Győrfi Tamás a 444.hu-n február 17-én megjelent véleménycikkében arra jut, hogy a NER működését episztemológiai nihilizmus jellemzi. Ez alatt nem egyszerűen tömeges hazugságot ért, hanem a rendszernek azt a törekvését, hogy minden olyan intézmény – bíróság, sajtó, tudomány, közvélemény-kutatás – tekintélyét aláássa, amelyben az igazság kritériumai még számítanak. A politikai térben szerinte már felszámolták az értelmes vita feltételeit (számon kérhetőség hiánya, ellenzéki álláspontok kiszorítása, hitelességrombolás, zajkeltés), és az Szuverenitásvédelmi Hivatal (SZVH) ennek a logikának az intézményes kiterjesztése: stigmatizál, de nem vállalja az állításai bizonyításának terhét.

Győrfi onnan elindulva jut erre a megállapításra, hogy az Alkotmánybíróság, már korábban, formálisan elhatárolta a hivatalt a hatósági jogköröktől, így nem kellett rá alkalmazni a tisztességes eljárás garanciáit. A szerző szerint ez a kérdés messze túlmutat a jogtechnikai részleteken: a tisztességes eljáráshoz való jog nem pusztán formai követelmény, hanem az igazság intézményes keresésének eszköze. A fegyverek egyenlősége, az indokolási kötelezettség, a nyilvánosság és a jogorvoslat mind olyan garanciák, amelyek biztosítják, hogy a döntések valós tényeken és ellenőrizhető érvelésen alapuljanak. Ha ezek hiányoznak, akkor nem csupán méltánytalanság történik, hanem az igazság feltárásának lehetősége is sérül. Tehát ha egy állami szerv jogi értelemben mentes az igazság, a szakszerűség keresésének követelménye alól, és mind de facto, mind de iure véleményeket gyárt, akkor az a valóság teljes aláásása, a megismerhető világ tényeinek letagadása.

Az episztemológiai nihilizmus csúcspontja Győrfi szerint abban testesül meg, amikor az SZVH a bíróság előtt saját jelentéseit „véleményként” próbálja beállítani, hogy azokat jogilag ne lehessen rajta számon kérni. Győrfi ezt intellektuális önfelszámolásnak tartja: ha pusztán véleményről van szó, akkor semmilyen jogkövetkezmény nem alapozható rá, és nem indokolható az állami autoritás vagy kvázi nyomozati jogkör sem. A véleménycímke mögé bújás célja szerinte az, hogy az igazság bizonyításának terhét az érintettekre hárítsák át. Ezzel a jogrendszer is az „igazságon túli” világ logikájába sodródhatna. Ha nincs tisztességes eljárás, mert csak vélemények vannak, akkor nincsen igazság sem.

Álláspontom szerint a helyzet ennél kicsit bonyolultabb, és sokkal súlyosabb. A rendszer ugyanis nem arra törekszik, hogy felszámolja az igazság megismerhetőségét. A rendszer egyszerűen nem hisz az igazság létezésében. A rendszer csak a hatalom létezésében hisz. Azaz az SZVH nem számolja fel intellektuálisan magát, mert ezt nem is teheti meg, hiszen intellektuálisan nem is létezik, csak hatalmilag.

A rendszer szerint ugyanis a hatalom teremti meg az igazságot. Ezért van, hogy szakkérdésekben politikai döntések születnek ahelyett, hogy szakmai döntések születnének. Ezért lehet egy autókereskedő a pszichiátriai szakigazgatás élén, ezért nem számít, hogy mit gondolnak a hatóságok, ha kiemelt beruházásról van szó, ezért lehet tanárok ellenében oktatáspolitikát csinálni, ezért vezethet egy üzemorvos pszichiátriát. A rendszer azt üzeni és azt is hiszi, hogy a hatalom teremti a valóságot. Annak lesz igaza, aki végül dönt, akinél a hatalom van. A SZVH léte és eljárása nem taktikai lépés a NER részéről, hanem a köntörfal elhúzása. Ha a NER embere szerint valaki hazaáruló, akkor az lesz a rendszer valósága – legalábbis addig, amíg meg van ennek fenntartásához a kellő hatalom. A NER valójában az ész tagadása.

Lukács György írja az Ész trónfosztásában, hogy az a filozófia, amelyik kikezdi a felvilágosodás örökségét, a racionális, az igazság megismerésére törekvő gondolkodást, végül szükségszerűen vezet a fasizmushoz. Lukács szerint ha racionálisak vagyunk, akkor minden ember egyenlő, és a tudományos ismeretek segítségével kell az igazságosságra törekednünk anélkül, hogy bárkit előnyben részesítenénk, vagy hagynánk, hogy a történelmi örökségek révén bárki előnyben részesüljön. Ha azt mondjuk, hogy a nemzet az első, akkor tagadjuk a felvilágosodást, és eltagadjuk az igazság megismerését is, mert vannak mások, akiket megkülönböztetünk. Ha azt mondjuk, hogy a hatalom megszerzése vagy annak megtartása a legfontosabb, akkor tagadjuk az igazságos világot, még akkor is, ha szentül hiszünk abban, hogy a hatalmunkat jó célra használjuk.

A NER önhittsége és irracionális víziói megteremtettek egy olyan világot, amelyben megszülethetett a SZVH. A hatalom teremti az igazságot, és a hatalom erejét latba vetve lebont minden olyan ellenállást, ami ebben akadályozza. A hatalommal szembeni legerősebb ellenhatalom pedig az ész. Emlékezzünk: az őrület, amiben 16 éve élünk a filozófusok elleni eljárással indult.

Persze a tudomány is hatalom, a bíráskodás is hatalom, a jog uralma is hatalom. Politikai kérdés, hogy mit szeretnénk: az észben való hitre épülő rendszereket, eljárásjogot, tudományos módszertant, vitázó politikát vagy az ész tagadására épülő, a hatalomban való hitre épülő rendszereket: erős politikusokat, egyedi döntéseket, kegyelmet és kiváltságokat.

A történelemben despotikus monarchiák és alkotmányos demokráciák is működtek. Egy közösségnek el kell döntenie, melyiket szeretné. A NER nem titkoltan olyan rendszer, amiben egy erős vezető dönt, és az ő bölcsessége sugárzik ki a népre. Ebben a rendszerben az igazság keresése értelmetlen. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mi miért történik benne. Nincs értelme elvárásokat támasztani vele szemben. A rendszer azonban nem nihilista. Az ész tagadására épül ugyan, de van episztemiológiai alapja, és az nem más, mint a hatalom. Az SZVH-nak tehát nem igaza van, hanem hatalma. Egyelőre.

Szabó Attila a Qubit állandó szerzője, a TASZ jogásza.