Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.

– írja Spiró György 1984-es, Jönnek című versében. A vers ráérzett valamire, ugyanakkor téved is. Nem a mélymagyarokkal, nem bármely embertársunkkal van a baj, hanem a történelemmel. Igen, mind a szarból jövünk, és erről nem tehetünk. Viszont tehetünk ellene.

A civil szervezeteket és a független sajtót megbélyegző feketelista-törvénnyel totálissá válik az a politikai küzdelem, ami a rendszerváltáskor szabadult ki a palackból. Érdemes most megvizsgálni, hogy mi lehet ennek oka.

Visszakívánkozás a múltba

Nem a semmiből jönnek azok a vágyak, amelyek egy törzsi jellegű közösség újrateremtésére vonatkoznak, és amely vágyakat a hatalom birtokosai az elmúlt 15 évben sikeresen lovagoltak meg és korbácsoltak fel céljaik elérése érdekében.

Theodor W. Adorno és Max Horkheimer kötetének, A felvilágosodás dialektikájának központi témája az a paradoxon, hogy a ráció és a tudás terjesztésére irányuló felvilágosodás ahelyett, hogy az emberiség felszabadulásához vezetne, újfajta elnyomást és barbarizmust eredményezhet. A szerzők főbb érvei között szerepel, hogy a felvilágosodás instrumentális rációvá torzult, ahol a tudást és a racionalitást pusztán eszközökként használják a természeti és társadalmi világ feletti uralom megszerzésére. Ez a szemléletmód elvezet a tárgyiasításhoz, ahol mindent – beleértve az embereket is – puszta erőforrásként kezelnek.

Ennek a folyamatnak gyakorlatilag elkerülhetetlen történelmi és társadalmi következménye, hogy a mítoszok lebontására törekvő felvilágosodás maga is új mítoszokat teremt. Az 1947-ben megjelent könyv azt is állítja, hogy a totalitárius rendszerek felemelkedése és a holokauszt nem a felvilágosodás kudarca, hanem annak egyenes következménye. Az a rendszer, amiben ma Magyarországon élünk, ugyanilyen válaszreakció az elfeledett, de a mélyben ott kavargó premodern, felvilágosodás előtti érzületekre. Talán nem is véletlen, hogy mindezt Spiró a racionalitásra hivatkozó szocializmus diktatúrája vége felé detektálta, amikor a vas- és acéleresztékek elkezdenek meglazulni.

A folyamatos veszélyérzet megteremtése, az ellenségkép gyártása, a nem racionális kormányzás, a kivételezettek csoportjának, a törzsnek a kialakítása mind-mind ősi, archaikus, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata előtti időkbe való visszakívánkozás tünete.

Ezzel függ össze az is, amit az egyik legsikeresebb magyar jogász, Jakab András, az Emberi Jogok Európai Bíróságának Bírája mondott egy korábbi interjújában: „a stabilitást biztosító szabályok túlnyomó része informális és íratlan, személyes kapcsolatokon, személyes viszonyokon alapul. Így a válaszom röviden az a kérdésére, hogy a NER jogrendjében az intézmények valójában nem erősek”. A jog mára már nem önérték, mint ahogyan azt a racionális állam- és társadalomszervezés megkívánná; pusztán a hatalomgyakorlás eszköze.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy ez éppen hogy a modernitás, a ráció utáni állapot: túl az igazságon, túl a tényeken. Vagy azt is, hogy a rendszer nagyon is racionális, hiszen folyton a növekvő gazdasággal, a javuló foglalkoztatással érvel. Az eszköztárat tekintve ezek a megállapítások igazak, de a magszavazók megtartását, az identitás megteremtését tekintve ez csak a felszín.

A vágy, hogy ősi, atavisztikus viszonyokban éljünk, valahol legbelül ott dolgozik mindannyiunkban, mert mélyen emberi. Ezekre a mélyben szunnyadó vágyakra épít a rendszer. Nem szar ember hát, aki ebbe explicite visszavágyik, hanem csak máshol van benne az egyensúlyi pont. Ez pedig nem megvetésre, hanem megértésre érdemes.

Lukács György, a világhírű marxista gondolkodó éppen ennek az érzületnek a filozófiai hátterét tárta fel Az ész trónfosztása című filozófiatörténeti munkájában. Lukács szerint az általa irracionális gondolkodásnak tartott filozófiai és eszmerendszer egyenesen vezet a fasizmushoz – ő ezt látta saját történelmi tapasztalatai alapján. Hogy a végkifejlet tényleg mindig a nyílt fasizmus-e vagy annak valamilyen burkoltabb formája, az egyelőre nyitott kérdés. Abban viszont érdemes Lukácsra hallgatni, hogy az a fajta politikai magatartás, amit sokan elnyomónak, irracionálisnak, az egyenlőséget és a transzparenciát tagadónak éreznek, nem a semmiből jön, hanem bele van kódolva a felvilágosodás utáni társadalom fejlődésébe, mert a premodern, nem-racionális érzületeink és gondolataink nem szűntek meg létezni a 18. században, és azóta sem.

A tömegeket nem érdeklik John Rawls tézisei

John Rawls, az amerikai filozófus az 1970-es években ír arról, hogyan is működik egy racionális elveken alapuló politikai közösség, amit szerinte két elv határoz meg. Az első elv az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása: a vallás- és gondolatszabadság, a szólásszabadság, a gyülekezés szabadsága. A második elv a szociális és gazdasági egyenlőségre vonatkozik. Rawls szerint igazságosnak és így racionálisnak olyan elosztás tekinthető, amely a társadalomban mindenki számára előnyös, ugyanakkor lehetővé teszi azt is, hogy a társadalmi pozíciók mindenki előtt nyitva álljanak.

Magyarország ma köztudomásúlag nem felel meg egyik elvnek sem: a szabadságjogok korlátozottak, a társadalmi mobilitás elképesztően alacsony, az elit pozíciókat szinte csak a feudális jellegű rendszerbe illeszkedve lehet megszerezni. Ez azonban nem azért van, mert a hatalmon lévők és a mögöttük álló támogató tömeg vitatja Rawls valamelyik elvét, hanem azért, mert ezek őket egyáltalán nem is érdeklik: egy másik, premodern morális alapon állnak, ahol az elvek a hatalom megtartásához, az identitás megőrzéséhez és az erőhöz kapcsolódnak. A premodern elvei: tegyél meg mindent, hogy te irányíts, és győzz, vagy legyőznek.

Sokan meglepődtek, de ebből a perspektívából érthető, amit tavaly februárban a kalinyingrádi kormányzó, Anton Alihanov mondott: az orosz-ukrán háború oka nem más, mint Immanuel Kant, aki egyébként természetesen ott rejtőzködik a rawlsi elvek mögött is. A kormányzó szerint Kant „megágyazott annak az erkölcsi relativizmusnak, melynek segítségével a Nyugat minden tettét igazolja”, ellentétben Oroszországgal, „mely az örök etikai értékekhez igazodik”. A dicsőség és nagyság mögötti örök etika: túlélni, mindenkinél nagyobbra és erősebbre nőni. Ez az ősi, premodern szemlélet szerint nem hiba, hanem morális kötelezettség.

Attól tartok, hogy ezek a modern értelemben morálisnak nem is igazán nevezhető megfontolások ott lapulnak mindannyiunkban. Sokan felhúzzák a szemöldöküket, ha arról van szó, hogy legyen egyenlőbb az adórendszer, és a jobb módúak fizessenek több adót, pedig az igazságosság elveiből ez egyenesen következik. Sőt, a modern igazságosság eszméből ad absurdum még az is következne, hogy ha ismerünk valakit, aki nálunk jobban nevelné a gyermekünket, akkor adjuk neki oda, mert a jobb neveléssel jobb helyzetbe hozzuk. Csakhogy elsősorban mindenki a saját családjának szeretne jót, és a saját gyerekét mindenki megkülönbözteti a politikai közösségben élő gyerekhez képest. Ezek a bennünk bujkáló premodern érzületek. Ezért érezzük túl keménynek Rawlst és ez rendben is van így, csak legyünk vele tisztában.

Ha ugyanis elfogadjuk, hogy mindenkiben ott bujkál a premodern, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ez a premodern érzület egyesekben gyengébb, míg másokban erősebb. A kérdés az, hogy miért, és hogy érdemes-e, lehet-e ezen változtatni.

Perifériák népe

Számos szerző kimutatta Magyarországra vonatkozóan, hogy a jelenleg regnáló hatalom ott a legerősebb, ahol az emberek a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak: a perifériák kistelepülésein. Kovai Cecília és Pulay Gergely A kliensi viszonyok mindennapi működése című antropológiai munkájukban két esettanulmányon keresztül mutatják be, hogyan válhatnak az egyébként premodern eredetű kliensi viszonyok a társadalmi integráció és az erőforrások elosztásának csatornáivá a vidéki Magyarországon. Konklúziójuk, hogy például a közfoglalkoztatás vagy más, a politika által szabályozott viszonyok az erőforrás-hiányos társadalmi helyzetekben egzisztenciális biztonságot nyújtanak. Az ilyen kliensi viszonyrendszerek mintája a feudális középkorra nyúlik ugyan vissza, de fennmarad a feudalizmus után is, és nem értelmezhető pusztán a feudalizmus hátramaradó nyomaként, állítják a szerzők. Kovai és Pulay arra is rámutat, hogy a kliensi viszonyrendszer azért a vidéki Magyarországon él tovább, mert itt nincsenek alternatív erőforrások: a túlélés egyetlen záloga a hatalom mögé való besorolás – még akkor is, ha egyébként, más körülmények között, sokan mást gondolnának a szabadságról és a jó életről.

És ez a lényeg: azok számára, akik rendelkeznek alternatív erőforrásokkal, társadalmi tőkével, mobilitási potenciállal, jobban szolgálja a túlélést a modern vagy a posztmodern elvrendszer, azok viszont, akik nem, a premodern elvek szerint gondolkodnak. A városban könnyebb kritikusnak, függetlennek és rawlsi alapon gondolkodónak lenni annak ellenére, hogy a premodern csírák ott bujkálnak mindenkiben. A kiszolgáltatott periférián ez sokkal nehezebb.

Ez persze nem magyarázná a hatalmi kereteket megteremtők viselkedését, de az talán nem is társadalmi, hanem egyéni, lélektani kérdés, hogy mely vezető miért engedett utat a benne bujkáló premodern vágyaknak, a saját maga, a családja és a szűk közössége korlátok nélküli felemelése iránti atavisztikus mozgatónak.

Az olyan méretű és komplexitású társadalmak irányításra, mint amilyen a magyar is, a premodern érzületek, a premodern gondolkodás alkalmatlan. Ahogyan a nemzetközi közösség számára is csak a racionális, egyeztetésen, kompromisszumokon, kooperáción alapuló rend lehet jelenthet stabilitást és prosperitást, úgy Magyarországon számára is. Minden más széteséshez, összeomláshoz, stagnáláshoz, hanyatláshoz vezet.

Ahhoz azonban, hogy újra megtaláljuk ezt az utat, azok számára is lehetővé és kívánatossá kell tenni a bennük rejlő premodern érzületek kezelését, akiknek ez most nagyon távolinak tűnik. Ehhez pedig arra van szükség, hogy nekik is legyenek erőforrásaik, legyen választási lehetőségük, legyenek abban a helyzetben, hogy ne csak a túlélésük legyen a tét, mert a túlélésért folytatott harc mindig tűzre veti Rawlst. Az erőforrások nyújtása nemcsak pénzt jelent, hanem kapcsolatokat, figyelmet, odafordulást, párbeszédet is. Ha ezeken keresztül szivárog be erőforrás a perifériákra, akkor lesz esély a mindenkiben ott rejlő premodern gondolkodás visszaszorítására, kezelésére – legalábbis addig, amíg tényleg nem a túlélés a tét. Nem véletlenül beszélt Ferge Zsuzsa már a ‘90-es évek közepén is arról, hogy ha az állam nem nyújt jólléti szolgáltatásokat, akkor a civilizációs folyamat visszafordul. Ha az állam ezt nem teszi meg, akkor a polgároknak kell cselekedniük, máskülönben mind elsüllyedünk a szarban.

Szabó Attila a Qubit állandó szerzője, a TASZ munkatársa. Itt megfogalmazott véleménye nem feltétlenül tükrözi a szervezet álláspontját.

Címlapkép: részlet Cséfalvay András 2013-as, A nemzetállam egy dinoszaurusz szemével című videómunkájából.