A legtöbb szakember biztosra veszi, hogy az állam nem sokat tesz a hajléktalanság felszámolásáért, sőt az egyik legismertebb szakértő, Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumának elnöke Így kallódunk el szépen egymás után című, 2021-es tanulmányában arra mutat rá, hogy mára már a gyermekvédelmi ellátórendszer is a hajléktalanságban élő emberek utánpótlásának forrásává vált. Győri kutatása szerint a hajléktalan emberek 20,5 százaléka volt rövidebb-hosszabb ideig volt állami gondozásban. Tehát minden ötödik hajléktalan ember legalább részben annak eredményeképpen van az utcán, hogy a gyermekvédelmi szakellátás nem tudta őt stabil életpályán elindítani.

A hajléktalanságban élők számát nagyon nehéz pontosan meghatározni. Győri egy másik tanulmányában a KSH adatai alapján arra jut, hogy

• 1990-ben még csupán 278 fő jelent meg a népszámlálások hajléktalanellátó intézményi lakói között,
• a 2001-es népszámlálásban 9985 hajléktalanellátó intézményben lakó, illetve fedél nélkül élő embert írtak össze a számlálóbiztosok,
• 2011 októberében pedig 12 347 embert soroltak ebbe a kategóriába.

Persze ezek a számok nem mutatnak meg mindenkit, hiszen épp a hajléktalanságban élőket a legnehezebb megtalálni a népszámláláskor. Sokan a városokhoz közeli erdőkben húzzák meg magukat, és kimaradnak a statisztikákból. Mindenesetre a 2023-as KSH-adatok szerint Magyarországon 9308 fő vesz részt a hajléktalanellátásban, de ebben nincsenek benne azok, akik semmilyen formában nem veszik igénybe a tartós bentlakásos és átmeneti elhelyezést nyújtó ellátórendszert. A 2011-es adatok tartalmazzák az utcán elért, de hajléktalanellátást igénybe nem vevő emberek számát is: akkor az ellátást igénybe vevők száma 9441 fő volt, azaz nagyságrendileg most is 12-13 ezer hajléktalan ember lehet elérhető a statisztika számára.

A hajléktalansággal foglalkozó Február Harmadika csoport idén februárban kiadott gyorsjelentéséből az is kiderül, hogy egyre kevesebb a fiatal hajléktalan: ma már tíz hajléktalan ember közül négy 60 évesnél idősebb és egy 70 évesnél is idősebb. Elképzelhető tehát, hogy a hajléktalan fiatalok többsége az állami gyermekvédelemből és azok közül kerül ki, akik eleve hajléktalanságba születtek.

Anya és lánya a hajléktalanszállón

Fehér Boróka és Lengyel Lea, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szociális munkásai júniusban megjelent tanulmányukban a hajléktalanság generációkon átívelő jellegével foglalkoznak. A BMSZKI intézményeiben 2021 és 2023 között ellátott nők közül 21-et és hozzátartozóikat, összesen 69 embert választottak ki az elemzéshez. A legfiatalabb mintába került hajléktalan ember a 18. születésnapján jött el édesapja házából és jelent meg azon az éjjeli menedékhelyen, ahol édesanyja akkor megszállt. A huszonegy vizsgált nőből tizenegy nőnek egy gyermeke, négyüknek kettő, szintén négyüknek három gyermeke, míg kettejüknek legalább négy gyermeke fordult meg a BMSZKI intézményeiben. A kutatók a Qubitnek elmondták: szerintük a minta alkalmas arra, hogy következtetéseket lehessen levonni belőle a hajléktalanságban élő nőkről, azon pedig most dolgoznak, hogy a hajléktalanságban élő férfiak és a gyerekeik kapcsolatát elemezzék. Azt is elmondták, hogy ők 11 ezer hajléktalanellátást biztosító ágyról tudnak, de a hajléktalanságban élők számát szerintük sem lehet pontosan becsülni. Ráadásul, mint mondják, a rossz lakhatási helyzetben élők közül is sokakat érdemes lenne a veszélyeztetettek közé számolni.

A tanulmányban bemutatott 39 éves Mária azon kevesek közé tartozik, aki a 19 éves lányával együtt került egy éjjeli menedékhelyre, és még most is közös szobában lakik a lányával egy átmeneti szállón. Az albérletet, amiben éltek, a tulajdonos eladta, így ki kellett költözniük onnan. Egy hónapig csavarogtak, hálózsákban aludtak, lementek a Balatonra. Pesten nem találtak más szállást, csak az éjjeli menedékhelyet a “fapadot”. Itt töltöttek pár éjszakát, majd az átmeneti szálló felvette őket egy négyágyas szobába, ahol nem érzik jól magukat, és szeretnének kétágyasba kerülni.

Az nem tipikus, hogy egy anya-lánya páros együtt maradhatott a hajléktalanellátásban, az viszont igen, ami Ritával történt. Az ő életében a gondok akkor kezdődtek, amikor férje egyre többet kezdett inni. Életük megromlott, Rita és lánya rettegtek otthon. Végül 2014-ben anyát és lányát is elzavarta otthonról a részeges, agresszív férj. Három évig vidéken, albérletben laktak, de ott alig tudtak megélni. Munka reményében költöztek végül Budapestre.

Fehér Boróka és Lengyel Lea még sok olyan történetet mutatnak be a tanulmányukban, amelyek arról szólnak, hogy a nőket és gyakran gyermeküket abuzív, erőszakos férfiak kergetik a hajléktalanságba. Ilyen környezetben felnőve a kutatók szerint teljesen esélytelen a kitörés, a lakásszerzés. Kérdésünkre ugyanakkor elmondták, hogy a BMSZKI-ban például várandós nők számára is elérhető traumatudatos nőgyógyászati rendelővel és a szülők és gyerekek számára biztosított kapcsolattartásra alkalmas helyiséggel tudják segíteni az ördögi kör megtörését.

Budapest, Budapest, te csodás

A kutatók azt is megállapítják, hogy a főváros szívóereje a hajléktalanellátásban is minden irányban megnyilvánul: az ország gazdagabb és szegényebb régióiból egyaránt érkeznek Budapestre hajléktalan családok. Ők vagy abban bíznak, hogy itt munkához juthatnak, vagy pedig máshol egyszerűen már nem tudnak megmaradni.

A 21 éves Vanessza például az ország egyik legszegényebb régiójának kisközségében élt mélyszegénységben. Ikertestvérével együtt már kisiskolás korában nevelőszülőkhöz került. Amikor nagykorú lett, a szomszéd faluból származó szerelmével úgy döntöttek, hogy a fővárosban próbálnak szerencsét. Pesten az anyja először rokonoknál helyezte el a fiatal párt, majd egy zuglói konténerben szerzett nekik lakást. Eközben az édesanya éjjeli menedékhelyen lakott, illetve alkalmi munkákat végzett, néha lányával és annak párjával együtt: „lomiztunk, kábeleket szedtünk, eladtuk…” - mondták erről a kutatóknak. Ahogy jött a hideg idő, átmeneti szállóra kerültek. Ez volt életük első tapasztalata a hajléktalanellátással.

A kutatásba bekerült emberek között egyébként a gyermekek iskolai végzettsége jobb, mint a szülők generációjában. A szülők közül többen vannak, akik vagy egyáltalán nem jártak iskolába, vagy nem végezték el a nyolc osztályt. A gyermekek közül a szülőkhöz képest többen vannak, akik elkezdték a középiskolát (még ha nem is fejezték be), és köztük már voltak ketten, akik leérettségiztek. Sem a szülők, sem a gyermekek között nincs diplomás, ami Fehér és Lengyel szerint nemcsak a munkaerőpiacon hátrány, hanem az élet minden területén. “Az iskolai évek alatt kialakuló informális kapcsolatokban sem részesültek, azaz nem alakíthattak ki olyan barátságokat, melyek a későbbi életükben támogatást és biztonságot nyújtottak volna nekik, s amelyekkel kompenzálni tudták volna esetleges korábbi traumáikat és a rossz körülményeket” - írják a kutatók.

A tanulmányban bemutatott Ildikó példája jól mutatja, hogy a mélyszegénység hogyan tudja befolyásolni az iskolai éveket: „Egy kis házban éltek, édesapjával, édesanyjával és hét testvérével. Édesapja nyomorék volt, balesetet szenvedett egy akácfa tetejéről esett le, miközben gallyazták a fát, ráesett egy rönkre. (…) Édesanyja nagyon sokat dolgozott, ilyenkor a testvérekre Ildikó vigyázott, mivel ő volt a legidősebb. Nagyon mély szegénységben éltek. (…) Iskolába soha nem járt, csak a két fiútestvére, a lányok az édesanyjuknak segítettek, nem volt lehetőségük tanulni.” Ildikónak három gyermeke szerepel a BMSZKI rendszerében.

Állami gondoskodásból utcára

Nemcsak az látszik a vizsgált eseteken, hogy a hajléktalanság generációk között is öröklődik, és hogy a hajléktalanságba került emberek Budapesten keresnek menedéket, hanem az is, hogy a nők sokkal inkább ki vannak téve a hajléktalanság veszélyének. Négyen is voltak, akik párkapcsolati bántalmazás elől menekülve váltak hajléktalanná.

A kutatók az anyák esetében három csoportba sorolták a gyermekéveket: négyen állami gondozásban nőttek fel, hatan hátrányos helyzetben, és csupán öt anya gyermekkora volt jónak tekinthető. Az ő gyermekeik generációjában viszont már nem akadt olyan, aki jó körülmények között nevelkedett. Ez érthető is, hiszen ők már hajléktalanságban vagy ahhoz közeli állapotban nőttek fel.

A tanulmányban Kinga gyermekkorán keresztül érzékeltetik a kutatók, hogyan fordul át a mélyszegénység és a bántalmazó szülő melletti nevelkedés a családból való kiemelésbe: „Mindig sírt, nem merte elhagyni a lakást. Még a közeli boltba sem ment le. A [lakásban] nem volt ablak, csak fóliával takarták be az üveg helyét. Nem volt villany és fűtés sem. Az apja sokat ivott. A szomszédok értesítették a gyámhatóságot. Hárman voltak testvérek akkor. Az anyja a negyedik gyerekét várta. Ő állami gondozásba került. Ekkor hatéves volt.”

A hajléktalanságban érintett anyák tehát gyakran maguk is állami gondozásban nőttek fel, és az ő gyermekeik is gyakran kerülnek oda. A kutatók szerint az állami gondozásban nevelkedett és a végig családban felnőtt gyermekeket is kimagaslóan nagy arányban érte felnőtt- vagy gyermekkori bántalmazás.

A gyermekvédelmi szakellátásban is nevelkedők esetében a rendszer csupán az iskolai végzettségre gyakorolt pozitív, kompenzáló hatást. Az innen kikerültek között ugyanis már nincs olyan, aki nem végezte el legalább a nyolc osztályt, és aki elkezdte a középiskolát, az be is fejezte.

Fehér és Lengyel a hajléktalanságba vezető utat tekintve is talált eltérést a két csoport között. A rossz anyagi helyzetből származóknál a közüzemi számlákkal való elmaradás és a szívességi lakáshasználat miatti kiszolgáltatottság a jellemző oka a hajléktalanságnak. Az állami gondozásban nevelkedettek pedig jellemzően a gyermekvédelemi, büntetés-végrehajtási intézményből való kikerülés vezet a hajléktalanná váláshoz.

Lehetne jobban?

Az élethelyzeteket és a sorsokat elemezve Fehér és Lengyel arra jutnak, hogy a hajléktalanellátó rendszerben megjelenő többgenerációs családok esetében már nehéz a hazai lehetőségek között megoldást kínálni a problémákra: az alacsony iskolai végzettség nem teszi lehetővé az önálló lakhatáshoz szükséges piaci jövedelem megszerzését, és a középkorú hajléktalan emberek rossz egészségi állapotuk miatt legtöbbször csak könnyű fizikai munkát tudnak vállalni. Akinek sikerül kikecmeregnie a hajléktalanságból, annak is csak rövid időre, és nem állami, hanem családi segítség vagy párkapcsolat útján.

A kutatók nem említik, de az elmúlt években a civil szféra igyekezett pótolni az állami gondoskodás hiányát. Az Utcáról Lakásba Egyesület például számos sikeres programot futtat, de ezek kapacitása természetesen limitált.

Lengyel és Fehér szerint az vezethetne a megoldás felé, ha a hajléktalanellátásban dolgozó szakemberek a gyermekvédelmi rendszerrel együttműködve olyan eszközöket dolgoznának ki, amik meg tudnák szakítani a generációkon átívelő folyamatokat. Ahhoz, hogy hogy a krízishelyzetek megelőzhetők legyenek, szükség lenne a hátrányos helyzetű családok intenzívebb támogatására, adósságkezelésre, családmegerősítő programokra is.

A Qubitnek azt is elmondták, hogy jelenleg nagyon kevés kapacitás van a családok átmeneti otthonaiban ahhoz, hogy a családok valóban együtt tudjanak maradni, és 1-2 év segítség után esély mutatkozzon a továbblépésre. Ráadásul ezekből az intézményekből is nagyon nehéz előrelépni, hiszen a piacon nehéz úgy lakást találni, hogy valakinek egy vagy több gyereke is van. Vannak önkormányzatok, amelyek együttműködnek ezekkel az intézményekkel, és önkormányzati lakással tudnak segíteni. A főváros intézményeként működő BMSZKI-nak a fővárosi intézményekkel van ebben jó tapasztalata, de a szándék ellenére is nagyon kevés az erre a célra használható önkormányzati lakások száma (tavaly a BMSZKI intézményeiből hat család költözött önkormányzati lakásba, ebből öt a Fővárosi Önkormányzatéba).

Az iskolai lemorzsolódás, a korai gyermekvállalás és a bántalmazó párkapcsolat a kutatók szerint mind olyan tényezők, amelyek hosszú távú hatásai nehezen orvosolhatók, de megelőzéssel és hatékony, precíz beavatkozással ki lehetne kiküszöbölni őket. Mindez egyébként arra mutat rá, amit egy másik perspektívából Bod Péter Ákos közgazdász mondott a Qubitnek: ahhoz, hogy sikeres ország legyünk, a humán tőkére kellene koncentrálnunk. Lengyel és Fehér tanulmányából az látszik, hogy az állam épp ezt hagyja elporladni azok esetében, akik magukra és a családjukra nem tudnak támaszkodni.

A kriminalizációval való megbélyegzésről és arról, hogy az semmilyen változást nem hozott, itt írtunk. Arról pedig, hogy a kormányközeli média hogyan hangol a hajléktalanságban élők ellen, itt számoltunk be egy kutatás alapján.