„Nem azt, amit mondanak, hanem azt, amiben hiszünk"
Nemrég néhány koncert erejéig színpadra állt a legendás Panta Rhei zenekar, és ezzel egy időben, a budapesti Urániában bemutattak egy filmet, amely nagyobb részben az 1974 és '89 között aktív zenekart alapító testvérpár egyik tagjáról, Szalay András fejlesztőmérnökről szól, kisebb részben pedig Szalay Sándor asztrofizikusról, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem professzoráról, az amerikai National Academy of Sciences tagjáról.
A debreceni Szalay testvérek, ma úgy neveznénk, prog-rock együttese, a hetvenes évek végének Magyarországán olyanfajta megszólalást és zenekészítési módot kezdett meghonosítani, ami még nyugaton is újdonság volt. Azaz kezdett volna. A közönség nyitottnak tűnt, a szigorúan ellenőrzött hazai nyilvánosság helyszínei, intézményei is beengedték a zenekart, még a Ki Mit Tud?-ban is szerepeltek, a zenei közeg is jól tudta, ki a két Szalay és miért fontosak, az Omega, illetve Kóbor János és Mihály Tamás a külföldi kapcsolatrendszerével segített nekik, később együtt dolgozott velük Presser Gábor, valahogy mégsem törtek át. Persze, progresszív rockkal, elvont struktúrájú zenékkel nem is egyszerű.
Csakhogy a Panta Rhei-ben a zenével azonos szinten volt izgalmas a hangszerpark is, a Szalay testvérek saját fejlesztésű és készítésű szintetizátorai, modulátorai, effektjei. Ezek pedig világhírűek lettek.
Apropó, effektek! Szalay András egyik késői, nagyobb fejlesztése az Akai cég számára készült basszusgitár-multieffekt, vagy inkább basszusszinti, a Deep Impact volt, a ‘90-es évek végén. Ám sajnos a projekt, majd nem sokkal később az egész Akai beleállt a földbe, és mindössze 400 darab készült ebből a pedálból, pedig szép jövő állt volna előtte, például a Parliament legendája, a funk atyamestere, Bootsy Collins is használni kezdte. Azonban a basszusgitárosok nem felejtenek: a Deep Impactnek az elmúlt huszonöt évben, szép csöndben kultusza épült, talán azért is, mert az egyéb, pedálokba gyömöszölt basszusszintik nem voltak elég jók, azaz eléggé használhatók a zenében. Aki próbált már például egy BOSS SYB-5-öt valamiféle értelmes zenei környezetbe ágyazni – és hiszem, hogy számosan vannak ilyenek –, az jól tudja, miről beszélek. A Deep Impactet viszont felfedezte magának a Muse és a Jamiroquai, ami aztán felhajtotta az eBay-en még keringő példányok árát akár 2500 dollárig is. Szalayt egy japán újságíró fedezte fel, hogy kifaggassa a Deep Impactről és arról, hogy miféle áramkörök, processzorok, programok vannak benne, és főként arról, hogy ki a tervező, aki az inspirálóan vartyogó és bugyborékoló, fékezhetetlenül funky basszushangok mögött áll. Szalay így szerzett tudomást a kultuszról, és így jutott arra az elhatározásra, hogy továbbgondolja és fejleszti a cuccot, létrehozva és piacra dobva a Future Impactet. Ez már szélesebb tömegek számára is hozzáférhetővé tette az igazi szintibasszus hangzást, amit így ki lehet hozni akár egy hárfából is.
Ezt a történetet is elmeséli a dokumentumfilmben, amelynek rendezője Koblicska Péter Örs, és a Végtelen zene címet viseli. A testvérpár áll a középpontjában, de beszél arról a családról, szellemi környezetről is, amelybe beleszülettek. A hatvanas-hetvenes éveknek arról a tudós értelmiségéről, amely még részben az „ántivilág" terméke, és akiket – már aki túlélte közülük a világháborút, a holokausztot, a koncepciós pereket, és nem is emigrált – az államszocialista rendszer sem volt képes nélkülözni.
Egykedvűen mentem el a bemutatóra, számomra a Panta Rhei nem volt legenda, én akkor ismertem meg, amikor már énekesekkel dolgoztak együtt, és nem szviteket írtak, inkább dalokat, ami tőlük, akkor, a nyolcvanas évek elején nem tűnt sem túl frissnek, sem túl relevánsnak. Tizenévesen mást kerestem a zenében, olyasmit, amit az akkori budapesti undergroundban találtam meg. Másrészt nem ismertem a Panta Rhei előzményeit. A debreceni, egyetemi éveikről, a Bartók-feldolgozásaikról, a saját bonyolult, sokrétegű kompozícióikról nem tudtam semmit. Most viszont frissen és üdítően hatottak a hetvenes évekbeli felvételeik, lejött az energia, látszott, hogy tobzódnak az új hangokban, abban, amit az elektronikus zenekészítés felkínál.
A film egyik erénye, hogy a korszakot viszonylag árnyaltan láttatja. A Panta Rheit eszerint nem üldözte semmiféle hatalom, Debrecenben pedig létezett olyan közművelődési és egyetemi infrastruktúra, amely képes volt helyet teremteni egy ilyenfajta csoportnak, és akadtak, akik lehetőséget adtak számukra. A pártállam legfeljebb nem értette és nem is látta különösebben veszélyesnek néhány matekos-fizikus hátterű srác zenei kísérleteit. Mint ahogy nem értette a tévés Ki Mit Tud? zsűrije sem, Petrovics Emil vagy Szinetár Miklós. „Nem látni a gép mögött az embert…” – mondták, miközben ott volt, csak ők nem vették észre. Olyannyira ott volt, hogy a két Szalay az Ezermester és Úttörő Boltban vásárolta össze a kidobásra szánt alkatrészeket, mütyüröket, ezekből készítette elektronikus zenei eszközeit, és a nyugati lemezek borítóin látott fotók (!) alapján próbálta visszafejteni, hogy a potméterekkel, kábelekkel, LED-ekkel ellátott frontpanelek mögött milyen szerkezetek rejlenek, és vajon hogyan működhetnek.
Az ennek nyomán létrejövő MUZIX 81 szekvenszer lesz az, aminek csodájára jár később a frankfurti Musikmesse közönsége, ez indítja el őket és fejlesztéseiket a világhír, illetve a zenei világ elitje felé. Valamint a tudomány ismeretlen szférái felé is.
A MUZIX 81 két részből állt, két különálló, de összefüggő fejlesztésből: composer és audioprocesszor, amelyek ZX Spectrum vagy ZX81 számítógépek interfészeiként működtek. A MUZIX azt tudta, ami tulajdonképpen ma az elektronikus zenekészítés alapja: szintetizátorokat vezérel, illetve segítségével szerkeszthető volt a zene, hangokat, szekvenciákat lehetett kicserélni, alakítani. A rendszer zenei mintavételezésre is alkalmas volt, amit akkor az E-mu Emulator és a Fairlight CMI tudott, meg ez a debreceni holmi.
Az audioprocesszor pedig külső forrásból érkező hangokat tudott valós időben digitálisan feldolgozni, effektezni, illetve szintetizátorbillentyűzetet hozzákötve külső forrásból egy számítógép memóriájába rögzített hangokat lehetett vele lejátszani. Semmi más nem kell az elektronikus zenéhez, talán még egy jó dobgépprogram, de a MUZIX-hoz készült kiterjesztések között ilyen is volt. És mindezt Szalayék otthon rakták össze, a COCOM-lista időszakában, amikor szinte egy fűnyírót sem lehetett behozni nyugatról, azaz sem technológiához, sem eszközökhöz nem juthatott hozzá a vasfüggönyön inneni világ.
A legizgalmasabb mégis az, hogy a holmikat zenélés közben is tesztelték. Lemezeket persze jó ideig nem készíthettek, csak amikor már az összetett formáktól az „eladhatóbb” dalok felé mozdultak. Bartók-albumukat pedig rögzíthették ugyan, de sosem jelent meg, mert interpretáción kívül elvben semmit sem lehetett kezdeni Bartók életművével, hetven évvel a halála utánig, így a jogtulajdonos letiltotta a projektet. Amit szabad volt az Emerson, Lake and Palmernek, azt nem volt szabad a Panta Rheinek. A fölvett anyag is elveszett, vagy legalábbis úgy tudták, mígnem valaki már a rendszerváltás után egy stúdióban visszahallgatott egy korábbi Demjén-szalagot, és amikor kifutottak a dalok, megszólalt a Panta Rhei lappangó Bartók-anyaga. Vagyis amennyi megmaradt belőle. Ezek szerint az MHV, a „hanglemezgyár” egyszerűen újra felhasználható szalagokként tekintett a Bartók-feldolgozásokra.
A dokumentumfilmben előkerülnek ezek a történetek is, de a két Szalay korántsem panaszlistát ad elő, van bennük távolságtartás és van bennük irónia is, amikor múltidézésre kerül a sor. Így a történetek annak illusztrációivá válnak, hogy a testvérpár kapcsolata mennyi mindent kibírt. Noha Sándor, amikor idehaza már elért a falig, az Egyesült Államokba költözött, hogy asztrofizikus tudományos pályáját jobb kutatási körülmények között folytathassa, András pedig Németországtól Japánig élhetett és dolgozhatott a világban bármerre, a testvéri össztartozás soha nem szűnt meg, és a középpont mindig Debrecen maradt.
Jó, hogy a film ezt az érzelmi szálat nem viszi el a pátosz felé. Az kevésbé, hogy a testvéri kapcsolatot fiktív, álomszerű jelenetekkel is illusztrálja, a testvéreket kisgyerek és tinédzser korukban is megjelenítve. Ezek a jelentek kilógnak a filmből, még akkor is, ha érthető, hogy miért próbálkoztak meg velük, és az álomszerűség éppen a Panta Rhei zenéjével is társítható lenne, mégis didaktikusságot eredményeznek. Nem kell széttört bakelit lemezeket látnom, amikor a Bartók-album sorsáról hallok, ahhoz, hogy értsem, mi ment itt tönkre.
További vizuális réteg a stúdióterekben felvett jelenetek sora, afféle illusztrációk a zenéhez, amelyekben a két Szalay a szereplő. Ezek már jobban sikerültek, épp azért, mert játékosság van bennük – és nehéz a Szalay testvérek pályáját nem egyfajta játéknak látni. Tulajdonképpen ez a lefegyverző bennük, a képesség a játékra, a kísérletezésre és az ebben megnyilvánuló autonómiájuk. Talán éppen az autonómia képessége az, amit a szülőktől kaptak. Apjuk, Szalay Sándor magfizikus, aki a Nobel-díjas Békésy Györggyel és Szent-Györgyi Alberttel is együtt dolgozott, és valószínűleg bárhol a világon működhetett volna, mégis Magyarország uránlelőhelyeinek felkutatásában működött közre, és itt hozta létre 1954-ben az Atommagkutató Intézetet. Édesanyjuk, Csongor Éva, szintén magfizikus, aki 1991-ig ebben az intézetben dolgozik, előtte tanít, kutat és fejleszt Debrecenben. A lakás és a laboratórium összeért – mondja a két testvér az otthoni környezetről és arról a késztetésről, hogy bármit, amire szükségük volt a zenéléshez, ők maguk állítsák elő.
Különös, de egyenes út vezet a lakáslabor / laborlakásból az Apple és az E-Mu fejlesztőközpontjáig. A filmből kirajzolódik az a nemzetközi kapcsolatrendszer, amelyet a Szalay testvérek a fejlesztéseiknek köszönhetően alakítottak ki – de nevezhetjük nyugodtan barátságoknak is ezeket. Azonban Paul Reed Smith, az egyik legizgalmasabb gitártervező, a PRS brand felépítője, Dave Rossum szintetizátorfejlesztő, az Emulator létrehozója vagy John McLaughlin egyáltalán nem úgy jelennek meg itt, mint akik hitelesíteni hivatottak Szalayékat, hanem mint kollégák és alkotók, akik nagyon is merítenek a testvérpár gondolataiból és eredményeiből.
Ha már a hitelesség kerül szóba: muszáj megemlíteni, hogy a film producere Lajos Tamás, a film körül pedig a nevével fémjelzett Film Positive és Szupermodern nevű cégek bábáskodtak. Normál körülmények között szükségtelen volna ezt megemlíteni, de a magyar filmgyártásban, meg úgy általában ebben az országban nincsenek normál körülmények. Lajos Tamás az emberi minimumot is nélkülöző módon viselkedett az SZFE-n, az egyetemi alapítványosítás elleni hallgatói lázadás idején, épp azt az autonómiát tiporva el, ami ebben a filmben is lényeges motívum. Jelenleg az SZFE-t fenntartó alapítvány kuratóriumi tagja. A hatalomhoz száz százalékig lojális lévén a jelenlegi filmtámogatási rendszer egyik nagy nyertese. Mi következik, mi tűnik fel ebből a Végtelen zenére vonatkozóan? Gyanútlan nézőként tulajdonképpen semmi. Legfeljebb keserű szájíz a végén, meg néhány visszhangzó szó, éppen a két Szalaytól. A film egy pontján elmondják, hogy életük során vezérelv volt számukra az a mondat, amit az édesanyjuktól kaptak: sose azt csinálják, amit mondanak nekik, hanem azt, amiben hisznek.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
