A globális divatipar a kékfestésből is könnyen giccset gyárt

Ferenc pápáról köztudott, hogy az egyszerűség híve volt, ahhoz viszont érdemes elmenni egy divatról és fenntarthatóságról szóló kerekasztal-beszélgetésre, hogy megtudjuk: az olaszok egyenesen sértésnek tekintették, amikor Jorge Mario Bergoglio megválasztása után visszautasította a Prada által készített tűzpiros pár cipőt, a pápák hagyományos lábbelijét. Ezt a történetet Kriston Lili, az Folk+Fashion házigazdája, a MOME oktatója, a Romani Design kurátora mesélte el, érzékeltetve, hogy a divat, legyen az népművészeti alkotás vagy luxustermék, milyen fontos személyes és kollektív identitásképző erővel bír.

Különös színt vitt az április 23-án megrendezett kerekasztal-beszélgetésbe, hogy a közönség nagy része, sőt az egyik meghívott vendég, Söptei Eszter textildesigner, az Óbudai Múzeum – Goldberger Textilipari Gyűjtemény szakmai igazgatóhelyettese is lazán kötögetett, ami szokatlannak tűnik, de nem véletlenül történt: az esemény szervezője a Divatforradalom mozgalom mellett a MOME Knit + Think Club volt, míg az inspirációt a Hagyományok Házában október végéig látogatható Folk Fashion - Divat a folklór kiállítása adta.

A beszélgetés fő témája a divattermékek gyártása, előállítása, szűkebben a design és a fenntarthatóság kapcsolata, illetve a fast fashion és a tradícionális textilipari technológiák egymáshoz való viszonya volt, ami jól kapcsolódott a fenntartható divatiparért harcoló globális mozgalom, a Fashion Revolution célkitűzéseihez. A mozgalom magyarországi tagozata ennek kapcsán egy tízpontos kiáltványt is megfogalmazott, aminek a negyedik pontja tökéletesen passzolt al beszélgetés fő csapásirányához:

„A divat tiszteli a kultúrát és a nemzeti örökséget. Támogatja, ünnepli és megjutalmazza a szakértelmet és a mesterségbeli tudást. A kreativitást a legnagyobb erősségének tekinti. A divat soha nem vesz el becstelenül, soha nem sajátítja ki más értékét engedély nélkül. A divat értékeli a mesterembereket”

A túltermelésre és az átláthatatlan –azaz a fel nem fedett beszállítókkal és alvállalkozókkal dolgozó – globális értékláncra berendezkedett multinacionális divatcégek, de még a luxusházak sem igazán értékelik a mesterembereket. A Fashion Revolution adatai alapján a nagy márkák 2022-ben első szintű gyártóiknak mindössze 48 százalékát hozták nyilvánosságra, és nem ritka, hogy egy-egy divatmárka akár ezernél is több létesítményben gyártatja a termékeit – írja Dobos Emese 2023-as cikkében, amelyben azt vizsgálja, hogyan lehet rákényszeríteni a multinacionális divatcégeket a fenntarthatóságra. A C&A-nak például 2022-ben 1671 gyártóhelye volt, az Adidas csoportnak 433 helyről voltak első szintű beszállítói, a H&M csoportnak pedig összesen 1519 gyára volt Európában, Ázsiában és Afrikában.

Greenwashing ide vagy oda, a fast fashion nemcsak azért etikátlan, mert környezetszennyező (víz- és talajszennyezés, növényvédőszer-felhasználás, mikroműanyag-szennyezés, stb.), hanem azért is, mert a helyi kultúrkincseket, még ha azok UNESCO-védelem alatt állnak is, vagy kisajátítja, vagy még giccsbe is fordítja, és csak branderősítésre használja őket. A kulturális ki nem sajátítás egyfelől anyagi visszatérítést, például méltányos bérezést jelent, másfelől szellemit – ide tartozik a többnyire a perifériákon élő hagyományok, például a szőttesek, a fonástechnikák őrzőinek és átadóinak társadalmi elismerése. A valóságban azonban a fast fashion által lenyomott árak mellett ez szinte sose valósul meg. A kékfestés valódi értékét az úgynevezett rezerv technika adja, viszont ha egy divatmárka csak a kékfestés motívumvilágát emeli be, az távolról sem tekinthető hagyományőrzésnek, jegyezte meg a beszélgetésen Söptei Eszter textildizájner egy meg nem nevezett sikeres magyar divatmárka etikátlan gyakorlatára utalva. Dobos Emese, a HUN-REN KRTK Világgazdasági Kutatóintézet kutatója szerint Európában külön probléma, hogy jogszabályok nem védik kellőképpen a népművészeti eljárásokat, a néphagyományokat és a motívumkincseket, aminek egyik oka, hogy azok alapvetően tájegységekhez és nem személyekhez köthetők. Továbbá ha egy ruhamárka jogosulatlanul felhasznál egy helyi technológiát vagy mintát, akkor védekezhet azzal, hogy funkcionális termékre alkalmazta, nem pedig művészeti alkotásra. Dobos azt is elmondta, hogy Dél-Amerikában sokkal hatékonyabban tudják érvényesíteni a lokális kultúrkincsek védelmét, amire példaként Mexikóvárost említette. A Frida Kahlo Corporation több mint két tucat védjegyet hozott létre a végrendeletet nem hagyó művész képmásának és alkotásainak használatára, amelyekbe még a művész vonásai és a neve is beletartoznak.

Az ukrán menekültek és a népművészet

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Oktatási és Módszertani Központja pályázatot hirdetett a hazai múzeumok részére, hogy dolgozzanak ki mintaprojekteket az Ukrajnából menekültek magyarországi közösségeinek szellemi kulturális öröksége megőrzésére. Magyarországon és a kelet-közép-európai régióban jelenleg nincs egységes módszertan a háborúból menekültek múzeumi eszközökkel történő támogatására, mondta Söptei. A pályázat egyik nyertese, az Óbudai Múzeum Goldberger Textilipari Gyűjteménye a kulturális örökség öt eleme közül Ukrajna hagyományos művészetére és kézművességére helyezte a hangsúlyt. A kiírás szerint előadássorozatot, kiállítási sétákat vagy workshopokat kell tartaniuk, melyek autentikus ukrán textilmintákra, kézi szövésű technikákra, hagyományos festési módokra, valamint olyan motívumokra vonatoznak, amelyek az UNESCO szellemi kulturális örökségeket felvonultató listáján szereplő ukrán kézműves és hagyományos művészettel kapcsolatosak – ilyen a petrikivka dekoratív festészet, a krími tatárok Örnek néven ismert szimbólumkészlete és a koszivi festett kerámiák. Az Óbudai Múzeum a projekt keretében eddig nagyjából ötven itt élő ukrán menekülttel készített interjúkat, és a tatári Örnek szimbólumkészlet kapcsán felmerült a kérdés, hogy azok orosznak vagy ukránnak tekinthetők-e. A megkérdezettek igen megosztottak voltak a kérdésben. Söptei azt is elmesélte, hogy az itt élő ukránok mennyire másképp viszonyulnak most a népviseleti ruhadarabjaikhoz, mint a háború előtt, ami jól szemlélteti, hogy a hagyományok jelentése folyamatosan változik a politikai, gazdasági és személyes tényezők függvényében. Magyarországon és a kelet-közép-európai régióban egyébként jelenleg nincs egységes módszertan a háborúból menekültek múzeumi eszközökkel történő támogatására, így a Néprajzi Múzeum pályázati kiírása ennyiben hiánypótlónak tekinthető. A Goldberger Gyűjtemény terve az, hogy a workshopok résztvevői a tradicionális motívumokat és személyes élményeiket új motívumokba öntve egy-egy saját nyomódúcot (mintázófát/textilbélyegzőt) terveznek, amellyel később egy közös textilt mintáznak meg, mintegy elmesélve egy történetet, és aztán a saját nyomóducukkal díszítenek egy kendőt vagy saját ruháikat.

Hiányos a „textile literacy”

Abban Dobos és Söptei egyetért, hogy az általános textilműveltség meglehetősen alacsony szinten áll itthon és máshol is a világban: az emberek nemcsak olvasni és dekódolni nem tudják már a ruhákat – hogy helyes következtetéseket vonjanak le a viselők társadalmi hovatartozásáról –, de a minőséget sem ismerik fel, ha ruhaanyagról vagy egy patinás márkáról van szó. A fast fashion elértéktelenítette a textilt, hiszen ma már bármit, bármikor, bárhonnan be lehet szerezni, így az idő és a tér dimenziói már nem számítanak. Magyarországon ráadásul a rendszerváltás óta az anyaggyártás teljes infrastruktúráját megsemmisítették, és a legtöbb hazai gépet Kínába exportálták. Dobos a textil literacy romló tendenciájának az illusztrálására egy használtruhabolt tulajdonosának anekdotáját mesélte el, akinél blézert keresett a vásárló, és míg az eredeti angol vászonból készült példányt lefitymálta, attól a silány darabtól, amelyiken meglátta a Bershka cetlit, azonnal felragyogott az arca.