„Egyáltalán, ez az egész általánosítás, csoportképzés, hogy szimpatizánsok, meg bűntársak, meg talaj, amiből minden kinőtt… Ezzel teremtették meg a feljelentgetés légkörét, amelyben értelmiségiként nem lehet dolgozni. Ebben az uszító hangulatban én sem tudok dolgozni” – mondta Heinrich Böll (1917-1985) író, a nemzetközi írószervezet, a PEN klub elnöke 1972-ben, jellemezve a nyugat-németországi közbeszéd akkori állapotát, a társadalom hangulatát. Az íróra abban az évben egy cikke miatt ráragasztották a „terroristaszimpatizáns” bélyegét, és megnyilvánulásai pont fordított eredményt hoztak: Böll azt szerette volna, ha árnyaltabb párbeszéd indul el a társadalmat megrázó szélsőbalos terrorizmus okairól és következményeiről, ehelyett még jobban rögzültek a frontvonalak.

Böll egy esszéje miatt kapta meg a címkét és a vele járó nyilvános meghurcoltatást. A cikk a Spiegel 1972/3. számában jelent meg Akar-e Ulrike kegyelmet vagy szabad elvonulást? (Will Ulrike Gnade oder freies Geleit?) címmel. A címben a név Ulrike Meinhofra utal, a RAF (Rote Armee Fraktion), a Vörös Hadsereg Frakció szélsőbaloldali terrorszervezet egyik alapító tagjára, akit abban az évben tartóztattak le. Böll cikkének megírása idején még szabadlábon volt, de illegalitásban, és hajtóvadászat folyt utána. Később, az 1972-es év folyamán azonban lebukott a RAF legbelsőbb magját alkotó teljes csoport, Meinhof mellett Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Jan-Carl Raspe és Holger Meins is. Ezzel a RAF „első generációja” rács mögé került (ehhez a csoporthoz tartozott kezdetben a napokban elhunyt, a kommunizmustól a nácizmusig különös pályát befutó, Magyarországon is felbukkant Horst Mahler is), de rögtön színre lépett a második, radikálisabb nemzedék, amelynek tagjai később még keményebb merényletek sorát követték el.

Az író januárban publikálta cikkét, amikor még „csak” kisebb akciók, lövöldözések, illetve arcátlanul merész bankrablások voltak a RAF rovásán, de a szembenállásnak, amit Böll úgy jellemzett, hogy „háború, amelyet hatan viselnek hatvanmillió ellen”, már halottai voltak mindkét oldalon. Rendőrök az egyiken, és fiatal, szinte még gyerek, fegyvertelen vagy fegyveres lázadók a másikon. A vietnámi háború elleni tiltakozó mozgalmak, a 68-as diáklázadások emléke még friss volt, mint ahogy elevenen élt a náci német múlt is, sőt, ennek a múltnak egyes figurái az új, demokratikus establishmentbe mentették át magukat. A gyerekek még messze nem számoltak el a szülők bűneivel, még bőven nem volt kibeszélve a sötét múlt, még sehol a Historikerstreit, a náci korszakról szóló történészvita, és csak lassan alakult a Vergangenheitsbewältigung, a múltfeldolgozás, a múltból való társadalmi szintű tanulás folyamata. Eközben pedig máris megjelent az új vagy a soha el nem múlt régi belháború, és radikális fiatalok maroknyi csoportja brutális eszközökkel vágta a hatalom arcába: ezek vagytok ti.

Mohammad Reza Pahlavi iráni sah 1967-es berlini látogatásakor az ellene tüntetőknek nekimentek a sah testőrei és a német rendőrök is, és Benno Ohnesorg 26 éves fiatalembert egy rendőr lelőtte. Az eset radikalizálta a baloldali tiltakozók egy részét, és a hatvanas évek mozgalmaiból kétféle irányzat indult el: az egyik a legális politikai baloldal felé mozdult, többek között a feminista és zöld mozgalmak nagy hullámát indítva el, a másik viszont úgy tartotta, hogy erőszakra csak erőszak lehet a válasz.

1972 tavasza komoly traumák sorát hozza el Nyugat-Németországban. A RAF úgynevezett „tavaszi offenzívájában”, május folyamán összesen hat robbantásos akciót követett el. Az eredmény: négy halott, negyvenhét sebesült, anyagi károk, a RAF egyértelmű hadüzenete. A legkülönfélébb helyszíneken végrehajtott merényletek a német hatalmi és erőszakapparátust, illetve az országban állomásozó amerikai hadsereg infrastruktúráját és embereit célozták. Egy pedig a heccmédiát: a Springer kiadóvállalatot, a legnagyobb példányszámú és a baloldali fiatalság ellen alpári hangnemben uszító Bild Zeitung gazdáját – a kiadónál összesen hat bombát helyeztek el, amiből három fel is robbant.

Amikor Böll 1971 karácsonyán megírta az esszéjét, mindez még nem történt meg, egyelőre csak eszkalálódott a helyzet, és a RAF a tényleges városi gerillaharcra készült. Tagjai fegyvereket, robbanóanyagot és pénzt loptak, iratokat, útleveleket hamisítottak, és kiépítették a szervezet földalatti infrastruktúráját. Ennek része volt az is, hogy biztonságos lakásokat kerestek, és a felmérések szerint sokan adtak is volna nekik menedéket, mert szimpátiával viseltettek a Robin Hood-szerűnek látott figurák iránt. Meinhofot éppenséggel ismerhették is, hiszen nemrég még újságíró és televíziós személyiség volt – mondjuk úgy, közgondolkodó és véleményformáló.

Böll írásának közvetlen kiváltó oka egy Bild-cikk volt. Karlsruhéban történt egy bankrablás, amelynek során életét vesztette egy rendőr, és mielőtt még kiderült volna, hogy kik követték el az akciót, a Bild a szentestét megelőzően ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Tovább gyilkol a Baader-Meinhof banda”. Böll az összetett helyzetet igyekezett szétszálazni az esszéjében, és arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg az uszítás, a hiszterizált közhangulat, a társadalmi szintű erőszak, valamint a mélyben húzódó, súlyos történelmi hazugságok határozzák meg a légkört, nem lehet higgadtan megítélni, mi történik, mint ahogy nem lehet majd tisztességes eljárást sem biztosítani a RAF-tagoknak, ha bíróság elé kerülnek. Ha a németség nem néz magába, akkor azt sem fogja felismerni, hogy mit kellene tennie ebben a helyzetben.

Böll így kezdte cikkét (Greskovits Béla 1983-as fordításában):

„Semmi kétség, Ulrike Meinhof hadiállapotban áll ezzel a társadalommal. Bárki elolvashatta vezércikkeit, s a Wagenbach Kiadó 26-os Vörös könyvében azt a kiáltványt is, mely a csoport alámerülése után született. Ezt a háborút ma hatan viselik 60 000 000 ellen. Értelmetlen háború, nemcsak személyes véleményem szerint az, nemcsak általában véve, de a közzétett koncepció tükrében is.” Ugyanakkor azt is a németek emlékezetébe idézi, hogy „még egy olyan förtelmes kényúr, mint Baldur von Schirach [a Hitlerjugend egykori vezetője], aki több millió fiatal németet hajszolt a legkülönbözőbb halálnemekbe és biztatott a legkülönbözőbb fajta gyilkosságokra, még egy ilyen is kegyelmet kapott. [...] Ulrike Meinhofnak azzal kell számolnia, hogy ki van szolgáltatva a totális könyörtelenségnek. Baldur von Schirach nem ült annyit, mint amennyi börtönt Ulrike Meinhofnak szánnak."

A szöveg nem azzal a címmel jelent meg, amelyet Böll szánt neki. Az eredeti cím ez lett volna: Ilyen sok szeretet egyszerre (Soviel Liebe auf einmal). A szerkesztők ennél élesebbet akartak, csakhogy az új címet (Will Ulrike Gnade oder freies Geleit?, azaz Akar-e Ulrike kegyelmet vagy szabad elvonulást?) a bizalmaskodó keresztnéven említés miatt sokan úgy értelmezték, az író jóban van Meinhoffal, barátja a terroristáknak. Böll azonnal „szimpatizáns” lett, aki kisebbíti a RAF bűneit, aki felmentést próbál kikönyörögni nekik. Pedig nemcsak egyértelműen elítélte a RAF-ot, hanem ténylegesen is másról beszélt.

„Vajon a rendőrök, jogászok, publicisták belegondoltak-e valaha is, hogy az Ulrike Meinhof köré gyűlt csoport minden egyes tagja gyakorlati szociális munkát végzett, betekintése lehetett hát azokba a viszonyokba, melyek talán maguk vezettek el e hadüzenethez ? (...) Vajon az egykor üldözöttek, akik közül néhányan a parlamentben ülnek, egyikük-másikuk pedig a kormányban, mindnyájan elfelejtették volna, mit jelent üldözöttnek, hajszoltnak lenni ? Ki tudja már közülük, mit jelent, ha egy jogállamban a Bild uszít valaki ellen, a Bild, amely sokkal nagyobb példányszámú, mint a Stürmer valaha is volt.”

Az író konklúziója aztán végképp kiverte a biztosítékot: „Lehetséges, hogy Ulrike Meinhof nem kér kegyelmet, valószínűleg nem vár jogszerűséget ettől az államtól. Ennek ellenére szabad elvonulást kellene biztosítani számára, nyilvános pert, és Springer úrnak is nyilvános per járna a nép izgatásáért.”

Böll cikke nem közös gondolkodást, hanem kisebbfajta hisztériát indított el; házkutatást tartottak nála, és őrült vita lángolt fel a „szimpatizánsokról”, „támogatókról”. A per is elkövetkezett, Springer ellen nem, hanem az időközben lebukott Meinhofék ellen, és el is ítélték őket. Évekkel később öten a kemény magból meghaltak a börtönben – máig vitatott, hogy pontosan mi is történt ott velük –, Meins 1974-ben, éhségsztrájk következtében, Meinhof 1976-ban, a többiek pedig ‘77-ben, Stammheimben, ugyanazon az éjszakán; a hivatalos változat szerint öngyilkosságot követtek el. És persze nem oldódott meg semmi sem, a RAF még brutálisabbá vált, a szervezet 1998-as megszűnéséig még több tucatnyi áldozata és vagy kétszáz sebesültje volt a német terrorizmus és a német állam háborújának.

Böll esszéje magyarul 1983-ban jelent meg a Filmvilág folyóiratban, egy nagyobb összeállítás keretében. Ez annak apropóján készült, hogy nálunk is bemutatták Margarethe von Trotta Ólomidő (Die Bleierne Zeit, 1981) című filmjét, amely egy testvérpár történetén keresztül szól a legális és az illegális ellenállás szétválásáról és sok egyéb mellett éppen a Böll cikke mögött is húzódó morális dilemmákról. A lap, ahogyan az egy folyóirattól elvárható, kontextust próbált nyújtani a film értelmezéséhez az olvasónak. Annak az olvasónak, aki a vasfüggöny mögött élt, és el volt zárva a nemzetközi diskurzusoktól. A Filmvilág ráadásul a kádárista sajtóviszonyok közepette (inkább azok ellenére) nemcsak Böll írását hozta le ebben az összeállításában, hanem Ulrike Meinhofét is.

A konkret című magazin 1968/5. számában megjelent írás, a Vom Protest zum Widerstand (A tiltakozástól az ellenállásig) nem az, amire Böll hivatkozik, hanem egy korábbi szöveg, amely a radikalizálódó közegről szól, és betekintést enged abba a logikába, amely aztán a szerzőjét az illegalitás felé vitte.

„Szögezzük le: azok, akik hatalmi pozícióikban ülve elítélik nálunk a kőhajigálást és a gyújtogatást, de nem ítélik el Springer uszítását, Vietnam bombázását, a perzsiai terrort, a dél-afrikai kínzásokat, azok, akik valóban kisajátíthatnák Springert, de ehelyett Nagy Koalíciót fabrikálnak, akik a tömegkommunikáció eszközeivel elterjeszthetnék a Bildről és a BZ-ről az igazságot, ehelyett a diákokról terjesztenek féligazságokat, s akiknek az erőszakmentesség melletti kiállása képmutatás, kettős mércével mérnek, pontosan azt akarják, amivel mi, akik ezekben a napokban – kővel a zsebünkben vagy anélkül – az utcára vonultunk, szembehelyezkedtünk: sorsszerűségként elviseltetett politikát, gyámság alá helyezett tömegeket, egy tehetetlen, semmit és senkit nem bolygató ellenzéket, demokratikus homokozást, és ha komolyra fordul a dolog, hát szükségállapotot." (Greskovits Béla fordítása.)

Amellett, hogy a Filmvilág merészsége és alapossága figyelemreméltó, az akkori idők Magyarországán nem látszottak a német helyzet apró részletei. Például az sem, hogy a szimpatizáns fogalma körül milyen vita bontakozott ki a német közbeszédben.

A Deutschlandfunk rádió a Böll-esszéről szóló 2022-es adásában Hans-Dietrich Genscher belügyminisztert idézte, aki épp 1972-ben használta a kifejezést, amelyet Böll nem tudott lesöpörni magáról:

„Kétségtelen, hogy a terroristák támogatásra és szimpátiára találnak bizonyos embereknél – nemcsak abban, hogy szállást adnak nekik, hanem abban is, hogy erőszakos tetteiket bagatellizálják vagy mentegetik.”

Carolin Emcke német írót is idézték, aki 1989-ben épp RAF-merényletben vesztette el keresztapját, Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank elnökét. Ő egy 2008-as esszéjében a szimpatizánsok „sunyi öröméről” beszélt: „Vajon ez a csendes egyetértés a RAF gyilkosságaival nem abból a reflexből táplálkozott-e, hogy amikor a sors egyszer a sikereseket sújtja, az elégtétellel tölt el? Ha a szenvedéstől és nyomortól megkíméltek közül valakit utolér a végzet, ha a hatalmasok egyszer tehetetlennek érzik magukat – azt sokan örömmel nézik végig.”

Ugyanakkor az is tény, hogy az egykori tiltakozó baloldaliak közül nem kevesen éreztek szolidaritást – legalábbis kezdetben – Meinhofék iránt, akik nem tudtak volna évekig német városokban bujkálni, ha senki nem nyit ajtót és nem enged át nekik egy matracot éjszakára. Böll azonban nem volt csendes egyetértő, pláne nem érzett sunyi örömet, és nem valószínű, hogy beengedte volna házába a terroristákat aludni. 1972-ben így kommentálta saját esszéjét: „Relativizáltam Ulrike Meinhof csoportját – igen. Bagatellizáltam? Nem. Csupán az arányokat próbáltam helyreállítani. Semmi többet. (...) A Spiegel-cikknek vannak gyengéi – kevésbé abban, ami benne van, inkább abban, ami hiányzik belőle: nincs benne átfogó elemzés az eszkalációról…”

Később Böll éppen a szélsőjobbos heccsajtó módszerei és a társadalmi közhangulat kritikájaként írta meg Katharina Blum elvesztett tisztessége – Miből lehet erőszak és mit tehet velünk (1974) című kisregényét, amelyből film és színházi változat is készült. Ebben egy 27 éves, egyedül élő házvezetőnő megismerkedik egy férfival, aki az éjszakát is nála tölti. A férfi eltűnik, és később kiderül, bankrablás és terrorizmus miatt körözik. Katharina Blumra pedig rászáll egy szélsőjobbos lap újságírója, és rászabadítja a gyűlöletet. A nő, miután élete romba dől az ellene folytatott hajtóvadászat és bírósági eljárás nyomán, lelövi az újságírót.

Böll köztiszteletben álló író, közéleti személyiség volt a hetvenes évek elején, és nem zúdult rá ekkora erővel a gyűlölet, de az esszé sokáig kísértette. Amikor 1972-ben, kilenc hónappal az Ulrike Meinhofról szóló írás megjelenése után a világháború utáni első német íróként irodalmi Nobel-díjat kapott, nem a publicisztikáját díjazták, hanem irodalmi munkásságának egészét, és közvetve talán azt is, hogy a nemzetközi PEN Klub elnökeként a kommunista országokban élő és másként gondolkodó – például az 1968-as prágai felkelést követően meghurcolt – írókért igyekezett tenni valamit.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Harminc év a rendőrségnek, harminc perc egy újságírónak – egy oknyomozó riporter azonosította a múlt héten elfogott német terroristanőt

Nagy Gergely TECH 2024. március 7.

Bárki számára hozzáférhető arcfelismerő alkalmazások segítségével bukkant rá egy kanadai újságíró Daniela Klettére, aki több évtizedig élt illegalitásban, és akit a múlt héten fogtak el Berlinben.