Ahogyan az elmúlt évek aggasztó világpolitikai eseményei is megmutatják, a demokrácia nem statikus, alakulása pedig nem lineáris: a demokratizálódás folyamata visszafelé is fordulhat, így a már megszerzett, akár eddig társadalmi konszenzust élvező szabadságjogokat is el lehet veszíteni. A demokratikus értékek közül napjainkban kiemelt veszélyben forog a nemek egyenlősége, azon belül a nők reprodukciós önrendelkezési joga, valamint a nők és LMBTQ emberek testi épséghez, biztonsághoz, nemi alapú erőszaktól mentes élethez való joga. Az autokratizálódó állam általában nem éri be azzal, hogy a bántalmazókat büntetlenül hagyja, hanem a nők és az LMBTQ emberek elleni erőszak felbujtójává vagy elkövetőjévé válik. A nők elleni erőszak így lesz az autokratizálódó rezsim eszköze, egyben – mivel az állami erőszak az egyéni agresszorok bátorításán keresztül a privátszférába is lecsorog – következménye is.

A CEU Demokrácia Intézete Krizsán Andrea és Conny Roggeband vezetésével 2024. június 3–4. között nemzetközi workshopot szervezett, ahol a résztvevő kutatók lengyel, spanyol, olasz, orosz, magyar és latin-amerikai példákon keresztül elemezték a nemi alapú erőszak és az autokratizálódás a szakirodalomban eddig kevéssé feltérképezett összefüggéseit.

A nemi alapú erőszak mint a hatalomgyakorlás és -fenntartás eszköze

Az előadások arra hívták fel a figyelmet, hogy érdemes elszakadni az erőszak leszűkített definíciójától, amely csak a fizikai erőszakra és csak annak közvetlen elkövetésére koncentrál. Az egyénileg elkövetett nemi alapú erőszak sem különálló jelenség, hanem a patriarchális rendszerbe ágyazódik, ugyanakkor az államnak mint elkövetőnek széleskörű lehetőségek állnak rendelkezésére a felelősség elhárítására: bőven elég, ha csupán megteremti az erőszak elkövetéséhez ideális körülményeket. Olyan törvényeket hozhat, amelyek nők halálához vezetnek (pl. a lengyel abortusztörvény), kiszervezheti az erőszakot, illetve az arra való felbujtást (pl. a spanyol „férfijogi” influenszerek), vagy akár egy-egy haladónak tűnő intézkedéssel elterelheti a közfigyelmet (pl. a nőket autót vezetni engedő, de a vezetés jogáért küzdő aktivistákat bebörtönző Szaúd-Arábia). Az autokrata politikusok konkrét jogszabályok és rendeletek elfogadása nélkül, pusztán gesztusaikkal és beszédeikkel is hozzájárulhatnak egy olyan közhangulat kialakításához, amelyben a nők és LMBTQ emberek elleni erőszak sokkal elfogadottabbá, valószínűbbé és rendszeresebbé, sőt rendszerszintűvé válik.

Az állam által elkövetett nők elleni erőszak (state violence against women) célja egyrészt a nemi normaszegők (feministák, LMBTQ emberek) megbüntetése, másrészt magának az elnyomó rezsimnek és hatalmi viszonyoknak a fenntartása. Az állam által elkövetett nők elleni erőszak strukturális, így összefügg az elnyomás más formáival, fokozottan sújtva a halmozottan hátrányos helyzetű nőket és LMBTQ embereket.

Az állam által elkövetett nők elleni erőszak a (szélső)jobboldali autokratizálódó rezsimekben

Az autokratizálódó, illetve „harmadik utas” vagy hibrid rezsimekben a demokrácia látszatának fenntartása érdekében a közvetlen állami elkövetés helyett az erőszak feltételeinek megteremtése, egyúttal a felelősség hárítása jellemző.

Noha a kapcsolati erőszak elleni fellépés a világ minden országában hagy kívánnivalót maga után, az autokratizálódó rezsimekben különösen jellemző, hogy az állam nem biztosít kellő védelmet a kapcsolati erőszak áldozatai számára, és az intézményi árulással, valamint az elkövetők büntetlenségével jóváhagyja a nők bántalmazását – miközben az előremutató nemzetközi irányelveket, pl. az isztambuli egyezményt a nemzeti szuverenitásra hivatkozva elutasítja.

A workshop magyar résztvevőinek sajnos ismert volt a (sokszor éppen az áldozatok védelmében fellépni igyekvő, nekik jogsegélyt, szolgáltatásokat nyújtó) progresszív nőszervezetek állami megbélyegzése, zaklatása is.

Magda Grabowska, a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófia és Szociológia Intézetének munkatársa ugyanakkor arról beszélt, hogy hazájában az extrém szigorú abortusztörvény elleni tiltakozások idején az állam által elkövetett nők elleni erőszak új, azelőtt nem jellemző formái jelentek meg: a rendőrök fizikai erőszakkal léptek fel a civil tüntetőkkel és az ellenzéki politikusnőkkel szemben, pl. brutálisan megverték, és/vagy paprikaspray-vel lefújták őket. Hasonlóak a helyi LMBTQ szervezetek tapasztalatai is: ahogy Grabowska fogalmazott, „az »LMBT-mentes zónák« megteremtették az erőszak számára a biztonságos tereket”. Grabowska elemzése rámutatott: az abortusztilalom szülésre kényszerítés, a szülésre kényszerítés reproduktív kényszermunka, és a nők mint reproduktív munkásosztály léptek fel szervezkedéssel és sztrájkkal a kizsákmányolás ellen. A hatalmát féltő (és a közelmúltban leváltott) rezsimből ez váltotta ki a szokatlan formájú és mértékű agressziót, de hatástalanul: az egymással szolidáris és tömegesen tiltakozó lengyel nők tartósan átrajzolták hazájukban a demokratikus viták térképét, és az informális segítő hálózatok által a kezükbe vették az irányítást.

Janet Elise Johnson, a Brooklyn College gender studies tanszékének vezetője az Ukrajna elleni orosz invázió tekintetében tárgyalta a háborús nemi erőszak (conflict related sexual violence, CRSV) jelenségét, amelynek jellemző, bár nem kizárólagos áldozatai nők. Amellett érvelt, hogy – az ukrán néppel szemben használt dehumanizáló nyelvezet mellett – a családon belüli erőszak és a nemi erőszak büntetlensége az autoriter Oroszországban jelentősen hozzájárul a háborús nemi erőszak eszkalálódásához. Ugyanis a katonák eleve az erőszakot toleráló környezetből érkeznek – olyan országból, amely a saját állampolgárait sem védi meg, vagyis ahol a nők élete és biztonsága a gyakorlatban nem fontos érték –, és ilyen esetben a parancsnokok többsége nem képes, vagy nem tartja fontosnak betiltani ezt a gyakorlatot. Ezen felül arra utaló jelek is vannak, hogy a háborús nemi erőszak a háborús eljárásrend stratégikus részét képezi.

Az állam által elkövetett nők elleni erőszak (illetve a nemi egyenlőséghez való viszony) más rezsimtípusokban

A műhely egyik fő tanulsága az volt, hogy a nők elleni erőszakkal (illetve nemi egyenlőséggel) kapcsolatos attitűd és a rezsimtípus viszonya a vártnál jóval komplexebb.

Elin Bjanegård, az Uppsalai Egyetem kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az autokratizálódó rezsimek a genderellenes diskurzus (ahogyan ő nevezi: gender bashing) által támasztják alá a dekadens Nyugattól való elhatárolódásukat, egyes nyíltan autoriter rezsimek gyakran alkalmazzák a jogsértésekről való figyelem elterelésére a nemi egyenlőségre irányuló látszatintézkedések, az úgynevezett genderwashing taktikáját. Mivel ez utóbbi is – annak ellenére, hogy jóval kevesebb médiafigyelmet kap – az állam által elkövetett nők elleni erőszakhoz vezethet, az előadó mindkettőt a demokráciával szembeni fenyegetésként értékelte. Példaként egyrészt a ruandai parlamenti női kvóta merült fel, amely azonban „fenntartott helyeket” takar – vagyis az állampolgároknak nincs semmilyen ráhatásuk arra, hogy kik foglalják el azokat, valódi demokratizációs folyamatról tehát szó sincs. A másik eklatáns példa Szaúd-Arábia, amelynek uralkodója, Mohammed bin-Szalmán, magát a progresszió hősének feltüntetve kegyesen engedélyezte a nők autóvezetését, miközben a változásért évek óta küzdő nőjogi aktivistákat bebörtönöztette.

Mivel napjaink Európájában ez nem jellemző, többeknek talán meglepő volt, hogy a műhelyen a baloldali autokratizálódó rezsimek is szóba kerültek (pl. Bolívia, ahol 2017-ben enyhítettek a szinte teljes abortusztilalmon, majd 2018-ban visszavezették azt). Attól, hogy egy rezsim baloldali, még lehet antifeminista, noha a baloldali autokratizálódó rendszerekben inkább a közöny és a passzivitás jellemző a nők jogait illetően. Jennifer M. Piscopo, a londoni Royal Holloway kutatóegyetem politológusa szerint a baloldali populisták két fő jellemző stratégiája a nemi egyenlőség számára kedvező közpolitikák bevezetése, majd csendes visszavonása (amely, mint pl. Bolívia fent említett esetében, nem szokott akkora közfigyelmet kapni, mint az azt megelőző progresszív lépés) és a defenzív elutasítás, például amikor a feministák felszólítják a vezetőt, hogy az addig általa elhallgatott nőjogi kérdésben valljon színt. Ez utóbbiban visszaköszönnek a jobboldali autoriter rendszerek olyan jellemzői, mint a szexista megnyilvánulások vagy a feministák befeketítése, netán „az erőszaknak nincs neme” érvelés. A különbség annyi, hogy ezekben a rendszerekben a nők elleni politikai erőszak nem a rezsim fenntartásának eszköze, és a feministáknak még mindig nagyobb esélyük van a nőknek kedvező változásokat kivívni.

A demokratizálódó rezsimekben a nők elleni erőszak mint a korábbi autokrácia maradványa jelenik meg, egyben a nők közéleti részvételtől való elrettentésének eszköze. Ez az erőszakforma – amely különösen erős Brazíliában és Mexikóban – a szexista mikroagressziótól az eljárási zaklatáson át (pl. hamis korrupciós vádakkal bíróság elé citálás) a fegyveres merényletig terjedhet.

A spanyol helyzet ismertetése révén az is kiderült, hogy az autoriter rezsimek káros gyakorlatai a működő demokráciákra is kihatnak, köztük még azokra is, amelyekben államfeminizmus van.

A genderellenes diskurzus és az alternatív tudás termelése

A „gender bashing”, illetve genderellenes diskurzus központi eleme az antifeminista célú alternatív tudás termelése. Nem mintha ez a kiváltott hatás szempontjából olyannyira releváns lenne, de nem feltétlenül áll e mögött minden esetben valós nő- vagy LMBTQ-ellenes meggyőződés: a genderfogalom tetszőleges felhasználása elsősorban egy stratégiai eszköz bizonyos választói csoportok rokonszenvének elnyerésére, így a hatalom megtartására.

Az alternatív tudás termelésében Olaszország „világítótoronynak” tartja magát, részben a Vatikán jelenléte miatt, amely az 1995-ös Pekingi Női Világkonferencia alatt és után a genderellenes diskurzust világkörüli útjára indította. Mieke Verloo, a nijmegeni Radboud Egyetem politológusa úgy fogalmazott, hogy az alternatív „gendertudás” és a gender fogalma körüli káosz az antifeministák érdekeit szolgálja. „No gender”, harsogják ezek az aktorok, kihasználva az említett episztemikus zűrzavart, hiszen a nemi szerepelvárások és sztereotípiák fenntartását éppen ők szeretnék a legjobban. Verloo arról is beszélt, hogy az USA egyik republikánus kötődésű think tankje, a Heritage Foundation abban a kiadványában, amely Donald Trump győzelme esetén az új elnököt hivatott mankóként szolgálni és amely így hamarosan az egyik legbefolyásosabb genderellenes dokumentummá válhat, például azt is célként tűzi ki, hogy töröljék a gender, a nemek közötti egyenlőség, az abortusz, a reproduktív jogok, valamint a sokszínűség, méltányosság és befogadás kifejezéseket az összes szövetségi rendeletből és jogszabályból. A kiadvány továbbá az új elnökség egyik sarokköveként jelöli meg a szülői autoritás visszaállítását, aminek része az oktatási intézmények „visszavétele”.

Ahogy Magyarországon, úgy külföldön is jellemző, hogy a „genderellenes” pártok kiszervezik a piszkos munkát különböző, velük hivatalos kapcsolatban nem álló álcivil szervezeteknek, illetve közösségimédia-szereplőknek, influenszereknek. Silvia Díaz Fernandez, a Madridi Complutense Egyetem politológusa arról számolt be, hogy feltűnően megerősödött az úgynevezett „férfijogi” online aktivizmus (ami az esetek többségében antifeminizmust takar) és a fiatal felhasználók körében a káros nemi sztereotípiákat újratermelő „értékes nő” és „értékes férfi” diskurzus. A spanyol szélsőjobboldali Vox párt, a genderellenes kultúrharc zászlóvivője femonacionalista érvelést alkalmaz a kommunikációjában: a „helyes spanyol feminizmust” névlegesen elfogadhatónak tartja, ugyanakkor állításai lényegében a feminizmus ellen intézett támadások (a nemi egyenlőtlenség létezésének tagadása, az antidiszkriminációs intézkedések és a női kvóták elvetése stb.).

A „genderellenes” aktorok bőszen állítják továbbá (hogy keresztbe tegyenek a bántalmazott nőket védő intézkedéseknek – ami a férfi áldozatokon vajmi keveset segít), hogy „az erőszaknak nincs neme”. Azonban ha a migráns közösségek kerülnek szóba, akkor máris lesz az erőszaknak neme, sőt még bőrszíne is, hiszen (és ez a stratégia 2017–18 Magyarországától sem idegen) a kapcsolati erőszak elkövetését kizárólag a migráns férfiaknak tulajdonítják. Díaz szerint a legtöbb kárt éppen a kapcsolati erőszakról való alternatív tudás termelése okozza – a férfiáldozatiság középpontba állítása és a kapcsolati erőszak rasszista/xenofób alapú átkonceptualizálása (miközben a tényleges férfi, illetve menekült áldozatokon nem segít) Spanyolországban például felszámolta a közelmúltig a kapcsolati erőszak terén létező társadalmi konszenzust.

Az alternatív tudás termelésének bevett módszere a „józan észre” hivatkozás. Az olasz előadó, Elena Pavan ugyanakkor nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a genderellenes diskurzus, illetve a ráépülő mozgalom nem egységes, és a társadalomtudósok eddig nem fordítottak elég figyelmet a törésvonalaira, például az abortusz elutasításának mértéke, a béranyaság fontossági besorolása, vagy a gyereket nem akaró homoszexuálisok elfogadása mentén.

Küzdelem az állam által elkövetett nők elleni erőszakkal szemben – sikeres stratégiák a demokratikus értékek védelmében

Az erőszak egyre kifinomultabb eszközökkel történő normalizálása világszerte kihívás elé állítja a feministákat és a demokratikus értékekhez ragaszkodó embereket. A záró beszélgetésből az derült ki, hogy sokakat elgondolkodtatott a regresszív mozgalmak töredezettsége. A privilégiumok elvesztésétől való félelem ugyan összeköti őket, de nincs közös víziójuk, holott a koalíciókat az tartja össze – fogalmazott Elena Pavan.

Magdalena Grabowska szerint a tömegtiltakozások mellett a kevésbé látható és a média figyelmét kevésbé felkeltő ellenállási módokat sem szabad elhanyagolni, ennek jó példái Lengyelországban a(z interszekcionális) szolidaritás hálózatai vidéken, helyi közösségekben, valamint az államot megkerülő segítő hálózatok.

A szerzők: Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke és Szabó Júlia Lilian, a CEU Demokrácia Intézet kutatási asszisztense