Amig nem lehet megkülönböztetni a házi-, vad- és hibrid macskákat, csekély az esély arra, hogy az Egyesült Királyságban, Új-Zélandon vagy bárhol máshol sikeresen védjék az egyes fajokat.
Amikor a macskát domesztikáló emberek kiválasztották az első kedvenceiket, a kezesebb példányokat részesítették előnyben. A házi macskák terjedésével azokhoz ragaszkodtak jobban a gazdáik, amelyek barátságosabbak voltak, ezeknek viszont az agya is kisebb.
Lengyel barlangokban találtak rá a közel-keleti vadmacskák 4-6 ezer éves csontjaira, amelyek alapján megállapították, hogy a macskákat nem kellett megszelídíteni, elég volt nekik, hogy a mezőgazdaság megjelenésével elszaporodtak az irtani való rágcsálók. Újkőkorszaki win-win.
Barcs határában találta meg az állatot a helyi állatmenhely vezetője, az ideiglenes befogadónál azonban kiderült, hogy „nagyon vad, fújtat, nem házimacska módjára viselkedik”. A vadmacskák fokozottan védettek, és egyre nehezebb tiszta vérvonalú példányt találni.