„Tudtam, mit csinálok. A »neuro« az idegtudomány felemelkedésére utalt. A »diverzitás« pedig politikai kifejezés, amely az afroamerikai polgárjogi mozgalomból származik. Valójában a »biodiverzitás« is politikai kifejezés. A »neurodiverzitás« szó pedig az egész emberiséget leírja. Ugyanakkor a neurodiverzitás mozgalom egy politikai mozgalom azok számára, akik az emberi jogaikat akarják érvényesíteni.”

Mindezt Judy Singer, magyar származású ausztrál szociológus mondja egy 2023-ban vele készült interjúban, azzal a fogalommal kapcsolatban, amelyet ő alkotott meg a kilencvenes években. Az eltérő idegrendszeri működést jelölő szóösszetétel egyik fele tehát tudományos, a neurobiológia felől érkező, a másik fele politikai kifejezés. Judy Singer a saját környezetéből kiindulóan kezdte használni, hiszen először az anyján, majd a saját gyerekén vette észre olyan viselkedésmódok jeleit, amelyeket a társadalom többsége nem a „normalitás”, vagy inkább az általánosan jellemző magatartások körébe sorol. Ugyanakkor a kifejezés nem is klinikai jellegű, azaz nem tereli orvosi útra ezeknek a viselkedésmódoknak a leírását, a róluk való beszédet.

A korábban egyébként IT területen dolgozó Singer, aki a negyvenes éveiben kezdett szociológiát tanulni és a fogyatékosság kérdésével foglalkozni, 1998-as szakdolgozatában írta le először a fogalmat, és sokak szerint ez vezette be a használatba.

Akadnak azonban források, amelyek szerint nem Judy Singer a neurodiverzitás anyja, hanem a kifejezés Harvey Blume újságíró munkásságában bukkan fel, aki a kilencvenes évek végén olyan online közösségekkel foglalkozott, ahol idegrendszeri szempontból „más”, például autista emberek találkoztak és beszélgettek. Blume és Singer is rajta volt az internet korai korszakában születő Independent Living on the Autism Spectrum (InLv) nevű levelezőlistán, amely támogató csoportként indult „atipikus” emberek és hozzátartozóik számára. Blume, az ott folyó diskurzusból merítve, a New York Timesnak írt 1997-es cikkében neurológiai pluralizmusként jellemezte azt a jelenségcsoportot, illetve helyzetet, amely a tipikustól különféle módon eltérő idegrendszeri sajátosságokból adódik. Ez a pluralizmus pedig sokféle kondíciót jelent: autizmus, ADHD, ASC, ASD, a diszlexiától a hiperfókuszáltságon át a Tourette-szindrómáig.

Sokat elmond a korról és a fogalom újszerűségéről, hogy Singer igazi posztmodern koncepcióként értelmezi a neurodiverzitást, ami új irányokat nyit nemcsak az érintettek képviselete, de a társadalomról való gondolkodás számára is. Erről ő maga beszél egy másik, 2017-es interjúban:

„Ahogyan a posztmodern korszakban szertefoszlik minden, egykor szilárdnak hitt meggyőződés, még a leginkább magától értetődő feltevéseink is – például, hogy nagyjából mind ugyanúgy látunk, érzünk, tapintunk, hallunk, szagolunk és dolgozzuk fel az információt, kivéve persze, ha láthatóan fogyatékos emberek vagyunk – éppen úgy foszlanak szét.”

Akárhogy is, olyan definíció született, amelyben sok mindenki ismert rá a környezetében élőkre, vagy éppen saját magára, és egyben megláthatta az öndefiníció és ezáltal a nyilvánosság előtti megjelenés lehetőségét is. Illetve, amely az elfogadás felé tereli a „normális”, neurotipikus többséget is – már ha többségről beszélhetünk egyáltalán.

A ráismerés, az öntudat és az önreflexió fontos motívumai annak a kiállításnak is, amely a Budapest Galériában látható A neurodiverzitásról címmel. Az intézmény munkatársai idén márciusban, nyílt pályázatban kerestek olyan alkotókat, akik önmagukat neurodivergensként azonosítják. A felhívás hathavi közös munkáról, majd egy záró kiállításról szólt, és a projektben résztvevőként a Neurodiverz Műhely is megjelent, amely a küldetésnyilatkozata szerint abban hisz, hogy „az autizmus és más fejlődési sajátosságok újfajta megismerésén keresztül a bíráláson túlmutató összefogást, a kirekesztést felváltó kíváncsi egymás felé fordulást és egy biztonságosabb kötődést nyerhetünk magunkhoz, egymáshoz és a minket körülvevő rendszereinkhez”.

A kiállításon a harminc pályázóból végül is nyolcan szerepelnek, és összesen ketten vannak, akik végeztek művészeti tanulmányokat. A csoporttal a két kurátor, Hermann Júlia és Kollár Dalma Eszter, a Neurodiverz Műhely két szakembere, Madarassy-Szűcs Anna és Vétek Zsófia, valamint egy művészeti mentor, Erdélyi Jakab bevonásával tartott féléves felkészülő, előkészítő workshopot. Leginkább mély beszélgetések, együttlétek voltak ezek, időnként feladatokkal, de semmiképpen sem lehetett a célja egyfajta terápiás helyzet létrehozása.

Már ott feszül némi ellentmondás, hogy nem tipikus emberek nem tipikus gondolatai és munkái egy „normális” térbe, egy galériába kerülnek, amelyhez számos elvárás tapad. Amit egy galériában látunk, az művészetként értelmeződik, kulturális termékként, valamiképp a kanonizáció útjára kerül. Holott, ami A neurodiverzitásról című kiállításon megjelenik, sok esetben személyes dokumentum, egy belső folyamat lenyomata, és nincs mindig fogyasztható művekké szelídítve.

A „mások” alkotásait nagyon gyakran, és többnyire rutinból az outsider art, vagy az art brut kategóriába szokták sorolni. Nyers, csiszolatlan, ösztönös – sorakoznak a jelzők a két kategória mellett, és rendre ide sorolódik sok minden, ami nem viseli magán az iskolázott kifejezésmódok jegyeit, egészen a pszichiátriai betegek, az utcaművészek vagy az elítéltek alkotásaiig. Ugyanakkor, amit itt látunk, az ledobja magáról ezeket a kategóriákat és címkéket, és függetlenül attól, hogy egy galériában járunk, nem is szükséges a művészetelmélet kategóriarendszereivel, leíró módszereivel közelítenünk hozzá. Mindenki kezd valamit a térrel, és különféle médiumokat használva beszél a neurológiai másság állapotairól, léthelyzeteiről, önmagukról. Nem arról van szó, hogy a léttapasztalatot művekké transzformálták volna – bár ilyen is akad –, hanem többnyire szituációkat teremtenek, amelyekbe beléphetünk, amelyekben megkereshetjük a helyünket.

„Számunkra a kifejezés társadalmi jelentése és tartalma volt fontos. Sokfélék vagyunk, sokféle idegrendszerünk van, és a társadalomnak ezzel a ténnyel kell dolgoznia. A neurotipikus társadalmat próbáltuk megszólítani, hogy foglalkozzon ezzel a témával” – mondja Kollár Dalma Eszter, a projekt egyik kurátora arra a kérdésre, hogy a neurodiverzitás szóösszetétel biológiai vagy társadalmi fele volt lényegesebb számukra. „Főként a fiatalok körében, a neurodiverzitás fogalom, és az ezzel kapcsolatos tudás is egyre inkább elterjedt. Magyarán az, hogy attól, hogy valaki autista, attól még adott esetben elég jól működhet a hétköznapokban.”

Mint mondja, el kellett engedniük az elvárásaikat abban tekintetben, hogy pontosan mi kerül majd a kiállítási terekbe, és ami odakerül, az vajon megfelel-e annak, amit hagyományosan a kvalitásról, vagy a galériák szerepéről gondolunk. „Tudtuk, hogy ebbe most minden bele kell, hogy férjen, és ki kell nyitnunk a projektet mindenféle értelemben. Legyen az, hogy tényleg bármit csinálhatnak, amiről azt gondolják, hogy kifejezi, amit ők éreznek, vagy ahogyan a világot látják. Benne volt a pakliban, hogy outsider art lesz belőle, vagy akár olyan munkák, amilyenek egyébként nem kerülnének be a Budapest Galériába, vagy egy hasonló intézménybe. De ezt teljesen elengedtük. Úgy voltunk vele, örülünk, ha sikerül végigvinni a felkészítő folyamatot, ami nagyon hosszú volt, és csak annyit kértünk, hogy egy új munkát hozzanak létre, ami direkt erre a kiállításra készül. Azt mondtuk, ha ez sikerül, akkor már jók vagyunk.”

P. Szathmáry István telerajzolt egy egész termet (a „Minden agy szép” ennek a munkának a címe), a falakon több irányban is olvasható képregényt látunk, belső utazás és folyamatos önreflexió, és egyben ironikus kommentárok sora. Egyébként is feltűnő, hogy a humor, az önirónia hány helyen jelenik meg a munkákban.

Akadnak nagyon komplex munkák is. Dóra Emese berendezett egy teret, az installáció leginkább éjszakai erdőhöz hasonlatos. Mielőtt sűrű, sötét erdőre asszociálnánk, ez itt sokkal inkább ritkás, különös tereptárgyakkal megszórt táj, de sokkal inkább belső táj, mintsem a külső környezet leképzése. A látványt hangkompozíció is kíséri, ami erősíti a képzetet, hogy egy idegrendszeri térképen vagy terepasztalon vagyunk.

„A kiállításra való készülés egyben volt számomra terápiás értékű. Ami eszembe jut róla: a biztonságérzet – mondja Dóra Emese a hathónapos folyamatról. – Ahol autentikus lehetsz, elfogadnak úgy ahogy vagy, és engedhetsz magadból többet látni, mégsem zuhansz le. Láthatóság, a validáltság érzését adó biztonságos tér és kreatív közösségi játék, aminek a végére nem csak egy színes kiállítás, de egy baráti kisközösség is létrejött.”

A munkák mellé tulajdonképpen egy, a témához tartozó kislexikont, vagy inkább fogalomtárat is kapunk, ami megjelenik egyrészt a falakon lévő infografikákon, másrészt a projekthez tartozó füzetben. Ami a „maszkolás” kifejezést illeti – vagyis azt a tudatos, vagy tudattalan viselkedést amely során az egyén elrejti, elfedi saját érzéseit, viselkedését annak érdekében, hogy megfeleljen a társas elvárásoknak –, tökéletes illusztrációt és egyben személyesen átélt élményeket kapunk Németh Dóra munkájában. Performansz, fotó és objekt találkozik nála: a nemezelés és hímzés technikájával készült, óriás macskafejet viselő alkotó a város különböző pontjain jelenik meg, rejtőzködni, eltűnni nem képes, de valójában feltűnni sem. Itt a közöny, a közömbösség ugyanúgy bejön az értelmezésbe, mint az, hogy tulajdonképpen mindenki atipikus, valamilyen módon. Talán még sincs olyan, hogy neurotöbbség?

Németh Dóra is a biztonságot emeli ki a közös, féléves munkával kapcsolatban.

„Az egész folyamat nagyon pozitív élmény volt végig. Olyan bizalmi légkör, támogató közösség jött létre, amiben mindenki biztonságosan tudott alkotni, elengedve akár az internalizált ableizmust is. Ennek köszönhetően ki tudtam lépni a komfortzónámból a munka méretét illetően is, úgy érzem sikerült szintet lépnem, és ez a fél éves közös munkának köszönhető.”

Az ableizmus, amelyet Németh Dóra említ, szintén helyet kapott a projekt szótárában: az a társadalmi előítélet, amely a testi vagy mentális épséget tekinti alapnormának, és hátrányosan kezeli azokat, akik ettől eltérnek. Más szóval: épségizmus.

A hathónapos folyamat felveti a felelősség kérdéseit is. Hogyan nem csúszik át tényleges terápiás folyamatba egy ilyenfajta közös munka? „Arra nagyon vigyáztunk, ne hívjunk meg senkit, aki még teljesen bizonytalan abban, hogy egyáltalán érintett-e. Nem szerettük volna, ha valaki a csapatmunka közepette jön rá, hogy érintett. Nem akartuk azt, hogy a diagnózist vagy akár az első felismerést itt ítélje meg, mert az az élet súlyos, nehéz pillanata. Nem akartuk, hogy ilyen keretek között történjen” - mondja Kollár Dalma Eszter. De elmondja azt is, hogy voltak alkalmak, amikor nem volt jelen se pszichológus, se pszichiáter, és végig a résztvevőkön múlt, hogy mit osztanak meg egymással, miről beszélnek, mennyire nyílnak meg. „Akkor volt egy pont, amikor azt mondták, hogy húha, ez olyan, mint egy terápia, hívjuk vissza az Annát vagy a Zsófit, mert kellenek ide.”

A neurodiverzitásról,
Budapest Galéria, 2026 február 1-ig

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

Van a ráknak esztétikája?

Nagy Gergely KULTÚRA 2024. április 12.

Kortárs művészek, orvosok és páciensek közösen dolgoztak azon az egyedülálló kiállításon, ami május 31-ig látható a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében. De mi az a C80, és lehet-e egy sokszor halálos betegség esetében esztétikáról beszélni?