Tőkéből sokkal jobb élni, mint munkából – üdv a szupersztár cégek világában!

Miért lett ennyivel jobb tőkéből, mint munkából élni? Mármint azon kívül, hogy a Reagan–Thatcher-forradalom óta kevésbé adóztatjuk az ilyen jövedelmet?

Nem sok magyarról neveztek el tudományos törvényeket, nemhogy tényeket. A Nagy-Britanniába emigrált, ott az LSE-n, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában, majd Cambridge-ben dolgozó Lord Káldor Miklósról viszont pont igen: a magyar közgazdász meglepően időtállóan általánosított az éppencsak gyerekcipőben járó gazdaságstatisztikák korában. Figyeljünk a „Káldor-tények” közül az ötödikre:

  1. A munka termelékenysége folyamatosan nő.
  2. Az egy munkásra jutó tőke mennyisége is folyamatosan nő.
  3. A reálkamat, a tőke hozama állandó.
  4. A tőke és a kibocsátás aránya állandó.
  5. A tőke és a munka állandó arányban részesedik a nemzeti jövedelemből.
  6. A leggyorsabban növekvő országok növekedési rátái között számottevő különbségek vannak, akár 2-5 százalékpontos nagyságrendben.

(Káldor 1961-ben nem mondta ki a témában az utolsó szót, hogy is mondhatta volna? De még a pontosítások is előtte tisztelegnek: Chad Jones és Paul Romer „Az új Káldor-tények” címmel összegezte a gazdasági növekedés azóta eltelt ötven évének tanulságait. Aki annál a hatos listánál is frissebb és részletesebb áttekintésre vágyik, annak Jones minapi munkáját ajánlom.)

Káldor Miklós, szupersztár

Egy ideje gyülekeznek a viharfelhők az ötös tény felett: a munka részesedése csökkenni látszik, és ezt (kínosan?) kevéssé értjük, de David Autor, David Dorn, Larry Katz, Christina Patterson és John Van Reenen cikkének hála jobban, mint korábban. Ők ahhoz kötik a változást, hogy egyre több piac működik azon az elven, hogy a győztes mindent visz, egyre több megrendelés és vásárlás fut be egyre kevesebb szereplőhöz, és koncentrálódik a forgalom. 

Tekintsük át, hogy mit találtak ők, és utána, hogy mire utal mindez:

  1. Az amerikai kereskedelmi forgalom még részletes iparáganként külön-külön is egyre jobban koncentrált.
  2. Amelyik iparágban jobban nőtt a termékpiac ilyen koncentrációja, ott nagyobbat esett a munka részesedése az iparági jövedelmekből.
  3. A munkaerő részesedése alapvetően aszerint változik, hogy miként nő egyes cégek forgalma másoké helyett, és nem azért, mert minden meglévő cég egyre rosszabb arányban fizet a dolgozóinak.
  4. Ez a piaci átrendezéssel együttjáró munkaarány-esés pontosan azokban az iparágakban a legerősebb, ahol a legjobban nőtt a kereskedelmi forgalom koncentrációja.
  5. És ez sok-sok OECD ország felméréseiben hasonlóan igaz.

Ezt a jelenséget hívják ők a „szupersztár cégek” térhódításának. Mindannyian érzékenyebbek lettünk az árakra és a minőségre, jobban válogatunk (talán csak mert könnyebb keresgélni, bár sokszor egyre kényelmetlenebb szolgáltatót váltani), mindenesetre egyre kevesebben elégszenek meg egy „futottak még” kategóriás szolgáltatóval, beszállítóval, és egyre kevesebb céghez fut be a megrendelések többsége. Ezzel járt együtt az, hogy ezek a cégek magasabb haszonkulccsal dolgoznak, és például az alacsonyabb munkaerőköltségük miatt ígérnek alá a versenytársaiknak: így csökken a szupersztár cégek terjedésével a munkaerőnek jutó jövedelem.

Autor és társai négyfelé bontották, hogyan járul hozzá ehhez a csökkenéshez a) az új (pl. kevesebbet fizető) cégek megjelenése, b) a régi (esetleg többet fizető) cégek eltűnése, c) a meglévő és megmaradó cégeken belül csökkenő részesedés és d) a forgalom átterelődése meglévő és megmaradó cégek között (pl. egy többet fizető szatócsbolttól a kevesebbet fizető Amazonhoz). Itt például azt ábrázoljuk, melyik összetevő hány százalékponttal csökkentette vagy növelte a munka részesedését a nagyobb iparágak összjövedelméből Amerika elmúlt harmincöt évében:

Látványos, hogy az élénk lila sávok húzzák le minden sort a legjobban, azaz a cégek közötti átrendeződés a legjelentősebb tényező.

Óvakodjunk az elhamarkodott ítéletektől: mindannyian fogyasztók is vagyunk, és így nekünk is sok előnyünk származhat abból, hogy a legjobbtól vásárolunk. A nagymamámnak én is a világ legjobb gyógyszerét szeretném adni, és nem akarnék minden megyébe egy-egy „futottak még” kategóriás gyógyszergyárat. De ha nem is ítéljük el, ami történik, a szemünket sem hunyhatjuk be. Tény, hogy manapság egyre jobb cégalapítónak és befektetőnek lenni, mint bérből és fizetésből élni, és minden anyósjelöltet ki kell ábrándítsunk: egy „nyugdíjas állás” még bőven nem minden.

Ha a szupersztárcég-magyarázat a nyerő, miben tévedtek mások? Például a globalizációt kevésbé kell okolnunk, mint talán szoktuk — éppen Autor és Dorn mestere annak, hogy a kínai versenynek hirtelen kitett ágazatokat hasonlítja a többihez (erről a Defactóra írtam is korábban). Nem úgy tűnik, hogy egy ilyen összehasonlításban másképp alakulnak a bérek és fizetések a Kínának kitett és a Kínával nem versenyző iparágak között: nem a külkereskedelem miatt esik a munka részesedése. Mások azt sejtették, hogy a rohamosan fejlődő technika annyira olcsó lett (például egy számítási művelet ára négyévente-nyolcévente a tizedére esik, lassan egy évszázada), hogy ez már helyettesíti, és nem kiegészíti a munkát, de ez a perverz jelenség sok más eredményünkkel nem vágna össze. Az sem lehet a teljes magyarázat, hogy a társadalmi normák és intézmények alakultak át például a szakszervezetek visszaszorulásával, mert a mai napig nagy különbségek vannak OECD országok között is, mégis mindenhol hasonlóak a trendek.

A sasszemű Kedves Olvasó jól emlékszik, az első poszt egyik fő állítása az volt, hogy a tőkejövedelmek egyre nagyobb része félrekönyvelt munkajövedelem, és ez ellent is mondhatna mostani állításainknak. A korábban említett fiatal amerikai szerzők  mindenesetre a gazdag vállalkozók adóadatainak alapján megpróbálkoztak egy hősies becsléssal arra nézve, hogy mennyi tőkejövedelmet lehetne átsorolni a munkajövedelmek közé, és az sem menti meg Káldor 5. tényét.

A haszon a kulcs

A munkafukar szupersztár cégek történetének egy másik vetülete, amit Jan De Loecker és Jan Eeckhout talált: rohamosan nőnek az árrések Amerikában, egyre nagyobb a cégek piaci ereje, és már nem olyan erős a verseny, mint korábban. 1980-ban egy átlagos amerikai cég még csak 18 százalékot rakott a költségeire az árazásban, 2015-re már 67 százalékot. Így néz ki az átlagos haszonkulcsok teljes története, ameddig csak vissza tudtak menni az amerikai adatokban:

A szupersztár cégek világához vagy jövedelmi különbségekhez hasonlóan itt is a szélsőséges eseteken múlik minden: a legnagyobb árrésű cégek felső negyedébe még 2014-ben is be lehetett kerülni egy 52 százalékos haszonkulccsal, míg a legfelső egytizedbe már csak 160 százalékossal. Ugyanehhez 1980-ban elég volt egy 30 százalékos, illetve egy alig magasabb, 46 százalékos árrés.

Ha a szokatlan felárakból keletkező extraprofitot a tulajdonosok kapják meg, az magyarázhatja a munka részesedésének visszaesését. Márpedig könnyebb lenne elfogadni az Amazon, a Google, az Uber térhódítását, ha abban bízhatnánk, hogy a piaci verseny rákényszeríti a cégek vezetőit és a tulajdonosait, hogy a lehető legolcsóbban szolgálják ki az ügyfeleiket, miközben a lehető legtöbbet fizetik a beszállítóiknak és a munkavállalóiknak. Ezt egészséges versenyjogi szabályozással és annak robusztus betartatásával akkor is fontos lenne biztosítani, ha szívesen üzletelünk világ- és szupersztárokkal.

A szerző a Luxemburgi Egyetem oktatója.

sandorl+qubit@gmail.com