A Museum of Stolen Art virtuális gyűjtemény honlapja egy mondatban foglalja össze a projekt küldetését: „Az emlékezet fenntartása, a veszteségek felismerése és az agresszor rákényszerítése, hogy visszaadja az ellopott darabokat.” Nemrég hosszabb cikkben írtunk arról, hogy az Ukrajnát megtámadó orosz csapatok a nácik óta a legnagyobb szervezett műkincsrablást végzik az ország területén. Nem önjelölt zabrálók járják a múzeumokat; a megszállók szervezetten, célirányosan fosztják ki az elfoglalt települések, városok múzeumait, rombolják az ukrán kulturális örökséget.

Az ukrán kulturális és tájékoztatási minisztérium adatai szerint orosz csapatok az invázió kezdete, azaz 2022. február 24. és 2024. április 25. között, az ország 18 régiójában 1062 kulturális örökségi helyszínt semmisítettek meg vagy rongáltak meg. Ezek között 123 országos jelentőségű, 864 helyi jelentőségű és 75 újonnan felfedezett kulturális örökségi helyszín van. A gyakorlat tudatos, a műkincsrablások pedig együtt járnak a tárgyak dokumentációjának, történetének átírásával is, azokat szinte azonnal beillesztik az orosz történeti narratívába, a lerombolt múzeumépületek helyébe pedig sok helyen újakat emelnek, az orosz koncepciónak megfelelő tartalommal. Leginkább annak érdekében, hogy a későbbi restitúciót ellehetetlenítsék. Az Európa Tanács a napokban foglalkozott ezzel a gyakorlattal, a testület szerint az orosz politika célja Ukrajna történelmi és kulturális identitásának felszámolása, ami népirtási szándéknak minősül.

Cikkünkben említést tettünk a történtek dokumentálását célzó ukrán civil erőfeszítésekről is. Az egyik ilyen projekt a Museum of Stolen Art – ennek két fiatal munkatársa járt a héten Budapesten. A projektet fiatal, kijevi tervezők és menedzserek jegyzik, mögötte egy kommunikációs és kreatív ügynökség, a Linza áll. A cég munkatársai szabadidejükben fejlesztik az online múzeumot, amelynek célja, hogy az orosz csapatok által elrabolt vagy megsemmisített műtárgyak digitális kópiáit összegyűjtse és hozzáférhetővé tegye egy virtuálisan bejárható térben. Technikai nehézséget jelent többek között, hogy nem mindig lelhetők fel jó minőségű, részletgazdag műtárgyfotók, az objektekről (amilyen pl. egy szobor) jól használható, több nézőpontból rögzített képek. Ezért a tervezők adott esetben fragmentumokból dolgoztak, több helyről gyűjtve össze egy-egy tárgy képeit, vagy a tárgy részleteit, a muzeológusok segítségével.

A projekt első fázisa Mariupolra koncentrál, a város lerombolt, megrongált, kifosztott múzeumaira és tönkretett kulturális intézményeire. Ilyen például a városban született realista festő, Arhip Ivanovics Kuindzsi életművét bemutató múzeum is, amelyet orosz csapatok romboltak le 2022-ben, gyűjteményére pedig rátették a kezüket. Ennek a gyűjteménynek az esetében a Museum of Stolen Art éppenséggel közvetlen bizonyítékokkal is dolgozhatott, hiszen az orosz állami propaganda híradói foglalkoztak a múzeum elfoglalásával és gyűjtemény „megmentésével”, bemutatva a festmények közül is néhányat. Az egyik legismertebb portrét a propaganda is előszeretettel mutogatta – pontosan ezzel indul most a virtuális múzeum.

A Museum of Stolen Art részéről Olena Zencsenko art director és Ivanka Vlasiuk projektmenedzser jártak Budapesten, a Reimagining Public Collections című konferencián, amelyet Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár rendezett, és amely a digitális eszközök, megoldások fejlődésének közgyűjteményekre tett hatásáról gondolkodott. A Qubit a prezentációjuk előtt beszélgetett velük – és a projekt ismertetése mellett nagyon hamar megérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan lehet a jelen körülmények között Kijevben élni és dolgozni.

Olena Zencsenko: A projekt gondolata 2022 őszén fogalmazódott meg, úton Kijevből Mikolajivba. A partnerem és én ugyanis önkéntes munkát is végzünk, az ukrán csapatoknak segítünk az egészségügyi ellátásban, és éppen elsősegély csomagokat vittünk Mikolajivba. Herszon még megszállás alatt állt, de a felszabadító akció már zajlott, és az széles körben tudott volt, hogy az oroszok fosztogatásokat végeznek a múzeumokban, gyűjteményekben. Folyt ezeknek a műtárgyaknak az elszállítása Herszonból, mi pedig eközben úton voltunk és volt vagy hét óránk arra, hogy beszélgessünk. A hátterünk a média, én magam az Ohiói Egyetemen végeztem, ahol művészetet és médiát tanultam, korábban pedig cultural studies-t, és mindig is érdekelt ezeknek a területeknek a közös metszete. Szóval, arról beszélgettünk, hogy mit tehetnénk mi, együttműködve médiaspecialistákkal és más szakemberekkel, azért, hogy felhívjuk az emberek figyelmét arra, ami történik, és ezt lehetőleg kreatív módon tegyük.

Ivanka Vlasiuk: Nekem nincs ilyen fajta előéletem, én szervezéssel, menedzsmenttel foglalkoztam, és egyszerűen csak megtetszett az ötlet, amikor Olena elmondta. Aztán amikor ők elkezdtek a megvalósításon gondolkodni, felkértek, hogy legyek projektmenedzser.

Az ügynökség nyújtja a technikai hátteret?

Ivanka Vlasiuk: Az elején mindannyian ott dolgoztunk.

Olena Zencsenko: Így van. Azóta én már nem dolgozom ott, de ebben a projektben még mindig együttműködünk.

Szokatlan, hogy egy kommunikációs ügynökség olyasmibe vág, ami speciálisan kulturális, örökségvédelmi téma és ennyire élesen politikai ügy is.

Ivanka Vlasiuk: A mi esetünben nem annyira. Olyan ügynökség vagyunk, amelynek több ügyfele van a civil szervezeti területen, mint az üzleti szférában. Szóval, nem volt szokatlan a helyzet, és az sem, hogy valamit önkéntes alapon vállaljunk. Első lépésben csak valami olyasmit szerettünk volna, ami elindul, érdeklődést kelt és megvan benne a lehetőség, hogy tovább fejlődjön. Több területet is le akarunk fedni, több virtuális termet is tervezünk, Mariupol után Herszonnak és a Krímnek.

Olena Zencsenko: Volt némi tapasztalatunk a metaverzummal (ez itt a Spatial.io platformra utal, amelyre a digitális múzeumot tervezték - N.G.), a párom kezdte el a tervezést, én pedig a kutatómunkát végeztem. Bemutattuk a dolgot az ügynökségnek, és mivel nekik továbbra is tetszett, megkerestünk egy 3D-tervezőt. Ő az első demóverziót egy éve, tavaly októberben készítette el – nem volt gyors a folyamat, hiszen ez egy önkéntes projekt. És hát mindannyiunknak sok munkája van, plusz zajlik a háború, amelyben önkénteskedünk, szóval, ez mind egy időben történt, ezért tartott egy évig. Innentől azért már gyorsabb volt a folyamat, most öt „szoba” van kész, mind különböző tárgyakkal: régészet, néprajz, köztéri emlékművek és képzőművészet. Ez így kirajzol egyfajta várostörténetet is.

Ez egyelőre csak Mariupol...

Olena Zencsenko: Igen, ez egyelőre Mariupol, annak intézményei és közterei. Ebbe beleértendő a városi architektúra egy része is, mint például a könyvtár, amelyet teljesen elpusztítottak, és a színház, amelyet szintén kulturális örökségi helyszínként értelmeztünk, és szerettünk volna emléket állítani neki.

Tehát elsősorban a műtárgyak összegyűjtése és bemutatása a cél, másodsorban egyfajta digitális megőrzés, archiválás is, tárgyak, helyek és terek archiválása.

Olena Zencsenko: Igen, a kettőt kombináljuk. Dokumentálás és bemutatás. De nyilvánvaló, hogy nem tudunk minden egyes tárgyból másolatot kreálni a digitális térben, mint ahogy nem hozhatunk létre egy másik Mariupolt sem. És erre nincs is szükség. Folytatjuk a dokumentálást, és közben interjúkat készítünk szakemberekkel, történészekkel, muzeológusokkal, és helyiekkel is. Ugyanakkor tudjuk, hogy szinte ez az egyetlen mód, ahogy ezek a dolgok megőrződnek, mert a tárgyakat ellopták, vagy megsemmisítették, az épületeket lerombolták. A metaverzumban viszont egyben láthatók. Ezen kívül még valamit szeretnénk – bár ez egyelőre még elég futurisztikusan hangzik. Lobbizni akarunk a restitúció ügyében. Külföldi barátokon keresztül ezt már részben el is kezdtük. Elkészült az első projektfázis, ezt be tudjuk mutatni, párbeszédet tudunk kezdeni intézményeken belül és kívül, akár az Európai Unióval is.

Az érintett ukrán intézményekkel hogyan tudtok együtt dolgozni? Van, amit leromboltak, megsemmisítettek.

Olena Zencsenko: Volt, amit leromboltak, de a helyzet az, hogy az emberek egy része elmenekült és ilyenformán maga az intézmény is létezik. Például a Mariupoli Helytörténeti Múzeum, amelynek a munkatársai Odesszában vannak, és dolgoznak. Az intézmény nagyon is létezik, és még külföldi forrásokat is meg tudott mozgatni a kutatási tevékenységéhez. Mi nem vagyunk múzeumi szakemberek, és néha nem könnyű kialakítani ezeket a partnerségeket. Végül is, ezek az emberek most már csak digitális kópiák formájában őrzik, hogy úgy mondjam, az egész életük munkáját. Szóval, ez egy hosszú és nehéz közös munka.

A budapesti előadásotok miről szól?

Ivanka Vlasiuk: Egyrészt a projektről, másrészt magáról az eszközről, amit létrehoztunk. Amit mi bemutatunk, azok az ellopott tárgyak, de a metarvezum- platformokat mások másra is tudják használni, például, hogy hozzáférhetővé tegyenek dolgokat akár mozgássérültek vagy gyerekek számára. Ez nem múzeum, szóval, itt nyugodtan megfoghatod a tárgyakat és használhatod is őket. Alapvetően minden lehetőséget igyekszünk megragadni, hogy beszéljünk a projektről, mert szeretnénk megmutatni, hogy miként tudunk megbirkózni a helyzettel. Nem egyszerűen csak ellopják a tárgyainkat, hanem a legkülönbözőbb módokon fosztanak meg bennünket tőlük. A történelem, a múlt, a kultúra átírása zajlik. Ha bevonulnak egy településre, néha a legapróbb, mellékes dolgokat is elpusztítják, mert a fő cél a kultúránk tönkretétele.

Olena Zencsenko: Politikai koncepcióról van szó, nem pedig elszórt, véletlenszerű eseményekről. Ez abból is látszik, hogy ahová behatolnak, ott kifosztják a helyi múzeumot, illetve ezt be is mutatják a médiájukban. Méghozzá úgy tálalják, hogy »megmentették« a műveket, így ismét többszáz tárggyal gyarapodott az orosz művészet gyűjteménye. És mellérendelik az összegeket, is, hogy például, ez a festmény itt egymillió rubel.

Milyenek a személyes körülményeitek, hogyan éltek és dolgoztok most Kijevben?

Olena Zencsenko: Nehéz mit mondani, mert nem szeretnék sajnálatra méltónak látszani. Az első évben úgy tudtunk megbirkózni a helyzettel, hogy a belső harag és agresszivitás hajtott bennünket. Ezzel az üzemanyaggal ment a motor: agresszivitás és düh a támadókkal szemben. És ez segített működni, élni, továbblépni, menni, ameddig tudsz. Mostanra, úgy látom, az egész társadalmat kezdi áthatni a mély és hosszan tartó fáradtság, kimerültség. Őszintén szólva, ez hatással van mindenkire, ránk is. De ettől még nincs arról szó, hogy leülnénk és azt mondanánk, jó, akkor hagyjuk az egészet és egyezzünk ki velük. Nem. De közben, csak ebben az évben, a saját környezetemben hárman is meghaltak. Két barátom, illetve a közeli barátaim apja, aki kicsit olyan volt, mintha a saját apám lenne. Részben náluk nőttem föl, az ő konyhájukban. Nehéz ezt tudomásul venni, felfogni. A háború után pedig talán még nehezebb lesz, mert most végig nem engeded meg magadnak, hogy rendesen megéld az érzelmeidet. Mert menned kell dolgozni, mert önkénteskedni mész, mert folytatod a projektedet, amit elkezdtél. Fegyelmezettnek kell maradni. Nem engedek meg magamnak semmilyen érzelmet, csak közben egy nagy-nagy zsákot cipelek a hátamon. Nem tudsz sírni, például. Ha meg mégis megtörténik, akkor a legváratlanabb helyzetekben. Például legutóbb akkor, amikor egy barátomat behívták. Elmentem, hogy vigyek neki néhány holmit a katonai bázisra. Ott találkoztam egy anyával és a kisfiával, az apát látogatták meg. Kezet nyújtottam nekik és a kissrác kérdezgetni kezdett. Hogy miért viszik az apját a háborúba. És mi az, hogy háború? És annak az embernek ott miért van puska a kezében? Nem tudom, de hazafelé végig sírtam.

Ivanka Vlasiuk: Én meg, azt hiszem, mostanában jobban fel tudom dolgozni ezt az egészet. Átmentem én is az összes fázison, a gyászon és minden egyeben, újra és újra. De én például megengedem magamnak, hogy sírjak. Sokat sírok. Egyszerűen az van, hogy ez a legjobb módja a stressz csökkentésének. És amikor elvesztettem valakit, próbáltam szabadságra menni, időt nyerni, hogy feldolgozzam. Időre volt szükségem.

Olena Zencsenko: Próbáltam én is megküzdési módozatokat keresni. Csakhogy én workaholic vagyok, nekem más dolgok működtek. Néha úgy érzem, hogy egyszerűen lezártam magam érzelmi szempontból. Aztán eltelik pár hét, és megint minden visszaáll a normális rendbe. Ez van. Az ember megszokja. Az emberek mindent meg tudnak szokni. Ez nem egészséges, de ez van.