Aki azt hiszi, hogy még nem látott Barakonyi-munkákat, az is szinte biztos, hogy látott. Hiszen Barakonyi Szabolcs az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb hazai fotóriportere, fotográfusa, aki volt a (régi) Origó, a (régi) Index és a (kezdeti) Telex munkatársa is, utóbbi kettőnél fotórovat-vezető, és akinek munkássága szorosan összekapcsolódik a hazai kritikus internetes sajtó fejlődésével és persze küzdelmeivel is. Képei, illetve az általa szerkesztett fotóanyagok meghatározták a (régi) Index arcát és az utána következő Telex vizualitását. Azt követően könyveket szerkesztett, például a Fortepan Masters hatalmas és impozáns válogatásalbumát, ami Salát Zalán Péter munkájának köszönhetően könyvtárgynak sem utolsó, illetve kevéssé ismert magyar fotográfusok életművének, archívumának feldolgozását, kanonizálását végezte.

Barakonyi már jó ideje azon az ingoványos, de hihetetlenül izgalmas terepen mozog, amely a fotográfia és a kortárs képzőművészet mezsgyéjén húzódik meg – ez a terület egyre szélesebb és egyre gyorsabban változik, miközben húsz éve sokszor még az is kérdés volt, hogy a fotó egyáltalán beleértendő-e a művészet fogalmába, és ha igen, akkor milyen módon. Barakonyi, ha máshonnan nem, a Szólj, anyádnak, hozzon pénzt! (2005) című projektjétől kezdve, amikor egy Family Frost kocsit követett, illetve a T-bánya (2006-2008) című projektje óta, amikor egy csapat tatabányai lakótelepi fiatallal mozgott együtt, tudatosan dolgozott a dokumentarista és a fikciós képi narratívák összekötésén, használva riporteri szemét, szerkesztői agyát, művészi absztrakciós képességét, és építve a néző előfeltevéseire. Persze kikezdve, finoman össze is zavarva azokat.

A célegyenesben van Cold Trail - Forensic Realism című könyvének kampánya, vagyis a gyűjtés ahhoz, hogy a könyv megjelenhessen. Ha az Ulule nevű felületen zajló kampány sikeres lesz (ebben a pillanatban néhány száz euro hiányzik a 7500 eurós célkitűzéshez), a kötet a Symposion kiadónál jelenik majd meg, de a mutatványpéldány már kézbe vehető: a borító jól ismert sárgásbarna bútorszövet, kopottas, unheimlich és creepy, mégis otthonos atmoszférájú. Rajta fekete betűk és egy nagy, sötét folt, mint valamiféle elmosódott nyom. Mi történt? Ki, mit művelt ezen a kárpiton? Golyónyom ez, vagy festékpaca?

Barakonyi 2015-től kezdődően rendőrségi helyszínelésekre járt fotózni. Az ott készített képei álltak össze könyvvé. Bevezető tanulmányában Nogel Mónika, a győri Széchenyi Egyetem Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanszékének tudományos főmunkatársa így ír: „vajon mi a közös metszéspontja a többségében kvalitatív és kvantitatív vizsgálati módszereiről felismerhető kriminalisztikának és az esztétikai szempontokat előtérbe helyező ábrázolásnak? Induljunk ki abból, hogy a forenzikus szó az ókori római forum (közösségi tér, piac, gyülekezőhely) szóból ered, amely a nyilvános viták, jogi eljárások és igazságszolgáltatás színtere volt. (...) A forenzikus esztétika végső célja ugyanaz, mint általában a forenzikus tudományoké: a tények feltárása és az azt alátámasztó bizonyítékoknak valamilyen fórum előtti bemutatása. Míg azonban a forenzikus tudományok a bizonyítékok objektív értelmezésére törekszenek, a forenzikus esztétika a bizonyítékokat esztétikai és narratív keretben helyezi el, összekapcsolva a fizikai környezetet az emberi – szubjektív – tapasztalatokkal.”

Megint csak az összezavarásnál vagyunk, itt a bűnügyi fotó és a művészi fotó kezd egymásra kopírozódni. Mert mit is látunk? Tárgyakat és helyszíneket, hideg nyomokat, amelyek akár bizonyítékként is szolgálhatnak majd egy bírósági tárgyalás során. Hitelesítésül itt-ott láthatók a helyszínelők mérőlécei, sorszámozásai is. De mégsem lehetünk biztosak abban, hogy ezt látjuk, mert aki a képeket készíti, nem rendőrségi fotós, csak felölti magára ezt a szerepet, és használja az ottani szabályrendszert. Azt sem tudhatjuk pontosan, hol vagyunk térben és időben. Van valami baljós a képek nagy részén – miközben banálisak, viccesek is sokszor –, de talán csak azért, mert nem ismerjük a kontextust, és mi egészítjük ki a fejünkben a történetet, mint mikor egy ártalmatlan Hitchcock-snittet nézünk, de máris borzongunk. A gyanú árnyéka végig ott lebeg, a tanú tekintete végig ott pásztáz ezeken a képeken.

De mitől lesz dokumentum az üvegvázába dugott művirág? Attól, hogy „látta”, amit mi nem, azt hogy (amint a kötet nyitószövegében áll):

• Mi történt?

• Hol történt?

• Mikor történt?

• Hogy történt?

• Kivel történt?

• Ki tette?

• Miért történt/Miért tette?

És miért higgyünk a képeknek és a rajtuk látható dolgoknak? Előhúzhatjuk a rutinos képolvasó technikáinkat, a műelemzés ismereteinket – csakhogy a fotós éppen ezeket kérdőjelezi meg. Biztos, hogy mindig mindent értenünk kell? Tudnunk kell az igazságot? Hol a tárgyak és a képek saját igazsága? Barakonyi Szabolccsal beszélgettünk, aki valamiért a múltról is jelen időben beszél, mintha csak a képek azonnaliságát és egyben időtlenségét hozná át a nyelvbe.

A Facebookon közöltél egy portrét, és odaírtad mellé, mikor és hogyan léptél be ebbe az egész rendőrségi szisztémába, hierarchiába. De azt nem írtad oda, hogy miért. Mi az ami érdekelt a legelején? Vagy ezt akkor még nem tudtad pontosan?

De, tudtam. Az egész onnan jött, hogy a régi Indexben rendszeresen dolgoztunk rendőrségi fényképekkel. Persze a szerkesztőségben is küldözgettünk egymásnak képeket, szavak nélkül. Vannak belső levlisták, ott zajlik a kommunikáció, és én szeretem, ha a szórakoztató jellegű lista összekeveredik a munkával, mert ilyenkor rengeteg asszociáció jön. És mi sem bírtuk kihagyni, hogy ide dobáljunk be rendőrségi képeket is, mindenfajta kommentár nélkül. Az első szint persze a hüledezés, hogy mennyire groteszk és kifordított világról szólnak ezek a képek. Csakhogy közben az én egész fotós tevékenységem arról szól, hogy milyen a valóságérzet és a fénykép viszonya. Ez az, ami engem érdekel.

A valóságérzékelés és a képolvasás viszonya?

Dokumentarista fotósként mindig azzal foglalkoztam, hogy ebbe az érzékelésbe hogyan piszkálhatok bele. Ez lefordítva azt jelenti, hogy a néző nem hiszi el, hogy ez dokumentum. Használom a nagy hagyományokon nyugvó, azokkal számoló és azokat formanyelvi szinten kezelő fotográfiát, de itt mégis csak az én adott szavam igazolja, hogy márpedig ez színtiszta dokumentum. Közben pedig, ha eggyel továbblépünk a képzőművészeti kép felé, a fénykép rögtön nevetség tárgyává válik: mit akarunk mi, 2026-ban, amikor itt ülünk és arról beszélünk, hogy a fénykép a valóság egy darabját reprezentálja, amikor épp az AI-képek forradalma vagy kiáradása zajlik?

De visszatérve a rendőrségi képekhez: már nem tudom, hogy a reakciókat látva, a fényképeket látva, vagy a kettőt egyszerre látva bevillant, hogy ezzel nekem dolgom van. Elsőre persze a humoros oldaláról akartam belépni, hiszen ekkor a régi Index fotórovatának vezetője vagyok, és a rendőrségi fotó az újévi szórakoztató válogatások gyöngyszeme lesz. Csináljunk válogatásokat azokból a képekből, amelyek abban az évben a leg…milyenebbek? Legjobbak? Legviccesebbek? Legrosszabbak?

Legbizarrabbak?

Nevezzük legjobbnak, mert a jó az én dokumentaristafotós-szemem számára esztétikailag kellően zavaros fogalom. Behoznék még egy asszociációt. Amikor beadtunk egy anyagot a gyorslaborokba, lehívattuk a filmet, és nézőképeket kértünk róla, mindig elhangzott a kérdés: csak a jókról? Nagyon fontos fordulat a fényképezésben, hogy mit tekintünk jó képnek. Szóval rögtön tudtam, hogy a rendőrségi fotóval foglalkoznom kell, csak azt nem, hogy mi a viszonyom hozzá. Mert a bűnügyi fényképek bármilyen szórakoztatónak tűnnek is elsőre, mégiscsak az igazságuk miatt jelentős képek. Mindegyik mögött valós dráma áll.

A legutóbbi Facebook-posztod alá egy rendőr írt kommentet, ami arról tanúskodott, hogy milyen sok mindent tanultatok egymástól.

Ő az a rendőr, aki az egyik ilyen válogatás után levelet írt a szerkesztőségnek. Látszott, hogy érti, miért viccelődünk, ami jó jel, mert egy belső szem is visszaigazolja a dolgot. Merthogy rendőrségi technikusról van szó. És nem veszi sértésnek azt, hogy röhögünk a munkáján, hanem eggyel hátrébb lép, és arról ír, hogy tulajdonképpen ő bármelyik nap röhöghetne vagy sírhatna. És tételesen végigelemzi a szórakoztató válogatás képeit. Válaszolok a levélre, elindul egyfajta kommunikáció, és bedobom neki, hogy tessék, megvan a belépő ebbe a világba. Erre azt írja nekem, hogy oké, ha sikerül elintéznem, mehetek mellé, de úgyse fogom tudni elintézni. Ez volt 2015-ben.

Az egy elég jó sztori, hogy végül is hogyan sikerül elintéznem, mert az elején úgy nézett ki, hogy tényleg nem tudom elintézni. Mert persze leráznak, hogy szó se lehet róla, tűnjek innen, ne fárasszam őket. Próbálkozom egy picit azzal, hogy etikailag megkérdőjelezhető módon kihasználjam azt, hogy kinek dolgozom, és azt mondom, hogy kössünk alkut. Én ezt és ezt szeretném, de cserébe csináljunk olyan projekteket, amik bemutatják a rendőrség munkáját. Például a legkisebb rendőrőrs mindennapjait. Mert a rendőrrel akkor találkozunk, amikor baj van, illetve van, amikor a rendőr megmentő, segítő, de az meg rohadt kiszolgáltatott helyzet. Szóval, ha a rendőrség számára probléma, hogy nincs másfajta reprezentációjuk, akkor keressünk olyan sztorikat, amiket az Indexnek meg lehet csinálni. De a szabadidőmben hadd menjek bűnügyi helyszínekre fotózni.

Meddig jutottál ezzel?

Lejátszom ezt a tárgyalást különböző szinteken, és egyszer csak a rendőrpalotában ülök, az egyik legmagasabb szintű kommunikációs vezetővel, meg egyéb munkatársakkal. Viszem a portfóliómat, hogy meggyőző legyek, de az egyórás beszélgetés vége felé nyilvánvaló, hogy ebből nem lesz semmi. De akkor miért ülnek itt velem ennyire elfoglalt, magas beosztású rendőrök? Kérdezem, hogyan menjünk tovább? Erre azt mondják, hogy sehogy.

Mondom, én nagyra értékelem azt, hogy ennyi időt szántak rám, és értékelem, hogy adtak egy esélyt és meghallgattak, de mit tudok mondani, hogy a nemből mégis igen legyen? Semmit. Ugye, 2015-öt írunk, az Orbán-rendszer megszilárdulása zajlik, a legdurvább konfliktusok a sajtóval, és az indexes hátterem kifejezetten akadály. De mégis leültek velem beszélgetni. Én meg nyomozok tovább rengeteg személyes szálon, és így jutok el a Belügyminisztériumba beszélgetni. Ha nincsen rendszerváltás, akkor biztos, hogy nem merném kimondani azt, hogy kivel beszélek, időközben persze titoktartásit is aláírtam, úgyhogy inkább mondom név nélkül. A BM sajtófőnökével beszélek éppen egy irodában, ahol előveszem a portfóliómat, és akkor mondja, hogy nem érdeklik ezek a szarok.

Szó szerint ezt mondja?

Szó szerint ezt mondja. Üzenem az összes képzőművésznek és kurátornak: ilyen helyzetben próbáld meg elmondani, hogy mit akarsz! Magyarázom, hogy bűnügyi helyszíneken akarok fotózni, és egyszer csak kimondom Urbán Tamás fotóriporter nevét. Erre jön a kérdés:

– Hány öltönye van Urbán Tamásnak?

Ismerem Tamást, szerkesztettem anyagait, találkoztam is vele, de hát erre nem készültem.

– Jó. Egy öltönye van! Mikor volt ez rajta?

Nézek magam elé, hogy hova keveredtem, mi van itt?

– Az esküvőmön volt rajta, mert ő volt a tanúm. Úgyhogy akkor hívjuk is föl!

Kihangosított telefonon hívjuk Urbán Tamást. Elkezd beszélni Tamással, aki nagyon szerette, ahogy az Indexen dolgozunk a képeivel. Ennek hatására olyan szinten rendezte az anyagait, hogy megvalósult a Felesleges Pillangó című kiállítás és könyv. Szerintem a telefonban félreérti, hogy én mi a fenéért vagyok ott, talán azt gondolja, hogy munkát keresek, és a Zsaru magazinnál akarok fotózni. Zúg a fejem, majdnem leájulok a székről, mert érzem, hogy kábé ez az utolsó esély. És akkor Tamás azt mondja: engedd be a buliba! Én meg mondom, hogy van is egy emberem, aki azt mondta, hogy ha sikerül elintéznem, hozzá mehetek.

– Ki ez az ember?

Mondom a nevét. Megint kihangosított telefon. A kerületi kapitányságon dolgozó bűnügyi technikust felhívja a Belügyminisztérium sajtófőnöke, egy dandártábornoki rangú ember. Én meg csak arra emlékszem, hogy mehetek dolgozni egy budapesti kerületbe egy rendőrhöz. Kimegyek, visszahívom a rendőrt, hogy megköszönjem. Ő meg: mi az istent csináltál, Szabolcs, szólj, ha bemész az oroszlán barlangjába! De végül mindketten örülünk, és 2015 végén elkezdhetek dolgozni.

Mikor? Hogyan fért be ez a napi munkád mellé?

Az éjszakáimmal, munkaidő után a délutánjaimmal, az estéimmel, a hétvégéimmel magam gazdálkodom. A rendőr szól nekem, hogy mikor megy szolgálatba – ez egyelőre még Budapesten zajlik – és ha tudok, megyek. Egy betörési helyszínelés is egy-két órát legalább igénybe vesz, tehát oda fogok érni a nyomrögzítésre. De így is lassabb vagyok, mint Urbán Tamás, aki rendőrségi rádióval alszik a terepjárójában, és sokszor előbb ér ki a helyszínre, mert a segélyhívás vonalon van rajta, és előfordul, hogy újraéleszt, mert a mentőnél előrébb ér oda. Egy idő után viszont a nyomozó technikus áthelyezteti magát egy vidéki városba, ahol sokkal összetettebb a munka, mint a kerületben. Behívatja a városi rendőrkapitány, hogy rólam meg az együttműködésünkről hallani sem akar. Éppen ebédelek, amikor Munk Vera (újságíró, szerkesztő, augusztustól a 444 új főszerkesztője – NG.) meglát a menzán, és kérdezi, hogy mi bajom. Verával sokat dolgoztunk, elég volt csak rám néznie. Elmondom neki, hogy mi a helyzet. Azt mondja, figyelj, most megyek a Hajdú-Bihar megyei rendőrségi sajtófőnökkel hátterezni egy ügy miatt, megkérdezem, hogy mit szól hozzá. Utána azzal jön vissza, hogy hívd föl, mert neki ez nagyon tetszik. És ugyanazért tetszik neki, mint a BM sajtófőnökének, hogy itt végre valami izgalmas dolog derül ki a rendőrökről, és oké, hogy egy művészeti projekt, nem a legszélesebb nyilvánosság, de látja, hogy én nem vért akarok, hanem tárgyakat számokkal, meg mérőlécekkel. Ebben a bogaras hülyeségben ők rögtön meglátják, hogy ez nem bogaras hülyeség.

Amikor egy-egy helyszínre odaérsz, mit veszel észre? Ugyanazokat a tárgyakat fotózod, amiket a helyszínelők, vagy beleakadsz valami másba, keresel valamit, ami téged érdekel?

A budapesti és a debreceni időszak között, hogy legyen munícióm, elmegyek a rendőrségi oktatási kiképző központ bűnügyi technikusi tanfolyamára megfigyelőként. Azért megyek oda, hogy a saját látásmódomból veszítsek. Később még egy előadás megtartására is megkértek, ami pont nem volt szerencsés, mert az volt a kérdés, hogy miben látunk máshogyan. Ennyire konkrét feladatot végző embereknek teljesen felesleges erről a látásmódról beszélni, mert az a jó, ha ez nincs.

Pontosan mit kell elveszíteni?

Ha csak nem dobáljuk a kamerát, mint Jokesz Antal, akkor a kompozíció létrehozása az expozíció. A rendőrségi technikus esetében van egy szakmai szabályrendszer, hogyan kell egy nagy plánt, egy tárgyfotót rögzítenie. De náluk is azt jelenti a kompozíció, hogy mi az, amit a képen tartasz, és mi az, amit lehagysz róla. Náluk ez a filozofikus, oktatói bon mot hirtelen nagyon is érvényes kijelentéssé válik, és művészként ez a legizgalmasabb pillanat. Ez az, amiért az egésszel érdemes foglalkozni. Debrecenben a technikusi osztály vezetője is egy olyan rendőr, aki szereti a fényképezést, és megmutatja nekem a digitális archívumot, hogy nézzem végig. Ott azt az esztétikai rendszert ismerem meg, aminek egy része a tanulmányokból következik, egy része meg olyan véletleneket tartalmaz, amik még beleférnek, vagy ha nem is férnek bele, mégis le vannak archiválva, azaz onnantól kezdve hivatalos dokumentumok.

Engem a fénykép státusza érdekel, hogy hogyan lesz hivatalos, hatósági dokumentum. A rendőrségi fogalmazás, ahogy a fénykép is, mindig borzasztó egyszerű, tehát nem hagy helyet a spekulációnak. A rendőrségi nyelvezetet szoktuk cikizni, pedig ez a nyelv azért olyan, mert minden csak önmagát jelentheti. Nincsenek konnotációk. Sem a beszédben, sem a képkészítésben. A képkészítésben ez lehetetlen, de épp az ezzel való küzdelem és a tárgyilagosság legtisztább lehetősége érdekel.

A nejlonszatyor, ami hever a földön és van mellette egy léc, az semmi más, mint egy nejlonszatyor a földön, mellette léc. A néző viszont azonnal történetet rak mögé.

Így van. A kortárs művészetben és a képek értelmezésében le vannak fektetve a referenciák, és amikor képeket nézünk, egyből bekapcsolnak a tanult mechanizmusok. Én magára hagyom a nézőt ezekkel. Ha kiveszem ebből a könyvből a képeimet, és berakom egy rendőrségi aktába, vissza a helyükre, akkor megszűnik ez a varázslatos állapotuk. Te miért gondolsz pont arra, mikor nem is mondtam neked semmit? Ezek dokumentumok, és rajtad múlik az egész. Innentől kezdve a hitelesség kérdése megszűnik. Ez egyfajta megoldási kísérlet arra, hogy hogyan rekonstruálható a képnek a valósághoz fűződő viszonya. Mert ha kiszakítottam egy alkalmazott környezetből, és minden tevékenységet vele kapcsolatban rád bízok, azt soha többet senki nem ellenőrzi. Hogy te ezzel mit kezdesz, hogy itt hol van a határ a művészet, a valóság és az én szerepem között, az egy olyan térbe kerül át, ahol egy nagyon igazságos helyzet áll elő.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Ultramodern eszközökkel rekonstruálja a véres valóságot a Forensic Architecture

Nagy Gergely tudomány 2018. június 5.

Budapesten tartott előadást Christina Varvia görög építész, a londoni székhelyű kutatócsoport tagja, amely politikailag kényes ügyeket rekonstruál a térelemzés módszereivel, hogy kérdőre vonja a hatalmat. Munkájukat a civil szféra és a művészeti világ ismeri el leginkább, pedig ők nem aktivisták, és nem is művészek.