Idén ötven éve, hogy az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság vezérletével aláírták az egyszerűsítve csak Outer Space Treaty néven ismert nemzetközi űregyezményt. A világűrben való ténykedésnek globális jogi kereteket adó szerződést azóta összesen 107 ország írta alá, és ugyan tagadhatatlan szerepe volt abban, hogy a hidegháború alatt a nagyhatalmak nem kezdték el George Lucas ötleteit adaptálni a nukleáris fegyverkezési versenyben, mára eljárt felette az idő.

Ahogy a Conversation űrjogi szakértői írják, az elmúlt ötven évben olyan technológiák váltak elérhetővé, amelyek 1967-ben még legfeljebb elméletben léteztek. Amikor már Hold- és Mars-kolonizációk határozzák meg az közbeszédet, és óriási szükség lenne a Föld körül keringő űrszemét eltakarítására, nem lehet sokáig húzni a világűrre vonatkozó törvények tisztázását.

Mivel az űregyezményt a nagyhatalmak közötti versengés idején szövegezték, az leginkább a nemzetek felelősségeiről és lehetőségeiről szól, ma viszont már legalább olyan fontos kérdés, hogy mi a helyzet a magáncégekkel, amelyek gyakran hatékonyabb űrprogramokon munkálkodnak, mint a NASA-féle nemzeti szervek. A kisebb szilícium-völgyi projektek mellett ide tartozik többek között az Elon Musk által alapított SpaceX, amely tíz éven belül kolonizálná a Marsot, az Amazon-vezér Jeff Bezos Blue Origin nevű űrtechcége és a Richard Branson csoportjához tartozó Virgin Galactic.

A bürokrácia a világűrig ér

Az űregyezmény csak homályosan tárgyalja a magáncégek szerepét, így nincs konszenzus abban, hogy ki szabályozhatja például a vállalatok Holdon történő bányászatát és az ott talált anyagokkal való kereskedést. Az egyezmény szövege szerint „a nem állami intézmények által a világűrben, így a Holdon és más égitesteken folytatott tevékenységhez az illető állam engedélye és folyamatos felügyelete szükséges”. Ha tehát egy feltörekvő magyar kisvállalkozás úgy döntene, hogy hélium-3 bányászatába kezd a Holdon, ahhoz a magyar állam jóváhagyására lenne szülsége.

A Google Lunar Xprize pályázat 20 millió dolláros fődíjára pályázó Moon Express nevű vállalkozás például arra készül, hogy első magáncégként juttasson el robotikus landolóegységet a Holdra, ahonnan 2020-ban már kőzetmintát hoznának vissza a Földre, 1976 óta először. Nem állami intézményként viszont bele is futottak a bürokratikus csapdába: „2015-re kész volt a missziónk terve, megvoltak a befektetőink, de nem tudtunk előrelépni. Senki sem volt, aki ellenezte volna a dolgot, de egyszerűen nem volt meg erre a mechanizmus” – mondta a New York Times-nak Robert D. Richards, a cég vezérigazgatója.

Pedig az USA-ban vannak már bejáratott jogkörök: a Szövetségi Légügyi Hivatal (FAA) engedélyezi a kereskedelmi űrhajók kilövését és visszaérkezését, a Szövetségi Távközlési Bizottság (FCC) szabályozza a kommunikációs műholdakat, a Kereskedelmi Minisztérium pedig a kereskedelmi távérzékelési műholdak szabályozásáért felel. Arra viszont még nem alakult ki hivatalos folyamat, hogy az Egyesült Államokban ki engedélyezhet és felügyelhet egy magáncég által végrehajtott holdra szállást.

A Moon Express közel egy évig dolgozott együtt az FAA-vel, a külügyminisztériummal és más ügynökségekkel, hogy engedélyt kapjanak a Google-pályázathoz szükséges kilövésre, de még így is csak egyetlen útra kaptak engedélyt. Ez az egyre fokozódó vállalati űrlázban viszont már tarthatatlan lesz, ezért a lap szerint a kongresszusnál és az elnöknél pattog a labda, hogy életszerűbb megoldást keressenek, mielőtt elkezdenek más otthon után kutatni a cégek.

Európában egy miniállam mutatja az irányt

A seattle-i székhelyű Planetary Resources például már egy lépéssel közelebb jár ehhez: befektetői között a Google-alapító Larry Page vagy a Microsoftból ismert Charles Simonyi mellett maga a Luxemburgi Nagyhercegséget is megtaIálható. A cég elsősorban a Naprendszer aszteroidáinak bányászatát tűzte ki céljául, ami jelenleg egy csak elméletben létező iparág, Luxemburg állama mégis 200 millió eurót tolt már bele – ebből 28 millió dollárnak megfelelő összeg jutott a Planetary Resourcesnak, amiért cserébe 10 százalék tulajdonrészt kapott a nagy bányászmúlttal rendelkező miniállam.

A cég 2020-ban tervezi első misszióját végrehajtani: egy fánk alakú űreszközt küldenének egy földközeli aszteroida felé, egyelőre kutatási célzattal. Ezt követően azonban már valódi bányászatba kezdenének: eleinte a vízben gazdag kisbolygókat vennék irányba, hogy hidrogént és oxigént nyerjenek ki belőlük (mindkettő alkalmas rakéta-hajtóanyagnak), később pedig különböző nemesfémeket, például platinát bányásznának, amelyből ma egy uncia nagyjából 900 dollárt ér.

Itt jön képbe Luxemburg, ahol 2017. augusztus 1-én lépett életbe az új űrtörvény, amely jogi kereteket adott a magáncégeknek arra, hogy az általuk a világűrben megszerzett erőforrások tulajdonjogával rendelkezzenek. Ezt a lépést Frans von der Dunck, a University of Nebraska-Lincoln űrjogi szakértője úgy kommentálta, hogy amíg nem tűznek zászlót a kisbolygókra, addig nem tesznek semmi illegálisat, ugyanis „a törvény csak azt mondja ki, hogy egy ország sem tarthat igényt a világűr bármely részére, azt nem tiltja, hogy magáncégek bányásszanak az űrben”. A Planetary Resources mindenesetre már fel is állította az európai irodáját Luxemburgban.

Gyakorlat még nincs, de elméletben már nagy a verseny

A nemzetközi űregyezmény ugyanakkor azt is kimondja, hogy „a világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás útján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki”. Ha viszont az Egyesült Államok nem sajátíthatja ki a Holdat, kisajátíthat-e holdkőzetet egy amerikai magáncég?

Barack Obama 2015 novemberében írta alá az űrtörvénynek azt a módosítását, amely kimondja, hogy a magáncégek tulajdonosai a világűrben kinyert erőforrásaiknak, és kereskedhetnek is velük.

A kongresszus idén újratárgyalja a nemzetközi űregyezményt, azzal a céllal, hogy egy olyan vállalkozói környezetet hozzon létre, ami a bürokrácia helyett az innovációra helyezi a hangsúlyt. A képviselőház tudományos bizottsága tavasszal már egy törvényjavaslatot is összeállított, amely az Űrkereskedelmi Hivatalra ruházná a szabályozói hatalmat, amelynek legfeljebb 60 napja lenne eldönteni, hogy elfogadja-e egy-egy cég jelentkezését különböző űrtevékenyégekre.

A szabályozás kérdése egyre égetőbb, hiszen minél olcsóbbá válik az űrben való közlekedés, annál több vállalkozást vonz majd az űripar. Ez a Moon Express vezére szerint akár a 19. századi kaliforniai aranyláz szellemiségét is előidézheti, ugyanis ha mindenki egy időben rohamozza meg a legértékesebb területeket (például a Hold azon pontjait, ahol mindig süt a nap), az a jövőben komoly problémákat okozhat.