A gőz mint hajtóerő nagyon rövid idő alatt forradalmasította a textilipart az iparosodás korszakában, de a tömegtermelés megjelenése korábban el nem képzelt problémákat is felszínre hozott. A korábbi századokban munkaerőtömegeket felszívó textiliparban alig pár évtized alatt azt tapasztalták a munkások, hogy a munkájukra egyre kevésbé van szükség, már nem ők a legfontosabb elemei a termelésnek, hanem a gépek.

Ez olyan feszültséget okozott, aminek valamilyen formában a felszínre kellett törnie. Ez pedig a géprombolás lett, a luddita mozgalom, ami Anglia iparvidékein végigsöpörve vált az ipari forradalom történetének szerves részévé. A gépek elleni lázadás olyan példát szolgáltatott, amely ma is tanulságos lehet.

A luddita mozgalom alapvető célja a bérekkel kapcsolatos engedmények kikényszerítése volt, amiben a géprombolás eleinte inkább eszközszerepet töltött be. Ez később annyiban módosult, hogy a gépek kiiktatása vált a legfontosabb törekvéssé. A ludditák sehol nem fogalmaztak meg távolabbra mutató politikai célokat, nem volt politikai programjuk, nem törekedtek a kormány erőszakos megdöntésére. A luddizmus mégsem tekinthető tudatlan és elkeseredett emberek elvakult és hiábavaló mozgalmának. A résztvevők célja nem a technikai haladás elleni harc volt, hanem saját érdekeik védelme.

Válság ágyazott meg a mozgalomnak

Angliában már voltak hagyományai annak, hogy ha nem tetszett valami, akkor azt a tömegek a mindenkori hatalom tudomására hozták. A legtöbb esetben ennek kevésbé véres formája, a királyhoz intézett petíció nem járt sikerrel, a szervezkedést pedig a parlament tiltotta meg törvényileg, így ha a munkások a munkaadót valamilyen engedményre akarták kényszeríteni, összegyűltek és lerombolták a tulajdonos házát vagy műhelyét. Ezt a módszert vetették be, ha bérüket akarták csökkenteni, és ehhez nyúltak akkor is, amikor a tét a munkájuk védelme volt a gépek jelentette vélt vagy valós fenyegetéstől.

A luddita mozgalom kialakulásának idején nehéz idők jártak Angliára: Napóleon kontinentális blokádja következtében az angol árukat kitiltották a kontinensről, az 1812-es brit-amerikai háború miatt a tengerentúli piac is bezárult. Hab volt a tortán, hogy 1809 és 1812 között rendkívül rossz termésű évek követték egymást, ami csak tovább mélyítette a válságot. Több bank csődbe jutott, gyakorlatilag összeomlott a külkereskedelem. Bár Spencer Perceval miniszterelnök 1812-es meggyilkolásához a merénylő személyes indítékai vezettek, sokan érezték úgy, hogy halála a gazdasági válsághoz is kötődik, egyfajta rossz jelnek tekintették, különösen a vidéki lakosság körében.

A válság és az exportlehetőségek csökkenése még erősebben éreztette hatásait Anglia textilipar által uralt vidékein. A munkások először békésen tiltakoztak, de amikor ez nem vezetett eredményre, megindult a vitatott kilétű Ned Ludd karrierje. Ő lett később a luddita mozgalom névadója.

A mozgalom kezdete és Ned Ludd rejtélye

1811 februárjában egy Nottingham környéki kisvárosban zavargás tört ki, a munkások betörtek a műhelyekbe és használhatatlanná tették a gépeket. Mire a megérkező katonaság rendet csinált, közel kétszáz szövőkeretet zúztak szét a munkások.

1811 őszén jelent meg egy állítólagos Ned Ludd, akinek a vezetésével egy éjszaka alatt több Nottingham környéki faluban és városban megismétlődtek a tavasszal történtek, szétverték a gépeket a munkások. Ned Ludd személye ma is viták tárgya: az egyik álláspont szerint Ludd volt az eredeti neve, egy másik változat szerint pedig Ludnam. Ami közös mindkét verzióban, hogy Ludd vagy Ludnam részt vett a géprombolásban. Elképzelhető, hogy nem is ő vezette a mozgalmat, hanem csak mindent az ő nyakába varrtak egy idő után. Így bárhol bármiféle rombolás történt, a szóbeszéd arról szólt, hogy Ludd tette. Ezt az elképzelést erősíti, hogy sokkal többet nem hallunk felőle, szerepe ennyiben ki is merült.

Akármi is az igazság, a palackból ekkor már kiszabadult a szellem, nem volt megállás. A ludditák rövid idő alatt jól szervezett, hatékony csoporttá szerveződtek. Az általában 5-15 fős csoportok magvát a kalapácsosok képezték, akik a gépeket zúzták össze, míg a többiek figyeltek és gyújtogattak. Védelmi pénzt szedtek a megfélemlített gyárosoktól, a pénzből pedig újabb akciókat indítottak. Célpontok lettek a börtönök is, ahonnan luddita testvéreiket próbálták kiszabadítani, de nem riadtak vissza a merényletektől sem. 100-300 fős csapataik összehangolt támadást indítottak egy-egy kiszemelt célpont ellen, és még az sem tántorította el őket, ha katonákkal kerültek szembe, ilyenkor szabályos tűzharcot vívtak.

Mivel a helyzet ennyire eldurvult, erősítést küldtek a térségbe, ami első lépcsőben kétezer katonát jelentett. Mivel ez is kevésnek bizonyult, sorozatban eskették fel a polgárokat rendőrnek, polgárőrnek, velük együtt sikerült szép lassan letörni a mozgalmat. 1812 nyarára, mire a mozgalom lecsengett, már közel 12 ezer katona állomásozott a térségben. A hatalom nem csak az erő nyelvén igyekezett rendezni a problémát: a parlament főbenjáró bűnnek nyilvánította a gépek összetörését.

Észak-nyugat: nőnek öltözött férfiak álltak a zavargás élére

De a mozgalom nem ért véget, csak arrébb költözött az észak-nyugati grófságokba. Ez volt a gépesített pamutipar hazája, az angol ipari forradalom egyik központja Liverpool kereskedő- és Manchester gyárvárossal. A gazdasági válság miatt a munkanélküliség az eget verdeste, aminek okát az elégedetlen tömegek a gépekben és azok tulajdonosaiban találták meg. 1811 végén a pamutipari városokban titkos tárgyalásokba kezdtek a munkások küldöttei, innentől fogva a gyárosok sorra kapták a fenyegető leveleket, majd 1812. márciusban sor került az első támadásra is.

A lázadók élelmiszerüzleteket fosztogattak, és megostromoltak egy börtönt is. Április 14-én vasárnap nagy tömeg kavargott az utcákon Stockportban, a tüntetők ablakokat törtek be és bosszúval fenyegették a szövőszékek tulajdonosait. Két nőnek öltözött férfi vezetésével – akiket követőik „Ludd tábornok feleségeiként” üdvözöltek – kövekkel dobálták meg az egyik tulajdonos házát, majd később erősítéssel tértek vissza, hogy fel is gyújtsák.

Amikor a katonaság pár nappal később bevonult, újabb tüntetések kezdődtek, és a zavargások továbbterjedtek Liverpoolban, Manchesterben, illetve Stockport környékén. Az elöljárók, akik odáig vonakodtak bevonni a milíciát, elkezdtek különleges rendfenntartókat toborozni, önkéntes egyesületekbe szervezték a polgárokat. A végül odavezényelt katonaság is hozzálátott a rendcsináláshoz. A katonák kis egységekben működtek együtt a rendőrökkel és a kémekkel, ami meg is hozta az eredményt. Május végén már több mint száz őrizetbe vett személyt állítottak esküdtbíróság elé, sokat felakasztottak közülük, a maradékot pedig deportáltak az ausztráliai Új-Dél-Walesbe.

Yorkshire: békés tiltakozásból erőszak

A luddita mozgalom harmadik helyszíne a yorkshire-i mocsárvidék lett. A gyapjúipari központban azonban nem a gépek alkalmazása, hanem válság kiváltotta elbocsátások és bércsökkentés vezetett előbb békés ellenálláshoz, majd nyílt erőszakhoz 1812-ben. Leeds közelében egy lángoló üzem jelezte a zavargás kezdetét.

Februárban már felfegyverkezett, bekormozott arcú férfiak tartották rettegésben a városi polgárokat és a falusiakat. Áprilisban 150 fegyveres férfi gyűlt össze, hogy megtámadjon egy üzemet, a tulajdonost azonban figyelmeztették, így hozzá hűséges embereivel védelemre rendezkedett be. Sortűzzel fogadta a támadókat, akik közül ketten meghaltak, többen megsebesültek. A lázadók erre taktikát változtattak, és pár héttel később merényletet kíséreltek meg az iparos ellen, sikertelenül. Nem úgy, mint egy másik gyáros esetén, akit a tőzsdéről hazafelé agyonlőttek.

Ez volt az események csúcspontja, ami után megszűntek a géprombolások és az üzemek elleni támadások, a tömeg a felgyülemlett energiát inkább fosztogatásra kezdte használni. A többi korábbi helyszínhez hasonlóan itt is a milícia és kémek bevetése, a hadsereg odavezénylése hozott eredményt. York városában mintegy száz embert tartóztattak le, közülük tizenhetet végeztek ki és hetet száműztek.

Ezek után a luddita mozgalom minden északi grófságban összeomlott. Kisebb megmozdulások még történtek az ország középső megyéiben 1813 első hónapjaiban, 1814 nyarán és őszén, illetve 1816-ban. Ezek az utórezgések azonban hamar elhaltak.

Géprombolók Európa-szerte

A géprombolás mozgalma nem maradt meg Angliában: ahogy az ipari forradalom vívmányai elkezdtek terjedni a kontinensen, úgy terjedtek az azzal járó gazdasági-társadalmi változások is. A következő helyszín Franciaország lett, azon belül pedig Lyon, ahol szintén meghatározó volt a textilipar.

Az 1831-ben kirobbant gazdasági válság következtében a selyem ára nagyot esett, ami együtt járt a bérek csökkenésével is. 1831. októberben a munkások tárgyalásokba kezdtek a gyárosokkal, akik túlzónak találták és lesöpörték az asztalról a bérköveteléseket.

1831. november 21-én több száz szövő felfüggesztette a munkát, és az utcára vonult. A tüntetők barikádokat emeltek, és nekimentek a nemzeti gárdának is. November 22-én már a városi rendőrségre is betörtek, ahol fegyvereket zsákmányoltak. Egy 169 áldozatot követelő véres összetűzés után a felkelők elfoglalták a várost is. Mikor Párizsba eljutott a felkelés híre, 20 ezer katonát küldtek oda, hogy visszavegyék Lyont. A katonaság közbelépése után gyorsan vége lett mindennek.

Az utolsó helyszínek egyike volt (a mai Lengyelország, illetve Cseh- és Németország területén található) Szilézia, ahol 1844-ben a takácsoknál telt be a pohár. A földbirtokosok által megkövetelt feudális szolgáltatások és a helyi gyárosok diktálta előnytelen munkafeltételek kettős szorításában élő munkások előbb magasabb béreket követelve tüntettek, majd megrohanták az iparosok házait és üzemeit. Tüzérséggel megerősített katonai egységek fojtották vérbe itt is a felkelést, amelyet súlyos megtorlások követtek.

A mozgalom főleg Európa nyugati felét, a legnagyobb iparvidékeket érintette, a fejlődésben lemaradt térségek, így a kontinens keleti része (benne Magyarországgal) kimaradt a hullámból. A Magyarországon megjelenő modern technológiák nem okoztak társadalmi-gazdasági feszültséget, szép lassan az élet részei lettek. Jelentős gazdasági lemaradásunk volt a fő oka annak, hogy nálunk nem volt jellemző a géprombolás, a munkások más eszközökkel harcoltak a jobb körülményekért, bérekért.

Bő egy évszázaddal később a gazdasági-technológiai-társadalmi változások, illetve az azokkal társuló problémák hatására ismét feléledt a luddizmus. A modern, vagy más néven neoluddizmus az 1950-es években ütötte fel a fejét az atomkorszak beköszöntével, de az elmúlt évtizedekben kapott erőre igazán a számítógépek, az automatizálás és a robotizáció forradalmával.

A ludditák mai örökösei a terroristától a taxisokig

A mai géprombolók leghírhedtebbje extremizmusa miatt erősen kilóg a sorból. Theodore John 'Ted' Kaczynski matematikus és író, más néven az Unabomber a hetvenes-kilencvenes években egyetemeknek és légitársaságoknak küldött levélbombákat. Házi robbanószerkezetei három ember halálát okozták (1985-ben például egy sacramentói számítástechnikai bolt tulajdonosáét) és 23 embert sebesítettek meg. Az anarchista terrorista legismertebb írásában kifejtette, hogy bár tettei szélsőségesek, szükség van rájuk, mert csak általuk lehet felhívni a társadalom figyelmét a modern technológia veszélyeire.

Az Unabomber azt remélte, hogy példája másokat is ösztönözni fog, és csatlakoznak hozzá a technikai fejlődés elleni harcban. De nem így történt, ehelyett az FBI hosszú hajtóvadászat után 1996-ban elfogta Kaczynskit, aki a mai napig életfogytiglani börtöbüntetését tölti a feltételes szabadulás reménye nélkül.

A neoluddizmus hívei a technológiai fejlődés lassítására, némely esetben megállítására buzdítanak, és tagadják, hogy a technológia megoldást hozhat az emberiség legsürgetőbb problémáira. Sokszor éppen a számítógépek segítségével lendülnek támadásba, a szerintük veszélyes technológiákat rosszindulatú kódok, vírusok bevetésével kívánják megzavarni.

A mozgalom mai tagjai már nemcsak munkások, hanem aktivisták, tudósok is lehetnek. Szerintük a technológiai fejlődésének reformokkal kellene együtt járnia, máskülönben a jövő komoly veszélyben van. Úgy vélik, a jelenlegi technológiák a természeti világ mellett az emberiségre is fenyegetést jelentenek, és magukban hordozzák egy jövőbeni társadalmi összeomlás lehetőségét. Szerintük a társadalmi egyenlőtlenségek csak fokozni fogják az egyes ember haragját a technológiával szemben.

A ludditák örököseinek tekinthetők azok is, akik szervezett lobbi, egységes fellépés útján akarják tompítani a technológiai fejlődés máris jelentkező, rájuk nézve kellemetlen hatásait. A legjobb nemzetközi és hazai példa erre az Uber esete. A közösségi fuvarozás egyszerű, de zseniális újítás, mindenki jól járt vele a taxisok kivételével, akik az utcán (Párizsban például gyújtogatással) és lobbizással is világszerte igyekeztek megvédeni érdekeiket. A legtöbb esetben ebben a harcban az Uber húzza a rövidebbet, mert a kormányok számára egyértelműen az adót fizető taxisok a fontosabbak, nem pedig a szinte semmilyen közterhet nem viselő Uber-sofőrök.

Első hallásra az új luddisták mozgalma talán megmosolyogtatónak tűnik, pedig a technológiai fejlődés vitathatatlan áldásai mellett valóban problémákat is hordoz magában, és ezek közül az elsők között szokták kiemelni a munkakörök automatizációját. Bár ennek a folyamatnak a tényleges munkaerő-piaci hatásairól eltérő becslések tartják magukat, tény, hogy a vállalatok a robotizáció által óriási összegeket takaríthatnak meg a munkavállalói költségeken. Ennek hallatán sokak lelki szemei előtt egy új és hatalmas munkanélküliségi hullám rémképe merül fel, míg az optimistább elemzések szerint a fejlődés nemcsak elvesz, hanem teremt is éppen elég új, emberek által betölthető munkakört.

További felhasznált források:

Norman Davies: Európa története, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
E. P. Thompson: Az angol munkásosztály születése. Osiris Kiadó. Budapest, 2007.
George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986.

A szerző történelemtanár.