harminc éve Németországtól szerzett vissza, mert a náci haderő tulajdonította el a II. világháború idején.

Az oroszok azonban magukhoz veszik a múzeumi katalógusokat tartalmazó adathordozókat is, hogy az intézmények ne tudják pontosan azonosítani, mely tárgyak tűntek el, és ne legyenek képesek azokat bármikor is visszakövetelni. A múzeumok kirámolását igen gyakran nem is katonák végzik, hanem szakértők, a katonák jelenlétében. A New York Times a háború első napjaiból egy melitopoli múzeumi esetet ismertet, ahol szemtanúk szerint a tárgyak összegyűjtését egy fehér köpenyes, kesztyűs alak végezte, alapos munkával kiválogatva a gyűjtemény legértékesebb darabjait, csipeszével egyenként emelve ki a tárlókból egyebek között 2300 éves, szkíta aranytárgyakat.

A kulturális és történelmi emlékezet eltörlése, a múlt átírása pedig azzal lesz teljes, hogy a megszállt területeken Oroszország múzeumokat is tervez, a szinte földig lerombolt Mariupolban például „felszabadítási múzeumot" létesítene.

A kulturális örökség és az érte folytatott küzdelem

Katharyn Hanson, az amerikai Smithsonian Cultural Rescue Initiative kutatási vezetője szerint az intézet munkatársai az invázió kezdete óta nemcsak az ukrán kulturális örökségi helyszínek pusztítását követik nyomon, hanem a műkincslopási ügyeket is dokumentálni próbálják. A kutatási vezető szerint, a fosztogatás nem „orosz katonák véletlen vagy spontán cselekménye. Kutatásunk azt mutatja, hogy mindezt Oroszország államilag támogatja."

A Rubryka az ellopott műtárgyak nyilvántartásával foglalkozó Art Loss Register nevű brit szervezetre hivatkozva azt írja, a II. világháborús náci fosztogatás óta ez a mostani a legnagyobb, irányított műkincsrablás Európában. Egyes becslések szerint a nácik 1933 és 45 között mintegy 650 ezer tárgyat raboltak el, zömmel zsidó tulajdonosoktól – és ebből legalább százezer holléte még mindig nem ismert.

A mostani orosz fosztogatásokat tekintve általános gyakorlat, hogy az ellopott műtárgyakat orosz gyűjteményekben helyezik el, így nemcsak a tárgyak, de az ukrán kulturális örökség történetét is átírják. Azonban ez csak az elsődleges módja a lopott kulturális vagyon felhasználásának. Az emlékezetpolitikai kisajátítás mellett – ahogy arra tavaly az UNESCO is felhívta a figyelmet – illegális kereskedelem is zajlik, és leginkább a környező országok műtárgypiacain bukkanhatnak fel a háborúban eltulajdonított kincsek. Emiatt az UNESCO többek között magyar szakembereknek is tartott képzést, hogy felismerjék, ha ilyen tárgyak szivárognak be a műkereskedelembe.

A lopott műkincsek piacra juttatása szempontjából azonban nem csak Kelet-Európa lehet érintett. Az ukrán kormány az Interpollal és nemzetközi múzeumi szervezetekkel együttműködve igyekszik nyomon követni, hol bukkannak fel Ukrajnából eltűnt értékek: vám- és határvédelmi tisztviselők számára úgynevezett vörös listát állítottak össze, hogy felismerjék és azonosíthassák ezeket. Így került vissza többek között három, a New York-i repülőtéren fennakadt és lefoglalt, az 5. századból származó, Ukrajnából eltulajdonított kard is. Az UNESCO egyébként 2022 februárja óta 351 ukrajnai kulturális és örökségi helyszínen mérte fel a helyzetet, és legfrissebb jelentése szerint a teljes körű háború megkezdése óta Oroszország közel 3,5 milliárd dollárnyi kárt okozott Ukrajna kultúrájában, kulturális örökségében.

Oroszország eközben jogilag igyekszik bebetonozni az ellopott műtárgyak státuszát és jövőbeni sorsát. Különleges jogszabályok elfogadásával próbálja biztosítani, hogy ne legyen remény a restitúcióra. Ilyen a múzeumi gyűjtemények oszthatatlanságáról szóló törvény, amely megtiltja az orosz múzeumokban őrzött értékek visszaszállítását oda, ahonnan azok származnak. Az ukrán muzeológusok ennek ellenére gyűjtik a bizonyítékokat, hogy a jövőben vissza lehessen követelni a tárgyakat, illetve, ha a háborús bűnök egyszer majd a nemzetközi jogi fórumok elé kerülnek, vádat lehessen emelni a fosztogatások elrendelői és végrehajtói ellen. Erre volna is precedens, hiszen a kulturális örökség elleni támadások a Jugoszláviában, illetve Maliban elkövetett háborús bűnök tárgyalásán is szerepeltek.

A világ múzeumi intézményei külön-külön és közösen is tesznek erőfeszítéseket az Ukrajnában lévő műtárgyak megóvása érdekében. Ennek egyik módja, hogy külföldi kiállításokon mutatják be őket. Számos ukrajnai művet, sőt gyűjteményi egységet fogadtak be és mutattak be eddig, és azáltal, hogy ezeket kiállítják, gyakorlatilag megmentik az orosz lövedékektől, illetve fosztogatóktól. Brüsszel, Bécs, London, Madrid, Köln, Zürich, Bázel nagy intézményei is rendeztek már kiállítást ukrajnai múzeumi anyagokból – ezeket olykor a harci események közepette kellett kiszállítani, szinte kicsempészni annak érdekében, hogy külföldön biztonságban legyenek. A háborús kockázatok miatt a művek biztonságos elszállítására nem sok logisztikai cég vállalkozik, az egyik ilyen a bécsi székhelyű Kunsttrans, amely a madridi Thyssen-Bornemisza múzeumban, a háború megindulása után fél évvel, az ukrán modernizmus darabjaiból rendezett kiállítás anyagát szinte percekkel az orosz rakétatámadások megkezdése előtt hozta ki Kijevből.

Az ellopott műkincsek nyomon követésében civil megfigyelések és erőfeszítések is segítenek. Éppenséggel az orosz propagandacsatornák adásaiból is lehet információkat és bizonyítékokat szerezni ellopott műtárgyak hollétéről: így derült fény 109 olyan tárgy sorsára, amelyet az orosz tévék mint „megmentett” műkincseket prezentáltak. Egy civil szervezeteknek dolgozó ukrán kommunikációs cég, a Linza Agency egy Museum of Stolen Art (Ellopott művek múzeuma) nevű online projektet hozott létre, amely eltulajdonított, eltűnt vagy tönkretett ukrajnai műtárgyak digitális kópiáit őrzi és mutatja be. Ukrajna pedig azt sem felejti el, hogy monitorozza azokat az orosz oligarchákat, akik a világ különböző pontjain szankciók alatt állnak, és (vagy éppen ennek ellenére) értékes műtárgyakat birtokolnak, vesznek és eladnak, akár a pénzük akár a tárgyaik „kifehérítése” érdekében. A szankciós adatbázisban több száz műtárgy tulajdonosait is nyilvántartják.

A jelen emlékei

A háborús hétköznapokban az ukrajnai múzeumok, archívumok és kortárs művészeti helyszínek sokszor kénytelenek feladni hagyományos funkcióikat. Krízis-központokként is funkcionálnak olykor, mint ahogyan ez például Harkivban történt, ahol a háború kezdetén, és azóta is többször, óvóhelyként működött a Yermilov Centre nevű kortárs művészeti intézmény. Az archívumok nagyon gyakran a jelen archiválására fókuszálnak, ahogy teszi ezt a lvivi Center for Urban History is, amely folyamatosan dokumentálja a városlakók napi háborús tapasztalatait, gyűjti a pusztítás vizuális dokumentumait, valamint a személyes tanúságtételeket és háborús naplókat.

Ami a jelen dokumentálását illeti, ebben az ukrán és külföldi fotográfusok szerepe egyaránt nagyon fontos. Ez a fajta dokumentatív munka sok szinten zajlik, maguk a kortárs művészek is végzik, képeken, videókon, fotósorozatokon. A „harkivi iskola” néven ismert ukrán dokumentarista fotóművészeti irányzat képviselői közül többen is azt fényképezik, ami a mai ukrán realitás, azaz a háborút és következményeit. A kortárs ukrán fotográfia két fontos intézménye, a harkivi MOKSOP (Museum of Kharkiv School of Photography) és az odesszai nemzetközi fotófesztivál, az Odesa Photo Days rendszeresen bemutatja az anyagokat, az előbbi pedig a segítségnyújtás és az ukrán haderő támogatásának fórumává is vált, aktív segítője a Come Back Alive projektnek.

Arról jelenleg nemigen lehet beszélni, hogy a napi háborús tapasztalat miként transzformálódik művekké. Az ukrán kortárs művészet ma leginkább dokumentatív művészet, legalábbis a Kyiv Perennial, vagyis a kijevi kortárs biennálé rendkívüli, berlini kiadása az Alexanderplatz melletti nGbK-ban (neue Gesellschaft für bildende Kunst) idén leginkább ezt mutatta meg. A munkák szinte mindegyike direkt módon a háborúval és a háború okozta traumával foglalkozott, és igen gyakran a tényfeltárás, a rögzítés és dokumentálás majdhogynem lehetetlenül nagy feladatával igyekezett megbirkózni. Riportfilmek, interjúk, dokuvideók emberi történetek sokaságával, amelyek valóban rádöbbentik a nézőt, hogy milyen mértékű és mélységű dráma zajlik a közelünkben.

Ugyanakkor a tényfeltárás mellett vannak személyes, művészi lenyomatai az eseményeknek – Lisa Bukreyeva szinte lírainak is mondható háborús, óvóhelyi fotónaplója például ilyen. A személyes dokumentációk egyik legdrámaibb megnyilvánulása pedig az Európa-szerte ismert ukrán művész, Nikita Kadan Instagram oldala, ahol napi szinten tesz közzé anyagokat orosz támadásokról. A kommentár nélküli képek, videók hihetetlenül erősen érzékeltetik nemcsak a nehezen fölmérhető veszteségeket, hanem azt is, hogy miként válhat megszokottá a megszokhatatlan, hogyan tudunk belefásulni a pusztítás és pusztulás monotonitásába.