Rendszerújra

2018.02.22. · majom

Jó reggelt, jó egészséget, ébreszt a kontaktlencsém, szépen világítani kezd, pont olyan ütemben, mintha a szemembe sütne a ragyogó tavaszi nap. Tudósaink kiszámolták, hogy ettől még kevés alvással is mosolyogva ébred a dolgozó. Mosolyogva ébredek, ezért harminc hazafipontot kapok, ott lobban a retinámon, vörös és arany színekből formázott számszobrocska, köszönöm a munkátokat, drága tudósaink, nem kell kimondani, elég csak torokban vokalizálni, már meg is kapom a tíz jutalompontot, a számszobor kettényílik, bármi lehet benne, nyaralást, vagy szabadnapot, vagy édességutalványt is nyerhetek. A szobor üres, sajnos nem nyertem semmit, de azért hálás vagyok a lehetőségért. Ha például káromkodnék, vagy stresszt árulna el a vérnyomásom, akkor elveszteném a jutalompontokat, ha netán indulatosan viselkednék, akkor további pontokat is levonna tőlem a rendszer.

A fogmosás két perce alatt a forradalom mártirjainak és hőseinek a nevét és tetteit ismételgetem magamban, elég ezt is szubvokalizálni, még a fogkefe ultrahangja mellől is ki tudja szűrni a rendszer. Ha két perc alatt megvan a harmincöt név és hibátlan hősi tett, akkor az száz pontot jelent, az az eddig gyűjtöttekkel együtt majdnem elég a forró zuhanyra.

Eddig mindent jól csináltam, olyan, mintha a zuhanyra játszanék, elégedetten bólintok, ahogy a borotválkozás közben a tükörre vetített friss termelési híreket olvasom, igen, örömmel tölt el, hogy milyen hatékonyan használjuk ki a rendelkezésre álló erőforrásokat, a hírek mellett megjelenik egy új cikk, ma ünnepeljük Kanahara Lehel születésnapját, a nagy kiberháború hőse, hetvenkét órát töltött megszakítás nélkül a munkaállomásával összeforrva, úgy, hogy tudta, súlyosan sérülni fognak ettől a motorikus központjai, annyira belemerülök a történetbe, hogy észre se veszem, kikapcsolt a borotva, halk figyelmeztető sípolás térít magamhoz, megkapom a fogmosás alatt szerzett jutalompontokat, attól, hogy ilyen figyelmesen olvastam a híreket, lehetőségem van duplázni az eddigi pontjaimat, három ismétlő kérdésre kell válaszolnom, gondolkodás nélkül vágom rá mindhárom kérdésre a választ, a határainkat őrző robotkutyák hatékonysága százhatvanhét százalékkal javult az elmúlt két hónapban, dolgozóink huszonkilenc egész hat százalékkal többet sportoltak idén, Kanahara Lehel több mint negyven metavírus törzset juttatott át az ellenség tűzfalán, válaszaim hibátlanok, most már bőven elég pontom van a zuhanyra. Széthúzom a zuhanyfülke harmonikaplexét, mielőtt belépnék a fülkébe, megjelenik a látóteremben a kérdés, hogy beváltom-e akkor egy négyperces masszázsfunkciós forró zuhanyra az eddig szerzett napi pontjaimat.

Most jött el az én pillantom, nem, mégsem zuhanyzom le, a pontjaimat felajánlom a honvédő háború emlékalapítványának.

Dragomán György: A fényes jövő
photo_camera Grafika: Tóth Róbert Jónás

A rendszer örömmel nyugtázza hazafias lépésemet, aranyszínbe borul a látóterem, most egy százalék esélyem van arra, hogy jutalomzuhanyzást nyerjek, de én nem ezért szorítok, hanem azért, hogy elég magas legyen a felajánlott pontjaim száma, hogy rákerülhessek a napi dicsőségtáblára, erre csak így hajnalban van reális esély. Eltelik egy mikromásodperc, igen, felkerültem, ráadásul hetedik vagyok, ez azt jelenti, hogy lehetőségem van valamilyen biztató üzenetet is elhelyezni a pontszámaim mellett, élek-e a lehetőséggel, vagy hagyom, hogy véletlenszerűen válasszon egyet nekem a rendszer, élek, igen, egyéni üzenetet szeretnék, megnyílik a szövegablak, bármit mondhatok. Idáig még sose sikerült eljutnom, a hangbevitelt választom, ugató torokhangú kaffogással az első szótag előtt üvöltöm háromszor egymásután, hogy rendszerújra, rendszerújra, rendszerújra, látom hogy a beviteli mező végigpörög a nyelvek között, aztán átvált khmerbe, igen ezt akartam, ez azt jelenti, hogy benne van még a régi hiba, ahogy a következő szótagot érzékelve visszavált magyarra, két pirosan villogó betű marad a helyén: PA, ez azt jelenti, hogy ami utána jön, azt parancsként fogja érzékleni a rendszer, „PA rendszerújra”, és igen, a látóteremből egy villanással eltűnik az interfész, a rendszer újraindul.

Hét vagy nyolc másodpercem van, utána vissza fog kapcsolni, de akkor már késő lesz, de nem most kell döntenem, már eldöntöttem. Felkapom a földről a régi bukósisakot, amire a fürdőszobai kukát cseréltem ki másfél évvel ezelőtt, amikor elterveztem ezt az egészet, a fejemre teszem, aztán nagy lendületet veszek és leszegett fejjel a fürdőszoba ablakának rohanok, ez még üveg, ezt még nem cserélték neoplexre, a nyakamban és gerincemben érzem a reccsenést, ahogy az üvegtábla három darabra reped, szétesik, kifele robban.

Átzuhanok az ablakkereten, szeretném azt képzelni, hogy egy pillanatig mozdulatlanul függök a levegőben harminc emelet magasságban, de tudom, hogy ez nem igaz, zuhanok, a rendszer közben újraindul, vészfeliratok cikáznak a retinámon, a bőröm alatt görcsbe rándulnak az izmok, ahogy kalimpáltatja a végtagjaim a haptika, az életpontjaim mínuszba mennek, megtakarításaimat elkobozza a rendszer, de ez engem már mind nem érdekel, mert még egy fél másodpercig tisza tudattal érzem, hogy sikerült, kiszabadultam.