„Hét és egy negyed ezüst nagy bírság, s ez bárki elkeseríthet […]. De ha ennek a harmadrészét vesszük, akkor két és háromnegyed rész ezüstöt kapunk, és hozzá még egy tizenketted részt. Ha ezt a harmadrészt kettéosztjuk, akkor hozzájön még egy és egyhatod rész, meg egy huszonnegyed rész ezüst” – adta elő Rőde Orm, a viking Frans Bengtsson svéd író regényében, amikor a tingen (népgyűlésen) megpróbálták meghatározni, hogy egy leányrablásért mekkora kártérítést kell fizetnie a két elkövetőnek.

A könyvben ugyanilyen kacifántosan álltak neki számolni, ha a zsákmányon kellett osztozkodni, de amint Orm is felhívta rá a figyelmet, kevés ember volt, aki egyszerre fogott már a kezében ennyi kincset. A pontos büntetési tételek helyenként és koronként változtak, de úgy tűnik, hogy nem is volt szükség ennyi készpénzre – legalábbis annak, aki a forsai gyűrűn rögzített törvények ellen vétett.

A föld és nép törvénye

A 43 centis átmérőjű gyűrű a forsai templom ajtaján lógott Svédországban, és a rajta lévő rúnaírás ugyanahhoz a típushoz tartozik, mint a 800 körül emelt Rökön, a világ leghíresebb rúnakövén látható vésetek. Először 1599-ben említették, ekkor már a forsai templom kapuját díszítette.

Alexandra Sanmark Viking Law and Order című könyvében azt írja, hogy a gyűrű csaknem 250 rúnája egy már korábban ismert hälsinglandi törvényre utal vissza, de hogy pontosan mire, az nem ismert, mindenesetre ez a legkorábbi ismert viking jogi feljegyzés, amiben pontos büntetési tételek is szerepelnek. A szöveg „a föld és a nép” már ismert törvényére vonatkozik, Sanmark szerint a többi hasonló korú forráshoz hasonlóan azért, mert ezeknek az általában csak lokális érvényű törvényeknek az egyik legfőbb szerepe az összetartozás erősítése és a közösség védelme volt, a kívülállók érdekei nem voltak fontosak.

A rúnák fordításával sokan próbálkoztak. Először azt feltételezték, hogy már a kereszténységhez van közük, de ez nem igaz: a rúnák típusa mellett ezt az is valószínűtlenné teszi, hogy az egyik díszítés a jelek szerint Thor kalapácsát ábrázolja. A kutatók emiatt (és főleg a korai rúnatípus miatt) úgy gondolják, hogy a gyűrű még a kereszténység megjelenése előtt, 900 környékén készülhetett (igaz, mások szerint az nem is Thor kalapácsa, hanem egy elnagyolt kereszt). A forsai gyűrű azért is jelentős, mert bár templomban őrizték, pogány eredetű: valószínűleg azért is került oda, mert továbbra is a szakralitással kötötték össze.

A szakrális tér szabályai

Ez egyébként nem csak erre a gyűrűre igaz: Marianne Hem Eriksen, a Leicesteri Egyetem régészprofesszora szerint a gyűrű már magában is védelmező szimbólumnak számított, az ajtón pedig pláne. A forsai gyűrű a mérete miatt nem igazán használható kilincsnek, valószínűleg csak szimbolikus jelentősége volt, de hogy hol, azt pontosan nem lehet megállapítani: egyesek szerint akár Uppsalából is származhatott, Eriksen szerint a helyi hagyomány úgy tartja, hogy a közeli Högről. Ez azért is lehet érdekes, mert Sanmark szerint Hög kiemelt fontosságú helynek számított: itt egy vaskori sírhalom mellett a középkorban templom is állt, és a régió 22 rónakövéből 2 is itt található. A régész szerint ezenkívül Hög volt Hälsingland négy ting-helyszíne közül az egyik.

A gyűrű szövege egy szent hely meggyalázásáért járó büntetéseket ismerteti – ez lehetett szabadtéri vagy épített is, de Eriksen szerint valószínűbb, hogy egy ajtóval felszerelt szentély volt, annál is inkább, mert a vikingeknél a gyűrű mellett az ajtó is szakrális jelentéssel bírt, így a forsai lelet kétszeresen is szentnek számíthatott. És még ennél is többről volt szó: az ajtón lévő gyűrű, még inkább a törvényt rögzítő gyűrű arra is emlékeztette a belépőt, hogy a belépésekor elfogadja a benti, a közösségre vonatkozó szabályokat. Így valószínű az is, hogy a gyűrű eredetileg nem valamilyen szent ligetet jelölt, hanem egy épület ajtaján kapott helyet, és egyfajta házirendként működött. A régész szerint elképzelhető az is, hogy az, aki ide belépett, megérintette a gyűrűket vagy karikákat, esetleg esküt is tett rájuk, ezzel is megerősítve, hogy elfogadja a szabályokat – ennek az emlékét őrizheti az a 9. és 14. század közötti skandináv szokás, amely szerint az emberek a templom (gyűrű alakú) kilincsére tettek esküt.

És vagy vagy?

A bírságokat ökörben és ezüstben adták meg, és bár korábban azt hitték, hogy egyes kihágásokért a vétkesnek mindkettőben kellett fizetnie, a Stockholmi Egyetem friss kutatása alapján úgy tűnik, hogy az elkövető választhatott, hogy miben fizet. Az itt taglalt büntetések egy szent hely meggyalázásáért jártak: a törvényszegőnek első alkalommal 50 gramm ezüstöt (egy örét) kellett fizetnie, második alkalommal ennek a dupláját, harmadik alkalommal pedig a háromszorosát. A mostani fordítás szerint ezt egy, két vagy három ökörrel is megfizethette.

Ha helyes az új olvasat, akkor nem csak ez az első ismert írásos törvény, hanem ez lehet az első fennmaradt átváltási érték is Skandinávia területéről: ezek szerint egy ökör két örének felelt meg. Egy öre 25-26 gramm ezüstnek felelt meg, vagyis egy ökör 50 gramm ezüstöt ért. Rodney Edvinsson gazdaságtörténész, a kutatás eredményeit rögzítő tanulmány vezető szerzője szerint ez nagyjából meg is felelt a korabeli áraknak: Angliában hasonló értékűre becsülték az állatokat, ami azt is jelenti, hogy így könnyebb is volt az átjárás a különböző gazdaságok között (a vikingek kereskedőként jól ismerték az árakat, a 2 örés érték a 9. századi szász, illetve a 10. századi angol értéknek felelnek meg, Bizáncban például ekkoriban jelentősen többre, 7 öre környékére becsülték az értéküket).

Az ezüstben mért örét nemcsak az ökör árával, hanem az arab dirhaméval is összevetették: egy öre kilenc dirhamot ért. Edvinsson szerint ez az összevetés (amit nem a forsai gyűrűn rögzítettek) azt is jelenti, hogy a vikingek a pénzverés előtt is használták a pénzt, méghozzá darabra számolva, nem tömegre, és azt is, hogy a gazdaságuk sokkal fejlettebb volt, mint korábban hitték.

Annak, akinek ökörrel és ezüsttel is kell fizetnie, sokkal többet kell bajlódnia: ha több ezüstje van, de ökre nincs, ökröt kell vennie, ha több ökre van, egyet el kell adnia. Ebben az esetben az a legkevésbé macerás, ha nincs sem elég ökre, sem elég pénze, a törvény ebben az esetben teljes vagyonelkobzást ír elő.

Komoly bírság

A szentély meggyalázásáért komoly büntetés járt: Edvinsson számításai szerint az első kihágásért kiszabott büntetés ma körülbelül 100 ezer svéd koronának, vagyis 3 millió 400 ezer forintnak felel meg. Ez már magában is rengeteg pénz, ha pedig valaki háromszor is meggyalázta a szentélyt, az valóságos anyagi csődöt jelenthetett. Egy átlagos rabszolga ára a Stockholmi Egyetem közleménye szerint 12 öre, egy szabad ember megöléséért fizetendő kártérítés (wergild) 5 kiló ezüst volt.

Ennek fejében, ha elfogadták, az elhunyt családja lemondott a vérbosszú lehetőségéről. Edvinsson szerint azért is valószínű, hogy az ökröt és az ezüstöt vagy-vagy értelemben szabták meg a törvények, mert ez egyébként sem lett volna szokatlan a korban: a tizedik századi norvég Gulatingslov, az egyik legősibb skandináv törvénygyűjtemény szerint a kárpótlást vagy a büntetést gabonában, ökörben, tehénben, ezüstben és aranyban is meg lehetett fizetni, sőt, még birkában is, de kecskét nem fogadtak el.

A közgazdaság-történész szerint ennek a rugalmasságnak igencsak praktikus okai voltak, leginkább adóügyi szempontból: ha nem kizárólag egyféleképpen lehetett adózni, a különböző nem várt események kevésbé veszélyeztették a befolyt adó mennyiségét, és egyszerűbbé tették a tartozás kiegyenlítését.