Matula bácsi világ életében öreg volt, mégis rosszul öregedett

A Tüskevár 1957-ben, Fekete István 57 éves korában jelent meg, és népszerűségét, jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy nem sokkal később, 1962-ben felkerült az általános iskolai kötelező olvasmányok listájára, és jó ideig ott is maradt. Azóta a regény a legtöbb iskolában már csak ajánlott olvasmány, vagy még az sem. Ennek ellenére fontos könyv: generációk nőttek fel úgy, hogy minden vágyuk egy kapitális, tizenhét kilós harcsa kifogása és a másnapra kocsonyává dermedt halászlé elfogyasztása volt – még akkor is, ha egyébként mindennél jobban utálták a horgászatot és a halat úgy általában.

A Tüskevár megjelenésekor Fekete István, aki napra pontosan 125 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született, már rutinos írónak számított. Első regénye, A koppányi aga testamentuma 1936-ban jelent meg, és egyből el is nyerte a Gárdonyi Társaság regénypályázatának első díját, a Zsellérek pedig 1939-ben kapta meg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda regénypályázatának első díját és az azzal járó 3000 pengőt. A Magyar Színpad 1940-ben megjelent cikkében azt írják, hogy a Zselléreket rövid időn belül háromszor, a Csít kétszer adták ki. A Zsellérek összesen hét kiadást élt meg úgy, hogy 1944 után a rendszerváltásig egyáltalán nem jelenhetett meg. Ennek oka, hogy a könyvben az író a vörösterrort is bemutatta benne, ami elegendő ok lett volna arra, hogy elhallgattassák, és bár ez a regény és több más írása is csak a rendszerváltás után jelenhetett meg újra, állattörténeteit a második világháború lezárulta után is kiadták.

Ahogy Sánta Gábor irodalomtörténész írja Fekete István hagyományai című tanulmányában, az író életrajzában bőven akadnak homályos foltok, és ezek közé tartozik az állítólagos elhallgattatás is. Özvegye szerint az írót a hatalom akarta elnémítani, méghozzá úgy, hogy ÁVO-s verőlegények keresték fel, leverték a veséjét és kiverték a fél szemét, de Sánta szerint a történetet az örökösök elmondásán kívül semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, ráadásul különböző változataiban hol részeg szovjet katonák, hol belügyes verőemberek szerepelnek.

Fekete István mindenesetre egy időre elnémult, de aztán 1955-ben Bölöni György író segítségével újra publikálni kezdett, és ifjúsági szerzőként tért vissza az irodalomhoz. Ez a visszatérés olyan sikeresnek bizonyult, hogy hogy hiába alkotott bőségesen a műfajon kívül is, ma már szinte kizárólag az ifjúsági regényeiről ismerik. Ekkoriban jelent meg egymás után a Kele, a Lutra, a Bogáncs és a Tüskevár. Sánta szerint ez egyfajta stigmaként ragadt Fekete Istvánon, és ennek tudható be, hogy a legtöbben nem veszik elég komolyan. „Mindenki kiskamasz korában találkozik Fekete Istvánnal, azonban később, az elmélyültebb tájékozódás idején már nem tud mit kezdeni vele” – írja az irodalomtörténész. Maga a szerző nem kifejezetten ifjúsági regénynek szánta a Tüskevárat, mégis az lett belőle, és megítélésén az sem segített sokat, hogy felkerült a kötelező olvasmányok listájára, hiszen egy diáknak egy fejlődésregénynél már csak egy kötelezően elolvasandó fejlődésregény hangzik rosszabbul.

Matula iskolája

Sánta egy másik tanulmánya szerint Fekete István évekig tervezte a Tüskevár megírását, ás végül 1956 nyarán fogott neki. Nem sokkal korábban ismerkedett meg a kis-balatoni berekkel, ahol a Diás-szigeten figyelte a madarakat és horgászott, az irodalomtörténész szerint pedig a regény optimista hangvétele legalábbis részben Rákosi Mátyás az országból történő távozásának is köszönhető.

A könyv eredetileg a Matula iskolája címet kapta volna, de a szerző végül a Tüskevár mellett döntött – ami egyébként egy létező veszprémi település, bár a regény nem ott, hanem valószínűleg Zalavár környékén játszódik. Sánta szerint elképzelhető, hogy az író leginkább a Tüskevár szó dallama miatt választotta ezt a címet: egy levelében meg is jegyzi, hogy mezőgazdász végzettségűként, nem bölcsészként „leginkább a fülével ír”, a helyesíráshoz nem ért.

Maga Matula is létező figura volt, nem is véletlen, hogy Fekete István fejében megfordult, hogy a címben is szerepeljen: eddigre már majdnem két tucatnyi olyan elbeszélést írt (javarészt vadászlapokba), amiben szerepelt a pákász-csősz. Ezek közül néhány az író utolsó megjelent önéletrajzi könyvében, a Ballagó időben is felbukkant, és 2005-ben külön kötetben is megjelentették őket.

A lápi Yoda

A regény cselekménye egyszerű, mint az élet a lápban: a hetedikes Ladó Gyula Lajos, becenevén Tutajos és barátja, Pondoray Béla, azaz Bütyök a nyári szünetet a Kis-Balatonnál tölti, ahol Tutajos nagybátyja, az agronómus István bácsi a Matula Gergely nevű idős pákász gondjaira bízza a fiúkat. De miért működhet még mindig a Tüskevár, már ha működik egyáltalán? Valószínűleg azért, mert mindenki Tutajos valamennyire, például azért, mert képtelen figyelni a számtanra. Aki még nem járt így, az nem is ember, pláne év végén, és ezt valószínűleg Fekete István is nagyon jól tudta, amikor nem kizárólag a diákokra optimalizálta a könyvét. Aztán ott van a nyaralás ígérete, ahol Tutajos tudtán és akaratán kívül bizony fejlődni is fog, méghozzá úgy, ahogy a sikeres sorozatok nagy részében is történik: kikerül a komfortzónájából, és megismerkedik a rögvalósággal, ami egyes kritikusai szerint azt jelenti, hogy a szigorú István bácsi (nagybátyja, az agronómus, aki felügyeli a vidéki nyaralást) azzal fenyegeti, hogy „véres hurkává veri”, valójában pedig azt, hogy szabadságot biztosít a gyereknek ahhoz, hogy megismerje a vidéki életet és a természet működését. A regény megírásakor valószínűleg még éltek hús-vér Matulák, akiktől el lehetett tanulni ezt-azt, de ahhoz, hogy működjön a regény, még valódi Matulára sincs szükség: Yoda mester sem létezik, aztán mégis milyen sokra vitte, ugye. Az ifjú Skywalkerről nem is beszélve.

Tutajos a könyv végére megtanul halat fogni, eszik halászlevet, kis híján meghal, és beleszokik annyira a természetbe, hogy már nem idegenek neki a szárcsák, pontyok, a kígyók-békák, közben pedig Fekete István észrevétlenül megszeretteti és megismerteti az olvasóval a vadászatot, ami nem ész nélküli lövöldözést és gyilkolászást jelent, hanem élelemszerzést és a természetről való gondoskodást.

Maga a címben szereplő Tüskevár, ahol annak idején a szegényemberek a török elől bújtak el, legalábbis a helyiek szerint, olyan ziccer, amit egyetlen ifjúsági vagy nem ifjúsági regényből sem lenne szabad kihagyni: az ember még a sokadik újraolvasásnál is reméli, hogy Tutajosék találnak is ott valami érdekeset. Spoiler, úgy is mint rontóc: nem találnak semmi világrengetőt. A kapitális harcsa kifogásán és a jégesőn kívül tulajdonképpen az egész regény eltelik úgy, hogy nem is nagyon történik benne semmi világrengető: Tutajosék kirándulnak, ismerkednek a láppal, esznek, horgásznak, vadásznak. Nem találnak mesés aranykincseket, nem harcolnak sárkányokkal, de mégis minden, ami történik velük, fontos. Legalábbis nekik.

A sorozat: instant klasszik

A fentiekből úgy tűnik, hogy a Tüskevárból lehetetlen filmet forgatni, ennek ellenére többször is megpróbálkoztak vele. Az első ilyen próbálkozás a Magyar Televízió 1967-ben bemutatott nyolcrészes sorozata volt, ahol a Matula bácsit játszó Bánhidi László annyira ellopta a show-t, hogy sokan olvasás közben is az ő arcát társították Matulához.

A köztévé harmadik saját gyártású sorozatát a kritika lelkesen fogadta, már amennyire egyáltalán lehet kritikáról beszélni. A Pajtás újság interjút közölt a Tutajost alakító Seregi Zoltánnal, aki elmesélte, hogy valóban beleszívott a szivarba, amikor a szerepe ezt kívánta, és tényleg rosszul is lett tőle. A Képes Újság a film természetfilmes vonásait dicsérte, a Népszava újságírója pedig az első epizód után azt remélte, hogy az iskolai jelenetek után a vakáció már izgalmasabb lesz. Nagy kunszt: Tutajos is ezt remélte, ezért felelt rosszul, ugye.

Fekete István címválasztása ekkor viszont már problémákat okozott: a nézők nem tudtak megbékélni vele, hogy a sorozat nem a valódi Tüskeváron játszódik, illetve azzal sem, hogy Matula bácsi nem létezik, ezért tömegesen jelentek meg a Kis-Balatonnál, hogy felkeressék a helyszínt (a terület éppen akkor kapott természetvédelmi védettséget, amikor Fekete István külön engedéllyel itt figyelte meg a madarakat, így a sok Matulára éhes turistát a környezetvédők inkább arra kérték, hogy menjenek haza). Arról nem is beszélve, hogy a nyolc epizódot nem is a Kis-Balatonnál, hanem a Ráckevei-Dunánál vették fel, mert ott olcsóbb volt forgatni.

A film: volt jobb

A sorozat levetítése után a Tüskevár még számos kiadást megélt, de újabb film egészen 2012-ig nem készült belőle (a Tutajost játszó színész, Seregi Zoltán később rendezőként az egyik legnagyobb tervének nevezte a Tüskevár folytatásának, a Téli bereknek a megfilmesítését, ez azonban nem jött össze). Az új, moziba szánt Tüskevár-kiadásban viszont már nem volt sok köszönet: Balogh György filmjét a kritika legalább olyan rosszul fogadta, mint amilyen lelkesen ünnepelte a sorozatot, és hiába készült láthatóan szerelemből, éveken keresztül, megfelelő finanszírozás nélkül, az eredmény rettenetesen kínosra sikerült. Ha az ember ezen a filmen keresztül ismerkedik meg a Tüskevárral, egészen biztosan nem kap kedvet máshoz, legfeljebb a halászléhez, illetve egy kiránduláshoz a Kis-Balatonhoz, ahol viszont keserűen csalódnia kellene: Fekete István madárlese óta alig maradt meg valami abból, amit leírt, de még az 1967-es filmsorozat képeit is nehéz lenne ma élőben látni, hiába nem is az eredeti helyszínen forgatták.

Sánta már az „eredeti” sorozatban is furcsállta a modern elemeket (piros nyakkendő, bár a sorozat fekete-fehér volt, modern iskola, televízió), de az új filmbe alig került valami hasonló, kivéve persze a pólókat és azt a borzalmas kínai piacos bicskát, ami még akkor se vitte volna el a langyos vizet, ha Matula maga élezi ki. Tutajos és Bütyök ugyanúgy viszonyulnak tanáraikhoz, Kengyelhez és Kengyelnéhez, mint az ötvenes-hatvanas években, sőt, Tutajos pontosan ugyanolyan viszonyban van a vidéki rokonokkal (István bácsival, akit az új filmben Zenthe Ferenc után Eperjes Károly alakít, illetve Nancsi nénivel, akit Pogány Judit), mint annak idején.

Vannak örök dolgok, mint a feleléstől való félelem és az, hogy „az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt a verebek gondtalan csiripelése hangján”, de a film alapján úgy tűnik, hogy Tutajoséknak az ötvenes évek végén megállt az idő. Az nem meglepő, hogy maga Matula (Kovács Lajos) időtlennek tűnik: ő már annak tűnt akkor is, amikor Fekete István találkozott vele, aztán a mocsár bölcs mestereként meg is örökítette az alakját, de itt, ebben a modern filmben már ő is inkább mitológiai alak, mint hús-vér ember. Hogy öregedhetett ilyen rosszul?

Valószínűleg úgy, hogy a Tüskevár egyszerűen nem filmre termett, és ez nem bug, hanem feature, amiből persze Matula egy szót se értene, de így is van ez jól. Ha Fekete István filmet akart volna írni, hát filmet írt volna (ahogy ez más történetek esetében meg is történt, és amire Matula, a láp bölcse azt mondta volna, hogy „jó az annak, aki azt szereti”), de nincs az a film, ami olyan kalandos és izgalmas lehetne, mint az a regény, amiben tulajdonképpen nem is történik semmi, és ez így is van jól.