Az állami meteorológiai szolgálat, a HungaroMet július 5-én kiadott jelentése szerint az elmúlt három hónapban Magyarországon 40-120 milliméterrel esett kevesebb a szokásosnál, az elmúlt harminc nap csapadékösszege pedig 20-60 milliméterrel marad el a sokéves átlagtól.

Az ország túlnyomó részén kritikusan szárazzá vált a talaj, amelynek nedvességtartalma a növények által hasznosítható vízmennyiségnek a 30 százalékát sem érte el. „A fölső egy méteres rétegből már csaknem országszerte 100 millimétert meghaladó mennyiség hiányzik a telítettséghez képest. Ennyire augusztus közepén-végén szokott elfogyni a nedvesség a talajból” – olvasható az agrometeorológiai összegzésben, amely szerint már július elejére kialakult közepes vagy nagyfokú aszály egyre nagyobb területre terjed ki.

A 2022-es rekordaszálynál is súlyosabbnak ígérkező idei szárazság nem valamiféle váratlan természeti katasztrófa, klimatikus anomália következménye. Régóta köztudott, hogy a klímaváltozás jó eséllyel Európa egyik legszárazabb régiójává szikkaszthatja a minden ellenkező híreszteléssel szemben durván vízhiányos Kárpát-medencét, aminek biztos jele, hogy a Közép- és Kelet-Európa vízmérlege egy évtizede folyamatosan növekvő deficitet mutat. A mostani állapotot a Föld felszíni és felszín alatti víztömegeinek viselkedését gravimetriai módszerekkel monitorozó GRACE-FO műholdak adatai és az ezek alapján futtatott modellek már hónapokkal ezelőtt jelezték. Az amerikai űrhivatal, a NASA márciusban figyelmeztetett arra, hogy Magyarország, Szlovákia, Csehország, de általában egész Közép- és Kelet-Európa egyre mélyebb vízhiányba csúszik, „a vízellátottság pedig megközelíti a történelmi átlag legalját”, ezért az elmúlt hat évtizedben mért legszárazabb időszakokat meghaladó mértékű aszály várható az idei nyárra.

Magyarország azonban, úgy tűnik, egyáltalán nem készült fel az újabb aszályos időszakra, ami 2022-ben a nemzeti GDP 3 százalékát égette el.

Kirakatstratégia

Az Orbán Viktor vezette kormányok másfél évtizeden át kérdőjelezték meg az egyre durvább mértékű tartós vízhiányt, annak ellenére, hogy az érintett tudományágak és szakterületek képviselői a 2000-es évektől egyre gyakrabban és hangosabban jelezték: a változó csapadékeloszlás a jelenlegi vízgazdálkodással, agrártermelési és tájhasználati gyakorlattal párosulva záros határidőn belül totálisan kiszárítja az országot.

Pedig 16 évvel ezelőtt egy rövid ideig úgy tűnt, hogy sikerülhet megelőzni a mostanra belső migrációval is fenyegető polikrízist.

„Magyarország szándékaink szerint olyan ország lesz, ahol a többfunkciós, minőségi mezőgazdaság, a környezet- és tájgazdálkodás válik általánossá, amely úgy állít elő szermaradvány-mentes, egészséges élelmiszereket, valamint helyi energiát és egyéb nyersanyagokat, hogy közben védi talajainkat, ivóvízbázisainkat, az élővilágot, a tájat és benne az embert, közösségeit és kultúráját”

– olvasható a 2010-ben választási győzelmet követően alakított első Orbán-kormány programjának gerincét adó Nemzeti Vidékstratégia agrár-környezethasználati koncepciójában. Az akkor még önálló gödöllői agráregyetem nemzetközi hírű Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetét (KTI) vezető Ángyán József vidékfejlesztési államtitkár által jegyzett kormányzati sorvezető paradigmaváltó módon kívánta megvalósítani a vízkészletek mennyiségi és minőségi megőrzését, és azt ígérte, hogy „a víz visszatartása és fenntartható hasznosítása érdekében átfogó programot alkotunk”. A stratégiából azonban nem lett semmi. 2012 elején Ángyán lemondott, tűrhetetlennek tartva a kampányprogramot meghazudtoló intézkedéseket, gazdaság- és birtokpolitikai folyamatokat, és a NER-rel is szakított – személyes ellehetetlenítése után pár évvel korábbi tanítványai a KTI-t is felszámolták.

Bár a 2017-es Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia kitért az aszályveszélyt enyhíteni vagy akár elhárítani is képes klímaadaptív vízgazdálkodásra, a stratégia tartalma és a megvalósított beruházások köszönőviszonyban sem voltak egymással. A projektek túlnyomó többsége a NER-klientúra feltőkésítését, a maradék pedig a folyókat gátak közé szorító klasszikus árvízvédelmet és a belvizek elvezetésének fenntartása mellett végrehajtott öntözési fejlesztéseket szolgálta. Az államkassza a természetközeli megoldások helyett a nyílt felszínű óriástározók kialakítását finanszírozta.

Orbán még 2023 októberében, egy évvel a rekordaszályt követően sem látta be, hogy Magyarország egyik legégetőbb problémája a kiszáradás. Elhíresült parlamenti hozzászólásában egyenesen azt állította, hogy „Magyarország ma semmilyen vízhiányban nem szenved (…), nekünk van feleslegünk”.

Holott még a Nemzeti Alaptanterv vonatkozó tanyagainak alapjául szolgáló szaklexikon – Mezősi Gábor: Magyarország természetföldrajza – is egyértelműen bemutatja ennek ellenkezőjét. „Folyóvizeinknek csak mintegy 5 százaléka belföldi eredetű, a többi része több-kevesebb gondot okozva átfolyik az országon. Ennek a helyzetnek az a következménye, hogy sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nincs a kezünkben a folyókkal való gazdálkodás kulcsa. (...) A természeti tényezők oldaláról a vízháztartás bevételét jelentő tételek: a csapadékból származó táplálás, a megcsapolt víztestekből és a lefolyásból adódó hozzáfolyás”. Az alábbi két térkép az idézett természeti törvényszerűségeket szemlélteti.

Öntözéspolitika

A 2022-es szárazság sokkját a 2026-ban menesztett kurzus azzal kezelte, hogy 2023-ban jelentősen megnövelte az öntözésfejlesztésre elérhető pályázati keretet, ráadásként ingyenessé téve az öntözővizet. Az Orbán ellenjegyzésével 2024. március 21-én megjelent kormányhatározat fenntartotta, hogy továbbra sem kell vízszolgáltatási díjat fizetni a mezőgazdasági öntözésre használt vízért, mivel a vízszolgáltatók bevételkiesését a központi költségvetés állta, mondván „az öntözés közérdek, a biztonságos élelmiszerellátás alapja”. Az akkor a büdzséből a Vízügyi Igazgatóságok javára elkülönített 8 milliárd 122 millió forintos keret pedig az állami mezőgazdasági vízszolgáltató közreműködésével felszíni vizekből, folyókból, csatornákból öntöző gazdák és agrártársaságok igényeit fedezte. Nagy István agrárminiszter néhány nappal később a Facebookon azt is bejelentette, hogy a „Vidékfejlesztési Program keretében újabb 40 vízgazdálkodási projekt részesült csaknem 19,5 milliárd forint forrásban, így a konstrukcióban összesen mintegy 110 milliárd forint összegű támogatás odaítélése történt meg”.

Az agrártárca akkori sajtóközleménye szerint „A mezőgazdasági vízgazdálkodási ágazat fejlesztése” címen kiírt pályázat forrást biztosít „minden, az öntözéshez kapcsolódó tevékenységhez, így többek között új vízkivételi művek kialakításához, új öntözőgépek és csővezetékek telepítéséhez, valamint az elavult öntözőrendszerek elemeinek cseréjéhez”. Jegyezzük meg: a százmilliárdos keret javát elvitték az olyan stratégiai mintaprogramok, mint a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. 10,5 milliárd forintból 2445-ről 5171 hektárosra bővített rendszere.

Az Agrárközgazdasági Intézet 2022-es adatokat összegző Öntözésjelentése szerint „az öntözött terület 85,2 százaléka az Alföldön található, ahová a kiöntözött vízmennyiség 88 százaléka jutott (...) a gazdálkodók 99 831,7 hektáron 158,4 millió m³ vizet öntöztek ki, így a területnél 17,4 százalékkal, a vízmennyiség esetében 33,8 százalékkal haladta meg az előző évit”. A területek 91 százalékán (69 038 hektáron) olyan esőztető berendezésekkel pótolták a hiányzó csapadékot, mint amilyenek az öntözéshez 63,4 százalékban használt lineár nevű mobilszerkezetek. Az 1970-es évek néhány évétől eltekintve a hazai öntözött területek kiterjedése 200 ezer hektár alatt maradt, és az utóbbi két évtizedben nem érte el a 150 ezer hektárt sem. Ezzel összhangban a kiöntözött víz mennyisége évente általában 100 és 200 millió m³ között alakult.

A szaktudományok jelenlegi állása szerint az ilyen vízpótlás azonban csak ideig-óráig jelenthet megoldást. Az öntözés során kijuttatott vízmennyiség ugyanis még a leghatékonyabb – és legdrágábban kiépíthető – csöpögtető technológiával sem pótolja a talajból hiányzó nedvességet, mert amit a növény nem hasznosít, az a magas hőmérsékleten elpárolog. A térben és időben egyre egyenetlenebb eloszlás miatt pedig a csapadék szinte biztosan nem oda hullik vissza, ahonnan vízgőzzé alakulva a légkörbe került.

Szabályozott szabályozatlanság

A rendszerváltás után művelődési miniszterként működő Andrásfalvy Bertalan által négy évtizede feltárt – A Duna menti népek ártéri gazdálkodása című 2007-es kötetében részletezett – fokgazdálkodás a vízjárás természetes ciklusain alapult.

A 19. századi szabályozások előtt nem szorították össze a folyókat, hanem a víz szabályozott szétterítésén alapuló – ma természetvédelminek mondott –, tagolt rendszerrel művelték az ártereket. A természetes és mesterséges oldalági csatornák ki- és berekesztésével operáló fokgazdálkodás a halászat, a legeltetés és a gyümölcstermesztés hármasságát jelentette, aszerint váltogatva a művelési módokat, ahogyan azt a vízjárás diktálta.

A mai szabályozott folyókon az áradásokat a töltések között vezetik le, ami együtt jár a gátak folyamatos magasításának és erősítésének kényszerével. Vízbőség esetén a folyók egyre alkalmatlanabbakká válnak a többlet problémamentes elvezetésére, miközben a part menti területek folyamatosan gyorsuló ütemben szárazodnak.

A jelenlegi vésztározókat szinte csak a gátszakadás előtti utolsó pillanatban nyitják meg, a víz pedig az árasztáshoz legfeljebb a tiszaugi módon alkalmassá tett területekre zúdul. Pedig a ciklikusan érkező ár hasznosulhatna is, ahogy az a szabályozások előtt a mély fekvésű, csapadékhiányos területeken történt: a gyepek, a gyümölcsösökkel tarkított természetes ligeterdők és a vizes élőhelyek szivacsként tárolták el a nedvességet a száraz időszakokra.

Ezt a természetes ciklikusságot állítaná vissza az érintett tudományágak és szakterületek képviselőit tömörítő Vízválasztó Mozgalom által részleteiben is kidolgozott Vízválasztó koncepció paradigmaváltó vízgazdálkodása.

Egyes becslések szerint a leg­olcsóbb a természetalapú vízmegtartás lenne (belvízcsatornák szabályozhatóvá tétele, kisebb zsilipek, tározók építése, az árterek időszakos elárasztása, vizes élőhelyek helyreállítása), benne a gazdálkodók kompenzációjával a víz visszatartása miatt lefoglalt területekért. Ennek költségét a különböző szakértői becslések néhány százmilliárd forintra teszik, igaz, több évre elosztva, ami az éves magyar GDP-nek is a töredéke. Egy-egy természetalapú beavatkozás jellemzően olcsóbb, mint a 2025 elején indult Vizet a tájba! programban szereplő, 1000–3000 milliárd forint közötti költségűre becsült vízügyi beruházások, amelyekben nagy tározók, több ezer kilométeres csatornarendszer és a zsilipek automatizálása is szerepel.

Hiánygazdaság

A legutóbbi Orbán-kormányzat hivatalosan még akkor is természeti katasztrófát emlegetett, amikor 2025 májusában a kapkodó központi aszályelhárítás iskolapéldájaként „a csatornák, tározók, holtágak tározókapacitásának maximális kihasználására, a vízkészlet növelésére” két előkészített fővárosi árvízvédelmi projekttől csoportosított át 4,7 milliárd forintot a Homokhátság nem sokkal korábban még 1700 milliárd forintból megvalósítani kívánt vízpótlására. Akkor megírtuk, hogy az összeg az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) „forráshiányát” volt hivatott enyhíteni. A mintegy 8700 négyzetkilométernyi összterületű Homokhátság vízpótlását a paradigmaváltó vízvisszatartási megoldásokat egyébként évek óta alkalmazó vízügyesek egymagukban képtelenek megoldani. A szakmai berkekben emlegetett Dunából kiszivattyúzható vízmennyiség a 4 ezer kilométernyi öntözőcsatorna-hálózat idei átmeneti feltöltésére sem elég, nemhogy az évente több Balatont kitevő párolgás ellensúlyozására. Nem beszélve a mostanra brutálisan megcsapolt felszín alatti vízkészletek pótlásáról.

Az ország negatív vízmérlegén a tavaly év elején a vízügyi szakma kezdeményezésére elindított Vizet a tájba program sem tudott még változtatni.

Láng István, az OVF főigazgatója tavaly ősszel szűk szakmai körben elismerte, hogy az ország területére beérkező víz mennyisége 98 köbkilométer (km³) évente, míg a kiáramló víz mennyisége eléri akár a 105 km³ éves mennyiséget: „miközben a hazai eredetű vízkészlet mennyisége mindössze 7,1 km³/év”, amelyből a felszíni lefolyás 4,2 km³-t, a felszín alatti utánpótlódás pedig 2,9 km³-t tesz ki évente. Ehhez jön az évente 59 km³ -re tehető csapadék, amelyből a növényzet és a talaj evapotranszspirációnak nevezett együttes párolgása 51 km³. A bevezetéseket és a vízhasználatokat beleszámítva a talajvízdeficit éves mértéke 0,6 km³”.

Az alábbi ábrából az is kiderül, hogy ezek alapján az ország legszárazabb régióiban 6-8 km³ víz is hiányzik a talajból.

Koczóh Levente András, a Green Policy Center klímapolitikai szakértőjének tavaly novemberben megjelent elemzése szerint a „30 évvel ezelőttihez képest a kipárolgás mértéke megduplázódott, miközben a lehulló csapadék mennyisége csökken. A Dél- és Közép-Alföld különösen sérülékeny, de a talajvíz apadása országos jelenség: a Tisza vízgyűjtőjén 3,5 Balatonnyi, a Duna mentén pedig egy Balatonnyi víz tűnt el a talajból. Egyes helyeken a fák gyökerei már nem érik el a talajvizet”.

A Vízválasztó Mozgalom koncepciójára rímel, hogy az OVF főigazgatója szerint is a tájszintű vízvisszatartás az egyetlen megoldás, mivel „a felszín alatti tározóképesség 7,1 km³-rel csökkent az elmúlt 30 évben”. A tavaly májusi felállítása után pár hónappal az aszályvédelmi operatív törzs elismerte, hogy a kormányhatározattal vízpótlásra átnevezett öntözés aligha állítja meg Magyarország kiszáradását. A vízhozamok csökkenése, a bevágódott folyómedrek talajvízszintre gyakorolt negatív hatása, a beszivárgás ellen ható párolgás növekedése mellett mára szinte teljesen megszakadt a természetes kapcsolat a mezőgazdasági területek és a meglévő felszíni, illetve felszín alatti vízkészletek között.

Újhullám

Az április 12-i országgyűlési választások után megalakult Tisza-kormány Ópusztaszeren május 13-án tartott első ülésére menet Magyar Péter miniszterelnök Gajdos László élő környezetért felelős miniszter és Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter az OVF vezetőinek társaságában megszemlélte a Homokhátság elsivatagosodását Kiskunmajsa-Marispusztán lokálisan megállító, kis léptékű vízmegtartás helyi önkéntes vízőrzőknek köszönhető eredményét.

A jászkarajenői puszták úttörő vízmegtartási projektjét követő marispusztaiak meglátogatása egyértelműen jelezte, hogy a Tisza hajlik a paradigmaváltásra. Ennek azonban némileg ellentmond a kormányülés utáni tájékoztatón bejelentett 257 milliárd forintnyi vízügyi fejlesztés, amelyet az Európai Unio KEHOP-program keretében az újonnan felállított Országos Vízügyi Koordinációs Központ vezetésével kívánnak megvalósítani.

A környezetért felelős Gajdos miniszter által július 2-től kihirdetett tartósan vízhiányos időszak is a korábbi kormányzati reflexeket idézi. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a gazdálkodók rendkívüli öntözést alkalmazhatnak földjeiken – ingyen. Mivel ilyenkor vízjogi engedély nélkül is lehetőség nyílik öntözési célú vízhasználatra 30 napig, vízkészletjárulék fizetése nélkül, csupán bejelentésre van szükség. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara hivatalos tájékoztatása szerint rendkívüli öntözési célú vízhasználatnak minősül „a közvetlenül felszíni vízből, ideiglenes szivattyúállással, legfeljebb 120 mm/hektár (1200 m³/hektár) vízmennyiség kijuttatása 100 hektár nagyságot meg nem haladó területre”. Ehhez először a területileg illetékes vízügyi igazgatóságtól kell beszerezniük a vagyonkezelői hozzájárulást, ezután pedig a kormányhivataloknak kell bejelenteniük, hogy honnan és mennyi vizet használnak erre a célra.

Ezzel csak is az a gond, hogy andalúziai, anatóliai és az Aral-tó környékén tapasztalt rossz példák alapján a tudomány jelenlegi állása szerint a vízgyarmatosítás alapképlete, hogy egy hektárnyi terület öntözésével másik négy-öt hektár kiszárad. Magyarországon ez azt jelenti, hogy a művelhető terület 93 százalékán sivatag lenne, és mindössze 7 százalék oázis zöldellne – legalábbis a Vízválasztó Mozgalom tagjai szerint. Ahogy azt Balogh Péter geográfus-gazdálkodó a Qubit aszálypodcastjában elmondta: „Már inni és itatni is kevés víz van, száz éve kitalált növényekre illúziók alapján elpocsékolni, az már bűn kategória. Társadalmilag sem indokolt szántóföldre öntözővizet juttatni”.

Cikkünket a Science+ támogatásával készítettük. A nemzetközi Science+ hálózat a dezinformáció és a félretájékoztatás ellen küzdő tudományos újságírást segíti Közép- és Kelet-Európában.