Így hiúsult meg Petőfi esküvője a korszak egyik legnépszerűbb színésznőjével, Prielle Kornéliával

„,...annyira megszereté Priell Nelli szinésznőt, hogy őt mindjárt nőül akará venni, de először hitbeli különbség akadályozta, mire ő mindjárt a leány hitére akart áttérni, de erre is időt kivántak, mi alatt a leánynak aztán elment a kedve tőle, s így elmaradt az egész. S én e hosszú gyalázatos mesét mosolygva hallgatám végig, mi alatt úgy fájt a szívem…”

– írta a naplójába Szendrey Júlia 1846. december 8-án arról a hihetetlennek tűnő hírről, amelyet egy ismerősétől hallott. A pletyka Debrecenből eredt, és korántsem volt annyira alaptalan, mint ahogyan azt először a szerelmes lány feltételezte: Petőfi valóban megkérte Prielle Kornélia kezét Debrecenben, és valóban egyetlen nap leforgása alatt akarta megoldani a vegyes házassággal egyházjogi szempontból együtt járó összes adminisztratív feladatot és magát az esketést is. A folyamat felgyorsításának érdekében még katolizálni is hajlandó lett volna (a költő evangélikus, a színésznő pedig katolikus vallású volt), de mivel a felekezetek közötti áttérés még sokkal időigényesebb és bonyolultabb procedúrát jelentett, mint a vegyes házasság megkötése, hamar lemondott erről a tervéről. Ez azonban már nem változtatott azon, hogy a debreceniek szemében igazi botrányhőssé vált: „…sokan nevettek Petőfi rovására, ki ily módon kénytelen volt elhagyni a kálomista Rómát, azon szégyen miatt, melyet éreznie kellett amiatt, hogy pápista hitre akart kitérni.” A költő a sikertelen katolizálási kísérlete miatt aligha szégyellte magát, de kétségkívül nehéz lehetett számot adnia arról, miként lehetséges az, hogy november 5-én még a tavaszi boldog beteljesülés ígéretével köszönt el Szendrey Júliától Erdődön, alig két héttel később pedig már színpadra kívánkozó botrányt csapott Debrecenben, amiért nem eskették tüstént össze a hirtelen megkért Prielle Kornéliával.

A fennmaradt források alapján úgy tűnik, az abszurd pálfordulás oka nem egyszerűen Petőfi lobbanékony természetében rejlett, hanem egy olyan rosszindulatú pletykában, amelyet Debrecen felé utazva, Érendréden hallott Szendrey Júliáról. Az erdődi búcsúlátogatás után két nappal, november 7-én hagyta el szatmári vendéglátójának, Pap Endrének házát, és indult „Debrecen felé Pestnek”. Útközben azonban megállt az érendrédi Luzsénszky-kúriánál, ahol azt mesélték neki, hogy a lánynak egy grófi címet viselő, osztrák dzsidáshadnaggyal is volt románca. A következő év tavaszán a félreértéseket tisztázni segítő Térey Mária így foglalta össze barátnőjének a Prielle Kornélia-epizód lényegét: „…azon Debreczenyi kaland való, ’s azon czélból követődött el hogy Téged boszancson, mert Endréden több napok mulatása után azzal is mulatták P.–t hogy néked Lokadettivel illy, ’s illy viszonyod volt, Ő ezt hitte kevés ideig, ’s azon idő alatt követte el azon kalandot.” Szendrey Júlia 1848 őszén így emlékezett a két évvel korábbi esetre: „…Endréden olly csúfos hazugságokkal lázitottak föl ellenem, minek következtében majd örökre elvesztettelek.”

Jókai szerint Petőfi szimbolikusan háromszoros ellenséget („Német! Katonatiszt! Gróf!”) látott a vetélytárs elképzelt alakjában. A hamis hírektől felbőszülten Debrecenbe érkező költőnek hatalmas elégtételt jelenthetett az a kitörő ünneplés, amellyel a színházban fogadták: „…a mint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!” A Harmincados közben található Nánássy-féle házban (mai helye: Batthyány utca 17.) működő, magtárból átalakított színház épületét jól ismerte, hiszen három évvel korábban szegény vándorszínészként, „senkitől figyelembe nem véve” még ő is itt játszott. A hírneves költőtől nemcsak a nézőközönség volt elragadtatva, hanem a színtársulat is. November 17-én Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművének előadása közben úgy tisztelegtek előtte, hogy a Lenke szerepét játszó Prielle Kornélia a darab eredeti betétdala (Fel, fel e vérző kebelről) helyett Petőfi 1843-as A virágnak megtiltani nem lehet című, Debrecenben megzenésített versét énekelte el. A színésznő 1879-ben így idézte fel az emlékezetes jelenetet: „Nagy örömünkre a közönség is megértette szerény üdvözletünk módját, melylyel Petőfi iránti hódolatunknak adtunk kifejezést, és mondhatom, hogy bármily csekély értékünek tartom multam emlékei között éneklési tehetségemet, de e dal sikere fölér nekem pár száz robotos szerepem dicsőségével.” Bár Petőfi tollából nem maradt fenn semmiféle önreflexió ezzel kapcsolatban, aligha kétséges, hogy az érendrédi hamis hírek keltette bosszúvágy mellett a Prielle Kornélia kedves gesztusa által legyezgetett hiúsága is alapvetően hozzájárult a hirtelen felindulásból elkövetett leánykéréshez.

A költő és a színésznő ismeretsége nem volt új keletű, így biztosan nem az első pillanat varázsa bűvölte el őket. Pesten találkoztak először az előző évben, 1845-ben a Kerepesi úti Marczibányi-házban (ma a Rákóczi úti Libri Könyvpalota áll a helyén), ahol az innen pár lépésre található Nemzeti Színház művészei családjaikkal közösen egy igazi színészkolóniában éltek együtt. Petőfi Egressy Gábor vendégeként érkezett, amikor meglátta a társaság legfiatalabb, mindenki által dédelgetett tagját, az éppen felhőtlenül diót habzsoló, tizenkilenc éves Prielle Kornéliát. A színésznő emlékei szerint az első találkozás után nem voltak lenyűgözve egymástól. Őt Petőfi szokatlan öltözködési stílusa zavarta („sehogy sem tetszik, mert nem öltözködik úgy, mint mások”, a költő pedig ezt mondta róla közös barátjuknak, a drámaíróként és színészként is ismert Czakó Zsigmondnak: „Kár, hogy az a csitri haja úgy elrútítja azt a kis leányt.” A tapintatlan megjegyzéssel mélyen megsértette az akkoriban éppen súlyos hajhullással küzdő színésznőt, aki nem késlekedett a visszavágással: „…kértem Czakót: mondja meg Petőfinek, hogy ne nézzen rám addig, míg a hajam meg nem nő, de az ő kócos feje, fogadom, akkor sem fog nekem tetszeni.” Ezt követően távolabbról még látták egymást néhány alkalommal Pesten, de az első közvetlen beszélgetésük csak 1846 novemberében, Prielle Kornélia gesztusértékű éneklése után történt meg a debreceni színházban.

A színésznő visszaemlékezése szerint másnap, november 18-án egy francia darabot próbáltak (Félicien Mallefille 1836-os művét, a Lara hét fiát), és mivel neki ebben csak kisebb szerepe volt, a szünetekben a színházban már reggel megjelenő Petőfivel beszélgetett. A költő a nap folyamán többször is visszatért, azt állította, hogy fülig szerelmes lett „a kis Nellibe”, és miközben egymás művészi érdemeit magasztalták, egyszer csak kimondta a meglepő kérdést:

„– Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet, és egyesítse a sajátjával.

Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi.

– De hát hol van név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?!

– No hát akkor legyen csak Petőfiné.

– Hiszen Petőfiné csak asszony lehet, – mondám, – és akkor, előbb…

– Igen, igen, előbb nőül veszem, ha hozzám jön, kis feleségemmé teszem, és azután lesz belőle Petőfiné.

– De hiszen nem szeretjük egymást, hát hogy házasodnánk össze?

– Jól van, – felelé Petőfi, – ha még eddig nem oly nagy is a szerelmünk, hogy együtt élhessünk, de tiszteljük egymást annyira, hogy közelben úgy mint a távolban, kölcsönös becsülésben várjuk meg az időt, midőn boldog élettársakká lehetünk. Látja, – folytatta tovább, – milyen nagy az én bizonyítékom: felajánlom nevemmel egész életem szabadságát. – Mindketten egymásra nézve elméláztunk.”

Az ezen a ponton megszakadó párbeszéd az esti előadás közben folytatódott, amelyben Prielle Kornéliának éppen menyasszonyjelmezben kellett megjelennie. A színésznő azt javasolta, hogy először csak „mátkások” legyenek, és amikor majd Petőfi újra felkeresi, akkor tartsanak ünnepélyes eljegyzést és esküvőt. A türelmetlen költő elutasította ezt a megoldást, így Prielle Kornélia végül beleegyezett az azonnali házasságkötésbe. A társulat teljes megdöbbenéssel fogadta a hírt, hogy Petőfi – akinek addig az volt a terve, hogy másnap reggel elutazik Debrecenből – közvetlenül az esti előadás után feleségül akarja venni a színésznőt:

„– Igen! – türelmetlenkedett ő, addig… és akkor… és majd azután… és a többi! Édes Cornéliám, hiszen kegyed olyan kiváló teremtése a földnek, feleljen, ha már kimondta az igent, és most rögtön itt állana egy pap, kezembe tenné-e kezét az esküre?

– Bizonyosan, – feleltem.

Ekkor megragadta kezemet.

– Cornélia! ha egy óra, mondjuk két óra mulva… már akkorra elvégezték ezt a Lara hét fájdalmát is.

– Fiát! – igazítám ki, – fiát!

– Na hát fiát, apját, anyját, hiszen látja, hogy félbolond vagyok. – Mondom tehát pár óra mulva, ha Könyves Tóth Mihály barátom – a miben nem kétkedem, – tárt karokkal fogad, megesküszünk, ugy-e?

– Meg.

– Becsületére?

– Becsületemre!

Erre megcsókolta kezemet és elrohant. Az ajtónál összeütközött Gyulay Ferenccel.

– Hová szaladsz? – kérdi az tőle.

– Megyek barátom a paphoz. Csináljátok hamar azt a játékot, mert utána megesküszünk Cornéliával. Maradjatok együtt mindnyájan, a kik engem és őt szeretitek, mert ilyen boldog lakodalma még senkinek sem volt a világon!

– Hát reggel aztán ki utazik? – kérdi Gyulai.”

Petőfi magabiztossága ezúttal megalapozatlannak bizonyult: Könyves Tóth Mihály barátságuk ellenére (vagy talán éppen azért) sem vállalta az esküvői szertartás elvégzését. A reformkori országgyűléseken és megyegyűléseken nagyon kemény viták folytak a vegyes házasságok szabályozásáról. Pár évvel korábban még fel sem merülhetett volna az a lehetőség, hogy két eltérő felekezetű embert protestáns lelkész eskessen, hiszen kizárólag a katolikus pap által megkötött vegyes házasságokat tekintették törvényesnek. Reverzális hiánya esetén pedig többnyire ezeket is csupán áldás nélkül, az ünnepélyes esküvői szertartás mellőzésével vették tudomásul, ezt nevezték assistentia passivának. Az 1843–1844-es országgyűlésen fogadták el azt a törvényt, amely érvényesnek ismerte el (visszamenőleg is) a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságokat. Könyves Tóth Mihály a háromszori kihirdetés alóli felmentés hiányára, valamint a késő esti órára hivatkozva tagadta meg az esketést az őt felkereső költőtől: „Nem is szabad éjjel esketni, az esketés törvénytelen lenne kánonjaink értelmében. Ráérünk reggel is, ha az isten fölviraszt bennünket. Aztán még azt is meg kell kérdeznem és tudnom, hogy van-e dispenzáczió a 3-szori hirdetés alól mind az ön, mind Kornélia részére. Ugy tudom, hogy Prielle Kornélia rom. katholikus s az ő részére a váradi püspök adhat engedélyt. Készen vannak-e minden szükséges okmányok.” A lelkész – akit később Debrecen „Kapisztránjaként” emlegettek a szabadságharcban való aktív szerepvállalása miatt – feltehetően nem túlságosan rigorózus volt, hanem önmagától és saját meggondolatlan lépésétől is védeni akarta Petőfit. A csalódott költő másnap elment a debreceni katolikus préposthoz, Molnár Péterhez is, aki természetesen helyeselte, hogy az evangélikus vőlegényjelölt katolizálni akar, de számonkérte rajta a számára új vallás hitcikkelyeinek ismeretét. Petőfi dühös reakciója azonban nem is próbálta rejtegetni az áttérés szándékának egyedüli indokát: „Hát olyan szamárnak gondol engem főtisztelendő prépost ur, hogy én a hitczikkjeiért leszek pápistává? s mit gondoljak én meg, mikor szerelmes vagyok. Ha 24 óra alatt nincs Váradról a dispenzáczió – pápistává nem leszek.”

Noha Prielle Kornélia számára megkönnyebbülést jelentett az esküvő elmaradása (amit ekkor még csak halasztásnak vélt), egyre jobban zavarta, hogy a költő „lázas állapota” alig csillapítható, s a botrány által „a város így fel van lármázva”. Petőfi eközben összetűzésbe került a helyi cenzorral is, aki nem engedélyezte, hogy a színházban elszavalja az egyik költeményét. November 20-án végre valóban elindult Pestre, de előtte még küldött egy levelet a színésznőnek, amelyben felhatalmazta arra, hogy a közelgő kolozsvári vendégjátéka során már a Petőfiné nevet használja. Prielle Kornélia nem élt a lehetőséggel, pedig eleinte még bízott a tervezett házasság megkötésében. Hamarosan azonban egy szatmári átutazótól a fülébe jutott, hogy Petőfi ott is „őrült szerelmes lett”, így megírta neki, hogy „szalmatűz az, mely minden megyében talál magának új lángra táplálékot”. Ezt követően került a kezébe az Életképek december 5-ei száma Petőfi új versével (Mi van innen távol…), amelyről a Tiszán és a Hortobágyon túli szép leányhoz vágyakozó első sorok alapján még azt hitte, hogy róla szól: „Mohón olvasni kezdtem azt, és az elején emelkedett a lelkem örömében, azt reám vonatkozónak gondolván. […] de mennyire leestem egemből, midőn a »szép leány« szeme, haja színe és több egyéb tulajdonsága reám alkalmazhatók nem valának.” A színésznő első indulatában tollat ragadott, és ezt az üzenetet küldte a költőnek: „No úgye, hogy a Hortobágyon túl két út van? Szerencsés útat kívánok a másikon, a melyik nem a Királyhágó felé vezet.” Csalódottságának ironikus kifejezésére azért a Partium és Erdély határaként ismert Királyhágó irányába tartó út lezárulásának metaforáját használta, mert megbeszélt találkozásuk reménybeli helyszíne Kolozsvár volt. Petőfi viharos távozása közben ugyanis még azt írta a színésznőnek, hogy oda fog menni hozzá az esküvőre, amikor magához hívja. A levelek Prielle Kornélia szerint azért nem maradtak fenn, mert későbbi férje, Szerdahelyi Kálmán megsemmisítette őket.

A jelentős karriert befutó, főként a divatos francia színművekben jeleskedő, ünnepelt színésznő 1879-ben idézte fel a harminchárom évvel korábbi leánykérés eseményeit. Emlékei szerint ezután még további két alkalommal találkozott Petőfivel. 1847 májusában az Erdőd felé tartó költő átutazóban megállt Debrecenben, és kölcsönös tiszteletben, baráti hangnemben megtörtént közöttük a rövid közjátékot lezáró teljes kiengesztelődés. A szabadságharc idején, 1848 decemberében pedig épp szembementek egymással a református Nagytemplom előtti téren (Petőfi honvédruhában, Prielle Kornélia magyar főkötőben), és kezdeti zavaruk után boldogan újságolták egymásnak: „Fiam van!”; „Férjem van!”

A cikk hosszabb verziója Gyimesi Emese Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca című, december 6-án megjelenő könyvében olvasható.