A Közel-Kelet nindzsái: miért gyilkoltak orvul a középkori asszaszinok?
Az utóbbi bő egy évtized egyik legismertebb videojátéka lett az Assassin’s Creed, amelyben a fikció, a történelmi legendák és valóság sajátos keverékeként megjelenik az asszaszinok rejtélyes világa. A töretlen népszerűségnek örvendő játék különböző részeiben a történelem minden fontos korszaka végigjátszható a 12. századtól egészen a 20. század elejéig. Az első rész a középkori Szentföld keresztény-iszlám világába enged bepillantást egy asszaszin bőrébe bújva.
Lehet, hogy a valóság kevésbé izgalmas, mint a játék és az abból készült mozifilm, de mindenképpen tanulságos, és az egyik legjobb példáját adja annak, ahogy a történelmi legendák születnek.
Az asszaszinokra a középkori világ rejtőzködő sztárjaiként is tekinthetünk: zárt, világuk felettébb titokzatos volt, kevés információ szivárgott ki róla, az is főleg másod-, harmadkézből. Ami információmorzsa kikerült, önálló útra indult nyugat felé. Mindenki tett hozzá egy kicsit, még színesebbé vagy rémisztőbbé téve az egyre csak torzuló történeteket. A végeredmény pedig az lett, hogy mindenki beszélt róluk, mindenki tudott egyet s mást, de a legendák már egészen elfedték a valóságot, és arra már nem is voltak sokan kíváncsiak.
A legenda: drogfogyasztó bérgyilkosok csúnyán átejtve
A legkorábbi ismert európai tudósítást Burchard von Strassburg készítette, aki 1175 őszén látogatott el Szíriába. Leírását azzal kezdte, hogy az asszaszinoknak fejedelme meglepetésszerű gyilkosságai miatt a legnagyobb rettegésben tartja a többi fejedelmet és a szomszédos keresztény uralkodókat. Több gyönyörű palotája van, amelyeket rendkívül magas falak vesznek körül, így oda senki be nem léphet, hacsak nem egy kicsi, erősen őrzött kapun keresztül.
Parasztjainak számos gyermekét kicsi koruktól ő neveli ezekben a palotákban: különböző nyelvekre, például latinra, görögre, szaracénra, valamint egyéb készségekre taníttatja őket. Ezeket a fiúkat kora ifjúságuktól érett férfikorukig tanítómestereik arra oktatják, hogy fejedelmük minden parancsának engedelmeskedniük kell. Amennyiben így cselekednek, ő, akinek hatalma van valamennyi élő istenség felett, paradicsomi örömökben részesíti őket. Arra is megtanítják őket, hogy nem menekülhetnek, ha bármiben is ellenállnak az ő akaratának.
Attól fogva, hogy gyermekként odaveszik őket, senki mást nem látnak, mint tanítóikat és mestereiket, mástól utasítást el nem fogadnak mindaddig, amíg a fejedelem elé nem szólítják őket, hogy öljenek meg valakit. Mikor a fejedelem színe elé járulnak, ez megkérdi őket, vajon készek-e engedelmeskedni parancsainak, hogy a Paradicsommal jutalmazhassa őket. A fejedelem mindegyiküknek ajándékoz egy aranytőrt, és azzal bocsátja el őket, hogy öljék meg az általa megnevezett uralkodót.
A 13. század második felének nagy utazója, Marco Polo ázsiai útleírásaival kapcsolatban ma is vita tárgya, hogy azt írta le vajon, amit a saját szemével látott, vagy inkább amiket hallott, olvasott; hol van nála a valóság és a legenda határa. Az egyik legbővebb leírást ő adta elsőként az asszaszinokról, nem sokkal azok bukása után:
„A Hegyi Öreg (a szíriai asszaszinok vezetője) igen magas hegyek közé zárt völgyben lakott, amelyet hatalmas kertté változtatott. Gyönyörű házakat és igen pompás, csodálatos formájú palotákat emeltetett. (...) A Hegyi Öreg oda vitte a világ legszebb hölgyeit és leányait, akik mindenfajta hangszeren gyönyörűen játszottak, dallamosan és édesen énekeltek, s a világ minden asszonyánál pompásabban táncoltak a szökőkutak körül. A Hegyi Öreg elhitette híveivel, hogy abban a kertben van a Paradicsom. (...) értésükre kívánta adni, hogy ő próféta és Mohamed társa, s bárkit, akit csak akar, az említett Paradicsomba juttathat. (...) udvarában maga körül tartotta a vidék lakóinak valamennyi tizenhét és húsz év közötti fiatal férfiját. Valahányszor a Hegyi Öreg meg akart ölni valami főurat, aki háborúzott vele vagy az ellensége volt, az ifjak közül, amennyit akart: négyet, hatot, tízet, tizenkettőt vagy húszat, együtt a Paradicsomba vitetett. Majd pedig ópiumot itatott velük, amitől rögtön álomba merültek, s három éjjel, három nap, akár a félholtak, úgy aludtak. Álmukban a Hegyi Öreg a kertjébe, a paloták különböző szobáiba vitette őket, akik ott felébredve a gyönyörök kertjében találták magukat. Az ifjak azt hitték, hogy valóban a Paradicsomban vannak. A hölgyek és leányok egész nap velük maradtak, velük játszottak, énekeltek és nagy örömöt szereztek nekik. És amikor ezek a fiatalemberek felébredtek, a kerten kívül találták magukat. Ezen szerfelett elcsodálkoztak, s igen boldogtalanok lettek amiatt, hogy a Paradicsomon kívül vannak.”
A többit már ki lehet találni: a Hegyi Öreg a csalódott ifjakkal elhitette, hogy ha engedelmeskednek neki, visszajuthatnak a Paradicsomba, amiért akár készek lettek volna meghalni is. Követői a Hegyi Öreg számos ellenségét, uralkodóját tették el így láb alól. Senki sem félt a haláltól, ha végrehajthatta a vezető parancsait – legalábbis így írta Marco Polo.
A 13. század elejére a legendák hatására megjelent az asszaszinok elnevezés, ami az arab hasísín ‘hasisfogyasztó’ szóból eredhet, de ezt a szót használták a társadalomból kitaszított elemekre is. A leírások, legendák alapján Európában biztosra vették, hogy a szekta tagjai kábítószert kapnak, ezzel próbálták megmagyarázni a tagok önfeláldozó viselkedését. A 14. század közepére az asszaszin szó már nem egy vallási közösség nevét jelentette, hanem új értelmezést nyert az olasz, a francia és más európai nyelvekben: a ‘hivatásos gyilkos’ jelentéssel terjedt el – olvasható Farhad Daftary Aszaszin legendák című könyvében. Az oxfordi etimológiai szótár szerint angol nyelven 1600-ból származik a szó igei formájának első írásos nyoma ebben a jelentésben.
A 13. század végére politikai súlyuk elvesztésével a nizariták/asszaszinok eltűntek a történelem színpadáról, és békés vallási csoportként éltek tovább. A nizarita közösségek Szíriában, Perzsiában és másutt immár szándékosan arra törekedtek, hogy titokban éljenek tovább. Az európai emberek semmit nem tudtak a közösség fennmaradásáról, így csak tovább szőtték a legendákat köréjük. Évszázadokon át Marco Polo leírása volt a legfontosabb forrás róluk, és csak a 19. század első felében találták meg őket újra Szíriában. Akkor kezdett kibontakozni az asszaszinok valóságos története.
A valóság: utódharc, lázítás, építkezés
A történet Haszán ibn Szabbah életével kezdődik, aki valahol Közép-Ázsiában született a 11. század közepén. Ahogy felnőtt, áttért az iszmaili síita vallásra, és ettől fogva életét annak szentelte. Az idő előrehaladtával egyre magasabbra kúszott a vallási ranglétrán, befolyása, ismertsége egyre nagyobb lett. Szülőföldjét hátrahagyva a síita vallás fellegvárának számító Egyiptomba utazott, csakhogy a Nílus országában nem tapasztalt örvendetes dolgokat. Az öreg fátimida kalifa csak egy báb volt, ki sem mert lépni a palotájából örmény származású vezírje engedélye nélkül. Haszán Kairóban vallási vezetőkkel találkozott, akik valamennyien egyetértettek vele abban, hogy a síita kalifátust meg kell reformálni, és bosszút kell állni az elnyomó szeldzsuk törökökön.
Komoly mozgalom bontakozott ki, amelynek élén Nizar, a kalifa legidősebb fia állt. A fátimida birodalom örököse épp oly vallásos volt, mint amilyen bátor. Semmi kedve nem volt az udvari gyönyörökben eltespedni, sem pedig puszta bábbá válni egy vezír kezében. Az összeesküvők aprólékos tervet dolgoztak ki arról, hogyan lép mad Nizar az apja helyébe, ha az meghal, és hogyan szilárdítja meg ismét a síitizmust. A legfőbb értelmi szerző, Haszán a szeldzsuk birodalom szívében, Perzsiában telepszik majd le, hogy mindent előkészítsen, mire eljön Nizar ideje – tervelték ki.
1081-től fogva kilenc évig Haszán afféle beépített ügynökként élte életét Perzsiában. A lebukás kockázatát vállalva fáradhatatlanul járta a vidéket, mindenhol felkeresve vallási testvéreit. Célja nagyon egyszerű volt: a területet uraló szeldzsuk törökök elleni felkelés kirobbantása. Ennek kivitelezése őrültségnek tűnt a maga idejében, a szeldzsukok hatalmas gazdasági-politikai-katonai hatalmával szemben ugyanis nem sok jóval kecsegtetett egy szétszórtan, rejtetten élő kis vallási közösség lázadása.
Haszán Észak-Perzsiában, a Kaszpi-tenger partjánál, az Elbrusz-hegység vidékén találta meg a helyszínt, ahol mindent el lehetett kezdeni. A terület nehezen megközelíthető, magas, meredek hegyekkel borított elzárt vidék volt, amely nagyon is alkalmasnak tűnt egy kiindulási bázis létrehozására. Kiszemelte Alamút erődjét, ami egy szinte megközelíthetetlen hegytetőn uralta a vidéket. A vár 2100 méter magasan volt, egy 400 méter hosszú, és a legszélesebb pontján is mindössze 30 méter széles hegytetőn. Haszán 1090-ben elérkezettnek látta az időt, és híveivel elfoglalta a kis hegyi erődöt. Kitört a szeldzsukok elleni lázadás.
Alamút, ez a kis hegyi erőd lett a mozgalom központi főhadiszállása, amelyet gondos kezek tovább építettek és szinte bevehetetlenné tettek. Az erőd környéki völgyekben helyreállították a régi öntözőrendszereket, új csatornákat ástak ki, fákat ültettek. A Marco Polo beszámolójában említett paradicsombeli kert akár Alamút is lehetett, amit soha nem látott élőben a legendás utazó.
A középkor nindzsái és terroristái 2 in 1
A bevehetetlen rejtekhelyen hozzáláttak egy politikai-vallási szervezet felállításához. Az új rend hatékonysága és fegyelmezett szelleme páratlan lett a történelemben. A híveket kiképzettségük, bevethetőségük és bátorságuk foka szerint csoportokba osztották, komoly szellemi képzésben és fizikai edzésben is részesültek. A közösség értékelte a szellemi és tudományos tevékenységet is, Haszán alapított egy híres könyvtárat Alamútban, amelynek iszmáilita és nem iszmáilita művekből álló gyűjteménye már igen jelentős lehetett, amikor azt a mongolok később elpusztították. A nizariták Szíriában is létrehoztak könyvtárakat, amelyek nem csupán különböző vallási és történeti munkákat, hanem levéltári dokumentumokat, tudományos értekezéseket is gyűjtöttek.
Ellenségei megfélemlítésére Haszán legkedveltebb módszere a gyilkosság lett. A szekta tagjait egyedül vagy kis csoportokban küldték ki azzal a feladattal, hogy öljék meg a kiválasztott személyt. Általában kereskedőknek vagy aszkétáknak álcázták magukat, keresztül-kasul bejárták a gyilkosság helyszínét, megismerkedtek a környezettel és áldozatuk szokásaival, és amikor a tervük már teljesen készen állt, lecsaptak.
Ám ha az előkészületek a legnagyobb titokban folytak is, a végrehajtásnak nyilvánosnak kellett lennie, s a lehető legnagyobb tömeg szeme láttára kellett bekövetkeznie. Ezért a leggyakoribb helyszín a mecset lett, az időpont pedig péntek, általában délidő. Haszán szemében a gyilkosság nem egyszerűen az ellenségtől való megszabadulás eszköze volt, jelentősége a közösségre gyakorolt hatásában rejlett amellett, hogy a kiszemelt áldozat elnyerte méltó büntetését, a végrehajtó szektatag pedig hősi önfeláldozásáról tett tanúságot, hiszen majdnem mindig azonnal, a helyszínen felkoncolták esetleges társaival együtt.
Haszán és hívei további kisebb, környékbeli várakat szereztek meg, ami már felkeltette a szeldzsukok figyelmét. I. Máliksáh (1072-92) szultánt a vezére, Nizam al-Mulk világosította fel, ő javasolta, hogy mielőbb indítsanak hadjáratot ellenük. Nizam személyesen is jól ismerte Haszán ibn Szabbaht, mert egy évtizeddel korábban együtt tanultak Egyiptomban, és egyes források szerint még barátok is voltak. Az előrelátó szeldzsuk vezér túl veszélyes lett, ezért 1092. október 14-én egy dervisnek, vallásos koldusnak álcázott gyilkos végzett vele. Ez volt az első politikai gyilkosság, amit a közösség hívei saját maguk védelme érdekében követtek el. Mivel kevesen voltak, katonai téren esélyük sem volt a szeldzsukok katonai gépezetével szemben, így az egyetlen lehetőségük az orgyilkosság volt. A vezér után néhány hónappal magát a szultánt is megölték, és a szeldzsuk birodalom soha többé nem lett már egységes.
Nizar kínhalála és az új taktika
Eközben Egyiptomban Nizar megpróbálta megszerezni a hatalmat, azt ugyanis nem ő, a jogos örökös, hanem az apját markában tartó örmény vezír által támogatott öccse örökölte meg. Az öcs, al-Afdal 1094-ben kegyetlenül leszámolt Nizar barátaival, őt magát pedig élve befalaztatta. Míg az egyiptomi hívők belenyugodtak a történtekbe, a Perzsiában élők nem, ami azt jelentette, hogy szakítottak testvéreikkel.
Felvették a nizarita nevet, amivel utaltak arra, hogy kit tekintenek igazi kalifának. Mivel a szakadás miatt egyedül kellett boldogulniuk az ellenséggel szemben, Haszán módosította stratégiáját. A terv úgy szólt, hogy folytatja a hivatalos iszlám elleni titkos aknamunkát, és közben megpróbálja erősen megvetni valahol a lábát. És hol másutt kínálkozna erre jobb lehetőség, mint a kicsiny, egymással vetélkedő államocskák sokaságára tagolt Szíriában? Ha ide beépíti embereit, kijátszhatja az egyik várost a másik ellen, az egyik emírt a másik ellen, így könnyen életben tarthatja a szektát, amíg a fátimida kalifátus újra meg nem erősödik. Haszán megválasztatta magát imámnak, amivel ő lett az egész szekta vezetője. Az utasítására térítők indultak Alamútból Szíriába, hogy ott is nizarita közösségeket szervezzenek.
Eközben a térségben megjelentek a keresztesek, akik elfoglalták a Földközi-tenger partvidékét, ezzel növelve az általános zűrzavart. A megosztott szeldzsukok nem sok vizet zavartak Szíriában, így a nizariták befolyása egyre csak nőtt, de ellenségeket is szereztek jócskán. A szíriai síiták csöppet sem rokonszenveztek a fátimidákkal szakító Haszán híveivel, mert meggyengülése ellenére továbbra is a fátimida kalifátust tekintették a síita világ oltalmazójának. 1113-ban, a helyi emír halála után Damaszkuszban vérengzés tört ki, a nizaritákat utcáról utcára, házról házra hajszolták a városban. Sokukat meglincselte a tömeg, másokat a falak tetejéről hajítottak le. A szekta mintegy kétszáz tagja halt meg így, köztük a nizariták első szíriai vezetője is.
Haszán okult az esetből, és taktikát változtatott. Újabb küldöttje, Bahram már a legnagyobb körültekintéssel folytatta a szervezkedést és a beépülést Szíriában. Visszavonultan élt, állandóan változtatta megjelenését, úgyhogy szabadon járt-kelt a városokban anélkül, hogy bárki is sejtette volna igazi kilétét. Néhány év alatt Bahram több fontos támogatóra lelt, és már olyan hatalmas hálózatot irányított, hogy kiléphetett az illegalitásból.
1126. november 26-án Aleppó és Moszul emírje is áldozatul esett az asszaszinok bosszújának. Pedig Al-Borsoki, az emír nagyon vigyázott magára: állandóan állig fölfegyverzett katonák vették körül, és páncélinget viselt, amin sem kard hegye, sem tőr pengéje nem hatolhatott át. Aznap betért a moszuli nagymecsetbe, hogy teljesítse pénteki imakötelezettségét. Gyilkosai az egyik sarokban imádkoztak, senki sem gyanakodott rájuk. Hirtelen rárohantak az emírre, de amikor látták, hogy tőrdöféseik nem tettek kárt benne, a fejének irányították a késeket, és számos sebet ejtettek rajta. Al-Borsoki gyilkosait kivégezték, de néhány hónappal a meggyilkolása után az örökébe lépő fia is úgy halt meg, mint ő.
Damaszkuszban pogromot indítottak a nizariták ellen, miután híre ment, hogy meghalt helyi gyámolitójuk, az öreg és beteges atabég, aki engedte, hogy hatalmuk kiterjedjen. Kardokkal és tőrökkel felfegyverzett tömeg lepte el az utcákat, minden nizaritát, a rokonaikat, a barátaikat, még azokat is, akiket csupán gyanúsítottak a velük való együttműködéssel, otthonukban gyilkoltak le, vagy halálra hajszolták őket a városban. Csaknem fél évszázadig kellett még küzdeniük a nizaritáknak, míg végül 1130 után sikerült több erődítményt megszerezni Közép-Szíria hegyvidéki területein.
A Feltámadás
A nizarita felkelést számos hegyvidéki erődítményből irányították, s minden egyes erőd egyszerre szolgált védhető lakhelyül és menhelyül, valamint főhadiszállásként. Ugyanakkor valamennyi csoport regionális tevékenységét a mozgalom központi vezetése hangolta össze Alamútból. A decentralizált szeldzsuk hatalommal szemben az orgyilkosság hatékony fegyver volt.
A nyilvános helyeken gyilkoló nizaritáknak köszönhető, hogy csaknem minden, ebben az időszakban elkövetett vallási, politikai, katonai jelentőségű gyilkosságot nekik tulajdonítottak, alaptalanul. A különböző szerzők beszámolói dacára semmiféle bizonyíték nincs, amely azt sugallaná, hogy a merénylők valaha is hasist vagy más kábítószert használtak volna, a fiatal hívek személyes meggyőződésből, önként áldozták fel életüket vallásuk és közösségük szolgálatában.
A nizariták felkelése és látványos gyilkosságaik egyre több államra nézve jelentettek fenyegetést, így a szekta a muszlim többség vallásüldözésének céltáblájává vált. A szeldzsukok és szunnita ítélőszékeik több városban rendszeresen összegyűjtötték a szektához tartozással vádolt személyeket, majd tűzbe vetették vagy felkoncolták őket, különösen egy-egy nizaritáknak tulajdonított orgyilkosság után.
Haszán 1124-es halála után az ellenfelek nem mertek rájuk támadni, ahhoz túlságosan védhető, nehezen megtámadható hegyi erődökben tanyáztak. Évtizedekkel később, 1162-ben jött el II. Haszán, aki radikális vallási változást kezdeményezett a közösségben. Alamútban a különböző nizarita területek képviselőinek jelenlétében megtartott ünnepélyes szertartáson meghirdette a Feltámadást (al-Qiyamát), amely a második korszakot vezette be az alamúti nizarita iszmáiliták életében. A feltámadás az ő értelmezésében az utolsó ítélet napja, amikor az emberiség megmérettetik, és örökre a Paradicsomra vagy a Pokolra ítéltetik. A nizariták Nizar utódaitól származott imámjukként ismerték el II. Haszánt, majd fiát és utódját. A következő évtizedekben a nizarita vezetők elődeik politikáját követve sikerrel vigyázták miniállamukat.
A legendák Hegyi Öregje a valóságban
Szíriában a nizariták történelmét Rasid ad-Din Sinán alakította, akit a nyugati keresztény beszámolók Hegyi Öregnek neveztek. Az alamúti központból küldték a szíriai nizariták vezetésére 1162-ben. Megérkezése után újjászervezte a helyi közösséget, megerősíttette erődítményeiket, majd kapcsolatba lépett a szomszédos uralkodókkal. Egyik oldalról keresztes államok, másik oldalról pedig a szeldzsuk birodalom határolta a nizarita közösséget, így körültekintő politikára volt szükség. Sinán egyrészt kijátszotta ellenfeleit egymás ellen, másrészt a Perzsiában már bevált módszerrel – orgyilkosságokkal – tartotta sakkban őket.
A Hegyi Öreg kezdetben kielégítő kapcsolatot ápolt a keresztesekkel, de a Johannita lovagrend ádáz ellenfelévé vált a szíriai nizaritáknak. Az 1170-es években a nizariták követeit látszólag jó szívvel fogadták I. Amalrik jeruzsálemi király udvarában, azt ígérve nekik, hogy hamarosan hivatalos keresztény követség indul urukhoz. Ám a templomos nagymester parancsára a nizarita követeket hazafelé menet mind egy szálig lemészárolták Tripoli környékén. Ettől fogva a templomos rend az egyik leggyűlöltebb ellenfele lett a nizaritáknak.
Eközben 1171-ben Szaláh ad-Dín (Szaladin) megdöntötte a Fátimida dinasztiát Egyiptomban. Szaladin a szunniták és a muszlim egységtörekvések élharcosává lett, és a keresztényeknél is nagyobb fenyegetést jelentett a szíriai nizaritákra nézve. Ezért a Hegyi Öreg emberei a tettek mezejére léptek: 1174-ben Sinán tizenhárom harcosa beszivárgott Szaladin Aleppó melletti táborába, hogy megölje, de felfedezték és egytől egyig lemészárolták őket; egyiküket akkor fejezték le, amikor Szaladin sátrában éppen lecsapni készült.
A nizariták két évvel később próbálkoztak újra Azáz ostromlott erődjénél. Ezúttal négy merénylő lopakodott be a táborba. Egyikük be is jutott Szaladin sátrába, és megsebesítette a fején és a nyakán, mielőtt lekaszabolták. A vezér életét az mentette meg, hogy a turbánja alatt láncszemekből készült sisakot viselt. Feldúltan tántorgott ki a sátrából, arca vérzett, ruhája cafatokban lógott, soha még nem volt ilyen közel a halálhoz. Ettől kezdve minden idegenre gyanakodva nézett, krétaport és hamut hintetett a sátra köré, hogy azonosítani lehessen a gyanús lábnyomokat. Pár hónappal később egyik éjjel Szaladin arra ébredt, hogy egy sötét figura lopózik ki a sátrából, az asztalon pedig egy tálca forró lepény gőzölög. A merénylők ezzel akarták érzékeltetni, milyen otthonosan mozognak a hadvezér közelében. A lepények mellett üzenet hevert: „tudatjuk veled, hogy a kezünkben vagy”. Az üzenet elérte a célját: Szaladin békén hagyta a nizaritákat, noha könyörtelenül üldözött mindenféle eretnekséget. Sőt igyekezett kiengesztelni őket, ezzel megfosztva muzulmán és keresztény ellenségeit egy értékes szövetségestől.
Az 1187-es hattini csata alapvetően megváltoztatta a térség erőviszonyait. Szaladin hatalma, befolyása és nem utolsó sorban népszerűsége óriási mértékben megnőtt az után, hogy legyőzte a Jeruzsálemi Királyság seregét, és elfoglalta a szent várost, Jeruzsálemet is. Úgy tűnt, hogy a kereszteseknek leáldozott a Szentföldön, mindössze pár tengerparti városra zsugorodtak a területeik. A harmadik keresztes hadjárat azonban visszahozta a muszlimok félelmeit, Oroszlánszívű Richárd angol király már méltó ellenfele volt Szaladinnak. Kettejük küzdelme felemás eredménnyel zárult, hosszú távon egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon.
1192-ben a szekta elkövette leghíresebb politikai gyilkosságát: megölték Montferrati Konrádot, aki pár hónappal korábban lett a Jeruzsálemi Királyság maradék területeinek ura. Mivel házassággal szerezte meg a királyi címet, nemcsak a nizariták néztek rá ferde szemmel; sokan akarták a halálát, így az be is következett, miután a király egy tavaszi estén Türosz püspökénél vacsorázott. 1193-ban Sinán, a Hegyi Öreg is meghalt. Ezzel a Közel-Kelet egyik legnagyobb taktikusa távozott, akitől uralkodók, hadvezérek rettegtek.
A mongolok közbelépnek
Történetük végső szakaszában a muszlim társadalmon belüli elszigeteltségükbe egyre inkább belefáradt nizariták kísérletet tettek a szunnita világgal való taktikai megegyezésre. 1210-ben III. Haszán (1210-1221) nyilvánosan megtagadta a Feltámadás meghirdetésével kapcsolatos tanokat, és kinyilvánította a szunnita iszlám iránti elkötelezettségét, ezt parancsolva híveinek is. A nizarita közösség imámja kinyilatkoztatását a színlelési stratégia bevezetésének tekintette, és ellenkezés nélkül engedelmeskedett. III. Haszán bátor, kiegyenlítő politikája nyugalmat biztosított a közösség számára a folytonos szunnita üldöztetések után. Haszán fia, III. Muhammad uralkodása idején (1221-1255) viszont fokozatosan enyhítettek a szunnita törvény betartásának kötelezettségén, és a nizarita közösség nyíltan visszatért korábbi hagyományaihoz.
A mongolok már megindították támadásukat a nizarita erődök ellen Perzsiában, amikor 1255-ben III. Muhammad örökébe Rukn ad-Din Khurshah lépett. Ő alig egy évig uralkodott Alamút utolsó kormányzójaként. Heves küzdelem, majd a nizarita vezetés és a mongol fősereg élén Perzsiába érkezett Hülegü között zajló tárgyalások után 1256 novemberében Khurshah megadta magát a mongoloknak. Alamút várának egy hónappal későbbi feladása a perzsiai nizarita államiság és történelem végét jelentette. A mongolok nem sokkal később megölték a nizarita imámot, és ahol csak tudták, lemészárolták a perzsiai nizaritákat.
Az eseményektől demoralizált szíriai nizariták sem tudták sokáig megőrizni függetlenségüket, noha őket nem sújtotta a mongol katasztrófa. Utolsó szíriai erődítményük, al-Kahf 1273-ban hódolt be Egyiptom és Szíria mamlúk szultánjának. A perzsiai mongoloktól eltérően a mamlúkok és oszmán utódaik megengedték a szíriai nizaritáknak, hogy erődítményeikben békés közösségként éljenek tovább. Perzsiában a nizariták idővel kiheverték a mongol mészárlását, sokan Afganisztánban, Indiában, és Közép-Ázsia más régióiban találtak menedéket.
Az imámság székhelyét 1848-ban Bombayba helyezték át, miután a nizariták 46. imámja, Hasan Ali Sáh és a perzsa kormány között fegyveres összecsapások zajlottak. Hasan Ali Sáh még az 1830-as években megkapta Perzsia uralkodójától az Aga Kán tisztséget. Utódai azóta is használják ezt a kitüntetést, és jelenleg a 81 éves Sáh Karim al-Husayni, a nizariták 49. imámja viseli a címet.
A nizariták nyilvános gyilkosságaikkal és önfeláldozó magatartásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy mítoszok terjedjenek el róluk a középkorban. Valós történetük azonban van olyan hátborzongató és fordulatos, mint a róluk szőtt legendák.
További felhasznált irodalom: Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Ford. Dezsényi Katalin. Budapest, Helikon, Magyar Könyvklub, 1996. Karen Armstrong: Az iszlám rövid története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. Arthur Goldschmidt: A Közel-Kelet rövid története, Maecenas Kiadó, Budapest, 1997.
A szerző történelemtanár. További cikkei: