A jazzprofesszor: Gonda János regénynek karcsú, korrajznak hiteles fikciós életrajza
Szeptember 14-én a Magyar Zene Házában megrendezett Magyar Jazz Ünnepén mutatták be Szántó T. Gábor nyár elején megjelent kötetét. A jazzprofesszor a 2021 márciusában 89 évesen elhunyt legendás zongorista-zeneszerző, Gonda János fiktív memoárja, kiadói ajánlója szerint „egy drámai életút és a modern magyar jazz regénye”.
A szerző hosszadalmas kutatómunkával járt utána minden egyes részletnek, az eseményeket élettel megtölteni hivatott lírai önvallomások, szubjektív reflexiók azonban kitaláltak, ahogy a regény műfaji kelléktárához tartozó párbeszédek is fiktívek. Ízlés kérdése, de pont az utóbbiak miatt nem rántotta be a recenzest a szöveg. Gonda egyes szám első személyben elmesélt élete és munkássága e rekonstrukciók nélkül is érdekfeszítő volna, de ezekkel együtt sem válik igazi regénnyé.
Az alapító
Az a műfaj rajongóin kívül is szélesebb körben ismert, hogy az 1932-ben Budapesten született Széchenyi- és Erkel-díjas zenepedagógus, zongoraművész a magyar jazz kimagasló alakja, aki előadóművészként, tanárként és zenetörténészként is maradandót alkotott. Az 1962-ben Qualiton néven alapított együttesével indított Modern Jazz lemezsorozat törte át azt a kultúrpolitikai falat, amelyet a pártállam húzott a műfaj köré. Azzal az indokkal, hogy a világégés előtt és pár évig még azután is a jazz a kétes hírű lokálokat, bárokat, zenés kávéházakat látogató, időközben osztályellenséggé vált polgári nagyérdemű szórakozása.
Íme egy korai darab a gazdag Gonda-életműből:
Közismert az is, hogy Gonda haláláig tiltakozott az ellen, hogy a modern jazz magyarországi nagykorúsítása az ő nevéhez fűződne. Véleménye szerint tökéletesen mindegy, hogy ki harcolt a komolyzenészek és a kultúrpolitika korifeusai által is semmibe vett zeneművészeti ág létjogosultságáért, az egyenjogúsodás így is, úgy is feltartóztathatatlanul megindult volna az 1960-as évek elején.
Ahogy az is emlékezetes, hogy 1965-ben Gonda szervezte meg a jazzkonziként elhíresült tanszakot a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, amely 1990-től a Zeneakadémia tanszékeként máig működik, és amelynek 1998-ig vezetője is volt.
Szántó T. fikciós regényének legélvezetesebb részei a magyar jazztörténet legendás éveiben játszódnak. Például, amikor 1965 tavaszán az Egyetemi Színpadon bemutatják a Dzsesszbalett című táncdarabot, a Pécsi Balett és Gonda együttesének közös produkcióját. A korabeli sajtóvisszhang szerint ezzel korábbi,
szórakoztatózenei jellegétől gyökeresen eltérően a jazz „teljes értékű művészi kifejezési formaként jelent meg a kulturális közegben”.
Ekkorra az MSZMP Központi Bizottságának Kulturális Osztálya egy belső pártiratban Gonda megnevezése nélkül, de az ő hatására már egyenesen azt javasolta, hogy „támogassák a dzsessz-klubok tevékenységét, ösztönözzék és támogassák a hivatásos dzsessz-zenészeket, hogy vegyenek részt a dzsessz-klubok munkájában, mert a dzsessz-zene művelése fejleszti és feltételezi a magasabb zenei kultúrát, alapos zenetörténeti ismereteket és virtuóz hangszertudást kíván”.
Hiánypótlások
Szántó T. életregényének kétségtelen erénye, hogy eddig legfeljebb szűk körben ismert életrajzi tényekkel is megismerteti az olvasót.
A második világháborús vészkorszak üldöztetései, a kommunista hatalomátvételt követő tiltott határátlépés miatt elszenvedett börtönév például idáig egyetlen Gonda-életrajzban sem szerepelt, holott hihető, hogy ezek az élmények meghatározták a legendás zongorista-zeneszerző művészi pályáját. A magánéleti megrázkódtatások (édesapja és bátyja emigrációja, nagymamája öngyilkossága, édesanyja súlyos pszichés zavarai) szintén az ismeretlen életrajzi adalékok sorát bővítik. Ugyanakkor az olyan intimpistáskodó részletek, mint a nagy női testek iránti vonzalma, aligha árnyalják az utókor Gonda-képét. Legfeljebb a történeti bulvár kategóriájához sodorják közelebb az életregényt.
Az életrajzi regény legjobban sikerült fejezetei a jazz magyarországi nagykorúsításának hajnalát mesélik el. Azt az időszakot, amikor az amerikai muzsika a propaganda szerint még csak a pesti lokálokat, bárokat, zenés kávéházakat látogató, időközben osztályellenséggé vált polgári nagyérdemű szórakozása volt. Amikor Keleti Márton Dalolva szép az élet című 1950-es agitprop filmvígjátékában a Pongrácz Imre által játszott negatív főhős, Szving Tóni „csőnadrágban csurglizik” és „dézsmálja a népgazdasági vagyont”, majd csatlakozik egy jazzkedvelő karnagy ellenforradalmi mozgalmához.
A baj csupán az, hogy hivatkozások vagy/és jegyzetapparátus híján A jazzprofesszor aligha válik zenetörténeti forrásmunkává, pedig a hiánypótló tényekkel gazdagon tarkított tényanyag okán simán többről van szó, mint a manapság divatos fiktív életrajzok többségének esetében.
(Szántó T. Gábor: A Jazzprofesszor – Rögtönzések életre, halálra; Gondolat Kiadó, Budapest, 2024.)