„Már nem tudják, hogy egy géppuskalövedék mit művel az emberi testtel” – ilyen volt a 9. Qubit Live

Vannak történelminek bizonyuló pillanatok, amelyekkel kapcsolatban mindenki emlékszik, hogy éppen hol volt és mit csinált. Nem emlékszem, hogy hol és mit csináltam 2022. február 24-én. Azonban arra, hogy mit éreztem, arra nagyon is.

Már amikor Orbán Viktor február 1-én Moszkvában járt Putyinnál, és az orosz vezető egy NATO és uniós tagország miniszterelnöke előtt fejtette ki hagymázas teóriáit Kelet-Európáról, a NATO-ról és Ukrajnáról, elkezdtem szorongani. Amikor Putyin február 21-én elismerte Kelet-Ukrajna két szakadár területe, Luhanszk és Donyeck önállóságát, akkor szinte biztos voltam abban, hogy megindítja a csapatait. Nyilván nemcsak én, hanem nagyon sokan, így nyilván nem csak engem nem ért már váratlanul február 24. Borzalmas, hideglelős érzés kerített hatalmába, olyanféle fogalmak keltek életre a fejemben, amelyeket a nagyszüleim emlegettek a II. világháborúból (sőt, az elsőből), valamint félelmek és képek a délszláv háborúk idejéből, a rombolás, a népirtás képei. És kezdett derengeni, miről beszélnek az ukránok 2014 óta.

Ugyanakkor előjött valamiféle atavizmus érzete is: háborút indítani, Európában, tankokkal, gyalogsággal, dermesztően 20. századi, ósdi, értelmetlen és reménytelen vállalkozás. Amellett persze, hogy embertelen. Ma, amikor egy hatalom, ha nem tetszik neki, ami a szomszédjában történik, gazdasági, pénzügyi eszközökkel és sok egyébbel be tud avatkozni, akár átállítani egy adott ország irányultságát – persze nem tisztességes eljárás ez sem –, mégis azt választja, hogy bevonul és gyilkol? Miféle képzeletvilág, világkép és mentalitás eredménye ez?

Putyin blitzkriegre készült, elhúzódó, véres, keserű állóháború lett belőle. Ebben van Európa, ebben vagyunk már több mint két éve. Lerombolt városokkal, sok tízezer civil és százezrekben mérhető katonai áldozattal, menekültek millióival, egy félig szétlőtt országgal, itt, mellettünk. Elkeserítő és vérlázító.

Ebben a helyzetben került sor a Margitszigeten, a Kristály Színtéren a Qubit Live kilencedik eseményére, amely a Háború és béke címet viselte, és valóban nem szólt egyébről, mint erről. Azonban árnyaltan, több oldalról megközelítve és azt is fókuszba helyezve, ami itt, nekünk szintén fontos: a magyar pozíciót ebben a háborús helyzetben. A magyarokét Ukrajnában és Magyarországon, illetve a magyar kormányét – hiszen ezek nincsenek fedésben egymással.

Három olyan vendége volt az exkluzív, csak előfizetőinknek meghirdetett eseménynek, aki folyamatosan, valóban percről-perce követi, ami Ukrajnában és Oroszországban történik: Sz. Bíró Zoltán filozófiatörténész, Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem mesteroktatója, Rácz András hadtörténész, Oroszország-szakértő, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) vezető szakértője és Orbán Krisztián közgazdász, közíró, a globalizáció és a gazdasági világrend elemzője.

A Qubit Live hagyományainak megfelelően akusztikai felvezetés ezúttal is volt: Matiszék (Matisz Flóra Lili és Matisz Nóra) bravúros elektro-ambient live setje most hordozott némi depresszív, komor hangulatot is, a témának megfelelően. Az őket követő megszólalók egyenként is prezentáltak, majd egy beszélgetésre került sor, amely alatt a közönség soraiból is érkeztek kérdések.

Rácz András az aktuális hadi helyzetet vázolta fel és elemezte az elmúlt két év, illetve a lehetséges kimenetelek kontextusában. Konkrét tapasztalatokat is hozott, mint mondta, hiszen havi rendszerességgel jár Ukrajnába – de hangsúlyozta, a magánvéleményét fogjuk hallani. Rögtön sztereotípiákat kérdőjelezett meg, és téveszméket oszlatott el. Például azt, hogy a Donbasz már majdnem az oroszoké. Messze nem az: Donyeck hatalmas, és a teljes megszállásából még legalább a terület 40 százaléka van hátra, ráadásul a legnehezebb 40 százalék, és a kérdés az, mi a veszteségmaximum, Putyin meddig hajlandó elmenni az emberek feláldozásában. Majd például azt, hogy a kurszki betörés értelmetlen. Nem az, még akkor sem, ha az ukránok által ellenőrzött terület mindössze 1100 km², ugyanis a cél, hogy Putyinnak orosz erőket kelljen elvonnia a donbaszi művelettől. És ez el is kezdődött, a donbaszi előretörés lelassult.

De persze az oroszok nyomulnak, az erejükből még futja; jelképes pillanat volt, amikor Avgyijivka, a „killing field”, a tökéletes erőd elesett, de ezzel együtt, amit itt megszereztek az oroszok, az kisebb, mint amennyit most Kurszkban az ukránok. Kérdőjeleket állított amellé is, hogy az oroszok a végtelenségig bírják, úgysem fognak térdre kényszerülni. A szankcióknál ugyan nincs feltétlenül töréspont – azaz amikor visszavonhatatlanul megroppan a gazdaság –, de ma az oroszok csak havi 80-90 harckocsit képesek gyártani, és a repertoárban az ősöreg T62 és T55 modellek is bőven benne vannak – ez utóbbi modell 1956-ban debütált, Budapesten. A veszteségeik súlyosak, napi ezer áldozat, a halott-sebesült arány pedig 1:4, azaz négy sebesültből egy meghal – ez az ukrán oldalon 1:6-7 (az USA hadseregében pedig 1:10-11).

A ráció kérdése többször előkerült Rácz András előadásában. Az este végén, a kérdés-válasz részben azt mondta, aki a legnagyobbat tévedte a háborúval kapcsolatban, az Putyin, hiszen legfeljebb tíz naposra tervezte, és több mint két éve tart. De, mint mondta, az orosz vezető önmagához képest racionális volt, amennyiben felmérte, hogy a rezsimjének „halálos veszély”, ha a szomszédjában egy NATO-tag, az EU-felé közeledő, sikeres, demokratikusabb, jobb életszínvonalú, szabadabb ország fejlődik. Mint ahogy az is racionális, hogy a Nyugatot „kivegye” Ukrajna mögül, noha ez eddig nem sikerült.

Sz. Bíró Zoltán nem prezentációval érkezett, hanem előadással – mint mondta, soha nem használ vetítést. Szabadon beszélt, és lebilincselően – leginkább arról, amiről a legkevesebbet tudunk, hogy mi történik most Oroszországon belül. Beszélt az orosz gazdasági helyzet bizonyos vonatkozásairól, a politikai változásokról és arról, hogy vajon hol tart és mennyire sikeres az az ideológiai indoktrináció, amellyel a putyinizmus át akarja programozni az orosz társadalmat.

Szerinte a háborúnak csak három nyertes csoportja van az orosz társadalomban: a legszűkebb hadiipari, illetve az azt kiszolgáló cégtulajdonosi réteg, azok a szakemberek, akiket fel tudott szívni a hadiipar (jelenleg 400 ezer ember hiányzik innen), illetve, bár furcsa kimondani, de a szerződéses katonák, akik az orosz viszonyokhoz képest nagyon komoly pénzeket keresnek. Senki más nem nyer azonban ebben a háborúban.

Ami pedig az állapotokat illeti: a rezsim célja (mint minden autokrata rendszeré), egy alternatíva nélküli helyzet megteremtése és prolongálása. Putyinnál ez 2012 után felerősödött, 2021-ben új sebességre kapcsolt és mára gyakorlatilag célt ért. Nincs politikai alternatíva, nincs szabad média, nincs véleményszabadság, és felszámolták a látható, aktív civil szférát. Ennek jogtechnikai fokozataiból mi, magyarok is ismerünk egyet-egyet: a civileket először „külföldi ügynököknek” bélyegzik, majd „nem kívánatos szervezeteket” neveznek meg, majd következik az „extremizmus“ vádja, aminek a konzekvenciája leradírozás, börtön, eltüntetés.

Az orosz társadalom ma már fél véleményt nyilvánítani bizonyos témákban, a háború (különleges katonai művelet) az evidensen ilyen. Bizonyos értelemben visszatérés ez a Szovjetunió állapotaihoz, re-szovjetizáció, és amint Sz. Bíró Zoltán ismertette, ez is volt a cél.

Az ideológiai indoktrináció legfőbb terepe pedig az oktatás lett: a társadalom megdolgozása itt kezdődik. A mai orosz történelem tankönyvek már azt sugallják, hogy az orosz társadalomfejlődés időről-időre visszatérő nyugatos korszakai egyszer s mindenkorra befejeződtek, „már nem Európában van a helyünk”, ezzel együtt pedig építik azt a mítoszt, hogy orosznak lenni, egyfajta „különös minőség”.

A háború eközben ténylegesen és radikálisan átrendezi az európai viszonyokat. Több olyan mellékhatást is kiváltott, amelyekkel lehet, hogy Putyin sem kalkulált, illetve amelyek egész országok működését állították át. NATO-tag lett Finnország és Svédország. Egyértelmű, nagyon határozott vonalat húzott Oroszország és önmaga közé Lengyelország. Az EU és a NATO beállt Ukrajna mögé. A NATO-n belül pedig kialakult egy – hogyan is mondjuk – kevéssé megbízható országokat tartalmazó csoport, benne Magyarországgal és újabban Szlovákiával.

Orbán Krisztián globális perspektívába helyezte mindezt. Megszólalásának egyik kulcsfogalma a „bizonytalan rezsimek” kategóriája volt. Ezek olyan politikai rendszerek, ahol a rezsim túlélésének érdeke felülírja a nemzeti érdeket. Ismerős? Pedig nem, vagy nem csak a NER-re gondolt. Kínát, Oroszországot sorolta ide, de az USA-t is, amennyiben mélyen megosztott, szemben áll a hagyományos establishment és a MAGA (mozgalom, irányzat, ideológia vagy brand?). Szerinte a fő kérdés, hogy ezek a rezsimek, ezek az államok miként cselekszenek a háború alatt és utána.

Alapvetően a háborúnak a világra gyakorolt hatásáról beszélt, elsősorban arról, hogy miként rendeződnek át a hatalmi erőviszonyok és erővonalak annak nyomán, ami 2022 februárjában megkezdődött. Hogyan hat mindez a megszűnőben lévő egypólusú világra, az Egyesült Államok világhatalmi szerepére, a hasonló pozícióra aspiráló Kína törekvéseire? Miként alakulnak az újra fegyverkező Európai Unió pozíciói, és hogyan alakul a NATO szerepe, mennyi marad az Amerika szabályai szerinti világrendből, illetve milyen lesz, milyen lehet egyáltalán Oroszország helye a világban?

Három alapkérdésre kereste a választ: mire hajlandó, meddig megy el az USA a szabályai fenntartása érdekében? Ténylegesen mi lesz az orosz agresszió ára, mit jelent a kirekesztődés, kizáródás a világrendből? Illetve Ukrajna honvédő háborújának mi lehet a „jutalma”, az eredménye egy háború utáni helyzetben? Alapvetően lehetséges forgatókönyveken töprengett, és ezeket osztotta meg a hallgatósággal.

Különbözők lehetnek a kimenetelek, ha Trump győz és „viszi” a szenátust is, és az országot autoriter irányba fordítja, a nemzet érdeke helyett pedig a rezsim túlélésének érdekét helyezi előtérbe, illetve ha Harris győz, de a szenátus „MAGA marad”, vagy akkor is, ha Harris mindent visz. De, mint kifejtette, a lényeg az lesz, hogy az Egyesült Államok mennyire válik „bizonytalan rezsimmé”, illetve, hogy a polgárai mennyire hiszik el, hogy a kormányzat valóban a nemzet érdekét képviseli, mennyire marad meg a bizalom. Egy azonban biztos: egyelőre mindenképpen krízis van.

A Qubit Live #9 félidejéhez közelítve felvillant a háború mikrotörténete is. A valóban elképzelhetetlen és feldolgozhatatlan személyes tragédiák. Nagy Katica színművész egy orosz katona feljegyzéseiből olvasott fel: Pavel Filatyjev ZOV- Egy orosz katona története, akinek elege lett Putyin háborújából című könyvéből. A nyers, kiábrándult, naplószerű szöveg tárgyilagosan beszélt a borzalomról, másrészt őszintén leleplezte és világossá tette azokat az orosz manipulációs technikákat, amelyeket a hatalom gátlástalanul használ a saját katonáival szemben is.

A szünet után, a kérdés-válasz részben is nagy súllyal került elő, hogy kik is azok az „orosz katonák”, akik fosztogatnak az elfoglalt településeken, akik a tömeggyilkosságokat elkövetik, és akik ezrével hullanak el az értelmetlen harcok során. Leginkább távoli, gyéren lakott és szegény vidékekről érkeznek, Kalmükföld, Burjátföld neve hangzott el. Hiszen arrafelé nagyon kell a pénz, az a zsold, amit a katonák megkapnak, és nem lehet komoly tiltakozásokra, tüntetésekre számítani, ha a fiúk – ahogy Szvetlana Alekszijevics írónő könyvének címében áll – cinkkoporsóban térnek haza.

Mint Rácz Zoltán mondta, az innen érkezők megdöbbentek az ukrajnai jóléten – még ha ez relatív is, hiszen Európában itt a legalacsonyabb a GDP –, és konkrétan mindent elvisznek, a nyerges vontatótól a telefonzsinórig, a televíziótól a mosdókagylóig. Sz. Bíró pedig hozzátette: noha a „különleges művelet” támogatottsága nemigen csökken Oroszországban, az orosz középosztály, pláne a vezető elit nem akarja a fiait meghalni látni Putyin háborújában.

Felmerült a kérdés, hogy a magyar kormány mozgása, viselkedése a háborús helyzetben hogyan befolyásolja majd az ukrán-magyar viszonyt, ha vége lesz a harcoknak. Rácz András kutatásokat ismertetett, melyek szerint az ukránok leginkább Oroszországot, Belaruszt és harmadik helyen Magyarországot említik, ha Ukrajnával szemben ellenséges országokra kérdeznek rá a közvéleménykutatók. Ennek ellenére szerinte a magyar diplomácia alsóbb szintjein még mindig profi szakemberek dolgoznak, akik képesek lesznek rendezni a két ország kapcsolatát akkor is, ha a felső vezetés ellentmondásosan vagy éppen vállalhatatlanul viselkedik.

Volt és van azonban egy kérdés, amelyre nem sikerült választ találni ezen az estén. Ez pedig az, hogy mikor és hogyan lehet vége ennek az egésznek. Ugyanakkor tulajdonképpen minden válaszkísérlet, minden megszólalás ebbe az irányba mutatott, hiszen annyi változó van a képletben, annyi váratlan meglepetés történhet a háború folyamatában, hogy egy ponton akár fel is gyorsulhat a lezárás.

Olaf Scholz német kancellár éppen most jelentette ki, a tűzszüneti tárgyalás, béketárgyalás új fordulójára van szükség, és ha ezt Scholz mondja, az messze nem ugyanaz, mint amikor Orbán Viktor turnézik az ötlettel. Bár, most mégis úgy tűnik, nem vagyunk valami közel a tűzszünethez sem.

Ugyanakkor, ha szintet nem is lép a háború, azaz az atomfegyvereket nem csomagolja ki a zsírpapírból Oroszország, és ha a háború majdani befejeződése Putyin hatalmának végét is jelentheti, a Kremlben és környékén akkor is maradnak majd olyan döntéshozók, akik a háborúsdi lázában égnek. Akik, mint Rácz András érzékletesen fejezte ki, hamar elfelejtik, mit művel egy géppuskalövedék az emberi testtel.

* * *

A 9. Qubit Live-ra 24 óra alatt elfogytak a jegyek, ha a következő eseményünkről nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Ez a program az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely Szabad Média pályázatának támogatásával valósult meg. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.