Az állam ahelyett, hogy gondoskodna a kirekesztettekről, megbélyegzi és szembefordítja őket egymással
A jóléti vagy gondoskodó állam leépülése mára elméletből valósággá változott. Nyugat-Európában az 1970-es években volt a csúcson az állam szerepvállalása a társadalmi kérdésekben, de azóta folyamatosan csökken, és így az egyes államok egyre kisebb hatással vannak a társadalmi egyenlőtlenségekre. Ezzel párhuzamosan az európai országokban is mélyülnek a társadalmi csoportok közötti távolságok, és növekszk a stigmatizáció is: a lecsúszott vagy lecsúszóban lévő társadalmi csoportokat és egyéneket a közbeszéd egyre gyakrabban teszi felelőssé a helyzetükért.
Korábban ez nem feltétlenül volt így. Világos volt, hogy csak a nagy jóléti rendszerek – az oktatás, az egészségügy, a lakás- és a foglalkoztatáspolitika – tudnak azért tenni, hogy a társadalom tagjai előrébb jussanak, vagy legalább ne szakadjanak le. Ezek a szakpolitikai törekvések azonban fokozatosan átalakulnak, és immár nem a peremre szorultakra irányul a legtöbb a figyelem, hanem például a náluk jobb körülmények között élő nagycsaládosok felé.
Ez a trend egész Európában megfigyelhető, de Magyarországon különösen erős. A szociális ellátórendszerek fokozatos átalakítása idehaza kifejezetten hozzájárult ahhoz, hogy az elszegényedő társadalmi csoportok támogatása korlátozottá, a szociális biztonság bizonytalanná, az elemi jólét hiánya általánossá vált – írja Szöőr-Fülöp Luca és Csoba Judit, a Debreceni Egyetem két szociológusa az Esély folyóiratban tavaly megjelent tanulmányban, amelyben a hajléktalansággal kapcsolatos sajtódiskurzust vizsgálják.
A tanulmány címe: A jóléti állam kirekesztő mechanizmusai - A hajléktalanság Foucault hatalomelméletének tükrében. De hogy jön ide Michel Foucault, a 20. század egyik legjeletősebb francia filozófusa, történésze?
Úgy, hogy Foucault szerint a modern állam közvetlen és a közvetett eszközei olyan hatalmat biztosítanak az uralkodó csoportok számára, ami széles rétegek számára lehetővé teszi a jóléti állam működtetését és ezzel a magas életszínvonalat. A hatalom viszont nem csak erre használható: Foucault szerint a „jó pásztor hatalma” nagyon könnyen alakulhat az „alávetés hatalmává”. Szöőr-Fülöp és Csoba amellett érvel, hogy a jóléti állam leépülése illeszkedik ebbe a gondolati keretbe: ahelyett, hogy az állam gondoskodni igyekezne az egyes társadalmi csoportokról, most inkább igyekszik megbélyegezni őket, és ezzel szembe is fordítja őket egymással.
A hajléktalanság mint állatorvosi ló
Ennek a leépülésnek, hatalmi átalakulásnak a tesztelésére vizsgálták a kutatók a hajléktalanságról folyó nyilvános diskurzust. Kiindulópontjuk 2010, amikor, először csak a fővárosban, elindult a hajléktalan emberekkel szemben folytatott kommunikáció. A folyamat 2018-ban ért a csúcsra, amikor az életvitelszerű közterületen tartózkodás szabálysértéssé vált. Azóta úgy tűnik, hogy a jogszabály-módosítás is kommunikációs eszköz volt, hiszen az utcán élő hajléktalanok ellen alig indulnak szabálysértési eljárások. Az viszont igaz, hogy a hajléktalan emberek ekkor kerültek a kormányzati kommunikáció és a kormányzat által fenntartott médiacégek figyelmének középpontjába.
A kutatók azt vizsgálták, hogyan kezelték a témát az általuk kormánypártiként kezelt kiadványok, a Ripost és az azóta megszűnt 888.hu, valamint a Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében jelentős haon.hu és dehir.hu. Hipotézisük szerint a magyar médiatérben ezek az orgánumok a hatalom szócsöveiként működnek. A kutatásban a Mérce.hu és a 444.hu töltötte be a kormánnyal kritikus sajtó szerepét. Minden egyes orgánumtól 10-10 hajléktalansággal foglalkozó cikket választottak ki véletlenszerűen, és azokat elemezték.
Áldozatokból bűnösök
Visszatérve Foucault-hoz, a filozófus meglátása szerint igazságtalanság sújtja az elesetteket, amikor nem a rendszerszintű változások áldozataként, hanem azok okaként, vagyis bűnöseként kezelik őket. Szöőr-Fülöp és Csoba szerint ez történik a hajléktalan emberekkel is Magyarországon. Ráadásul az is igaz rájuk, amit Foucault még a bűnözőkre mondott „…a bírók lassan ugyan, de egy igen messzire visszanyúló folyamat eredményeképp már nemcsak a bűn, hanem a bűnözők »lelke« fölött is ítéletet mondtak.”
Gyakran a közbeszédben sem az adott személy hajléktalanságáról, tehát egy ember helyzetéről beszél, hanem a hajléktalanról, mintha az érintett ember egyenlő lenne a problémájával. Ez már nyelvi szinten megindítja a kirekesztést és a megbélyegzést.
Ezért vélték úgy a kutatók, hogy érdemes a sajtót vizsgálni - különösen a sajtónak azt a részét, amit a politikai hatalom közvetlenül vagy közvetve irányít. Hiszen Foucault szerint aki hatalommal rendelkezik, az uralja a diskurzust is. A hajléktalanokkal szembeni intézkedések bevezetésekor a hatalom által meghatározott kommunikáció azt a célt szolgálta, hogy a társadalom tagjait meggyőzze arról, hogy az életvitelszerű hajléktalanság kriminalizációja a közjó érdekében történik. Ez a foucault-i értelemben vett manipuláció, véli Szöőr-Fülöp és Csoba.
A legenyhébb jellegű elutasítás is magában hordozza a legdrasztikusabb lépések esélyét
„A környéken élők arra panaszkodnak, hogy esténként félnek arra közlekedni és hogy elviselhetetlen a romos házakból kiáramló bűz.”
„Tegnap este 10 körül hallottam, hogy azt keresik, hol tudnak aludni. Itt kiabálnak hajnali kettőkor, be vannak állva a tablettás, kannás bortól. Nap mint nap látom, hogy égetik a kábelt, érzem a bűzét, félünk, hogy egyszer minden felgyullad”
Ilyen és ehhez hasonló szövegeket találtak a kutatók a kormányzat által fenntartott lapokban. Az ilyen alapokon álló diskurzus pedig nagyon hamar elvezet ahhoz a jelenséghez, amit a hajléktalan emberek segítésével foglalkozó Menhely Alapítvány tanulmánya is szemléltet:
„…tartózkodás, félelem még akár természetesnek is tekinthető. Ez a félelem azonban meggondolatlan lépésekre sarkallhat. Nemegyszer előfordult, hogy a hajléktalan emberek eltávolítására olyan módszereket találtak ki, mint a búvóhely felgyújtása, a forró vízzel vagy egyéb vegyszerrel történő leöntés. Ezek komoly veszélyeket hordoznak.”
A kutatók a már klasszikusnak számító amerikai szociológusra, Gordon Allportra hivatkozva azt állítják, hogy a negatív előítéletek skálája társadalmi léptékekben fokozatos: a legenyhébb jellegű elutasítás is magában hordozza a legdrasztikusabb lépések esélyét. Egy társadalom az ellenérzésektől és a megvetéstől nagyon hamar eljut a fizikai agresszióig.
Elemzésükben a kutatók arra jutottak, hogy a félelem szó összesen nyolc alkalommal fordul elő a vizsgált cikkekben, és előfordulásai kivétel nélkül kormányközeli médiumhoz köthetők. Ez arra mutat, hogy ezek az orgánumok a társadalmat az előítéletesség skáláján kifejezetten a megbélyegzés irányába tolták. Ezzel ráadásul hozzájárultak ahhoz is, hogy a hajléktalanok csoportját kriminalizálják és ezzel erősítsék annak a hatalomnak az elfogadását, amely vállalja a „probléma” megszüntetését, a hajléktalan emberek megregulázását.
Az ellenzéki és kormánypárti cikkekben a hajléktalanellátással kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó valóság jelent meg a kutatók számára:
az ellenzéki újságokban a problémák és az alávető hatalom jelenik meg, a helyhez kötés, az izolálás, az alacsony színvonalú vagy elégtelen ellátás;
a kormányközeli médiumok viszont nem látnak problémát az ellátórendszerben. A hajléktalanellátás jelenlegi formáját éppen a gondoskodó hatalom formájának tekintik. A probléma forrása e szerint az értelmezés szerint nem a gondoskodás hiánya, hanem maguk az érintettek.
Szöőr-Fülöp és Csoba ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a hajléktalanság lelki dimenziói, a hajléktalanok mentális egészsége, személyisége, emberi érzései mind a vizsgált ellenzéki, mind a kormánypárti kötődésű cikkekből hiányoztak. Ez önmagában figyelemre méltó jelenség, hiszen a társadalomból, az emberek közösségéből való kirekesztés a „társadalmon kívüli” csoportok kialakulásának legbiztosabb jele.
Hajléktalanbűnüzés?
A kutatók Simone de Beauvoir francia filozófust is idézik, aki szerint az egyén olyanná lesz, amilyenné a környezete szeretné, hogy váljon. Épp ez a negatív hatalom lényege: az ilyen minősítések kommunikációja rendkívül káros hatással van az érintettekre. Nemcsak mások szemében kerülnek tehát alávetésre a hajléktalansággal küzdők, hanem még saját maguk előtt is. Ennek a kommunikációnak az egyik legsúlyosabb formája a kizárólag kormányközeli médiákban előforduló „hajléktalanbűnöző” kifejezés volt.
Szöőr-Fülöp és Csoba összességében azt találta, hogy mind a kormánypárti, mind a kormánytól független média sokat foglalkozott a hajléktalansággal, de míg az utóbbiak a pozitív hatalomgyakorlás (felemelés) mellett állnak ki, és az ehhez szükséges eszközöket és kereteket hiányolják, a kormánypárti médiumok helyeslik a hajléktalanok kriminalizálását, vagyis támogatják a negatív hatalomgyakorlásnak a büntetések által dominált formáját.
A kutatók szerint az egyre erősödő egyenlőtlenségi viszonyok nyugtalanságot, félelmet keltenek a társadalomban a peremhelyzetbe került csoportokkal szemben. Egyre többen érezhetik úgy, hogy ők is a társadalom peremére kerülhetnek, és egyre többen gondolhatják, hogy valóban harc folyik az erőforrásokért a társadalmi csoportok között. Erre pedig a hatalom nem úgy reagál, hogy segít a peremhelyzetű csoportokon, hanem úgy, hogy aláveti őket, és ezzel igazolja a kirekesztést. Ez a folyamat követhető nyomon a sajtóban. Az érintetteknek így nemcsak a hajléktalansággal, a gondoskodás hiányával, hanem még a kirekesztéssel és megbélyegzéssel is meg kell küzdeniük.
A kutatók végül ismét Foucault-ra hivatkoznak, aki A diskurzus rendje című írásában beszél a manipuláció erejéről: a diskurzus birtoklója mindig hatalommal rendelkezik, mivel mondanivalójával arra is hatással van, hogy a diskurzusban résztvevők milyen álláspontot foglaljanak el a tárgyalt témakörrel kapcsolatban. Így válnak a független médiumok az ellenvélemények formálóivá, a kormánypárti médiumok pedig a hatalom apologétáivá.
Csoba Judit a Qubit megkeresésre elmondta: nagyon fontos felismerni a hatalomgyakorlás mechanizmusait, mert csak így van esély a hatékony konfrontációra, a kirekesztett csoportok érdekeinek megjelenítésére, képviseletére. Szöőr-Fülöp Luca azt emelte ki, hogy mindenkinek hasznos lehet, ha elsőként saját környezetét vizsgálja, és ott vállal szolidaritást a kirekesztettekkel. Csoba szerint amíg a társadalom nem teljesen megfélemlített, arra is van reális esély, hogy az emberek a kirekesztést célzó hatalmi, politikai törekvéseket és a bűnbakképzést elítélik, és szolidaritást vállalnak a hatalom által megbélyegzett társadalmi csoportokkal.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
