Amikor Budapest kertjei temetővé és szántófölddé váltak – így állt talpra a főváros az ostrom után

1944 nyarának végére elérte Magyarország területét a második világháború. Addig az újságok címlapjáról, a filmhíradókból, az időnként hazajövő szabadságos katonák történeteiből, az eltűnt, elesett családtagokról érkező hírekből értesültek az emberek az eseményekről. Mindez gyorsan megváltozott Románia átállásával és a szovjetek megjelenésével az 1941-es magyar határon. A Kárpátok láncai jó lehetőséget biztosítottak a védelemre, de Sztálin csapatai voltak a gyorsabbak, egyszerűen megkerülték Dél-Erdélyen át a védelmet. Hiába próbálkozott a német-magyar hadvezetés a megállítással, az csak az elkerülhetetlen vereség elodázására tett kísérlet maradt.

Sztálin nem volt megelégedve a harcok menetével, attól félt, hogy megelőzik, a diktátor tartott az angolok balkáni partraszállásától, emiatt minél hamarabb végezni akart Magyarországgal. Mikor a Budapest felé dübörgő orosz gőzhenger sebessége lassult, újabb csapatokat küldött, így két front és hadvezéreik közötti versengéssé vált a magyar fővárosért folytatott harc.

Hitler a végsőkig ragaszkodott Budapesthez, és ez megpecsételte az itt tartózkodók sorsát: erőddé nyilvánították a fővárost, amely 100 ezer, mindössze pár hétre elegendő élelemmel ellátott, elgyötört katona börtöne lett, mire elérkezett 1944 decembere. A németek három Konrád fedőnevű hadművelet keretében kísérelték meg a lehetetlent, Budapest visszafoglalását.

A fővárosért vívott harcok 1945. februárban véget értek, de mire Budapest szovjet kézre került, épületeinek harmada elpusztult vagy súlyosan megsérült. Olyan fontos épületek is áldozatul estek a pusztításnak, mint a királyi vár, az Operaház vagy a Nemzeti Színház, nem beszélve az összes hídról.

Egy hónappal később kezdődött a Tavaszi ébredés hadművelet, az utolsó német offenzíva, amelyben a németek elit egységei áttörték a szovjet védelem vonalát, de újabb szovjet egységek álltak csatasorba, így pár nap után összeomlott a támadás. A szovjetek 1945. április 4-én bejelentették, hogy Magyarország „felszabadult”, de a valóság az volt, hogy még folytak küzdelmek a német utóvédcsapatok és szovjet katonák között. Ilyen volt például Pinkamindszent, amelynek határában még megvoltak a német védelmi állások, amikor a falu már az oroszoké volt, és csak április közepére értek véget itt a harcok.

40 ezer halott az ostromban

A Magyarországon megforduló szovjet katonák legtöbbje vidéki paraszt vagy városi munkás volt, tele gyűlölettel, amit évek óta tápláltak bennük az ideológiai nevelésükkel megbízott politikai tisztek. Hazájuk sivár világából kiszabadulva számukra Közép-Európa maga volt a paradicsom, amelyben bárki szinte bármit megszerezhetett, amit csak akart. A háborús veszteség elérte a 350 ezres katonai és kb. 600 ezres polgári áldozatot. 920 ezer személy került hadifogságba, legalább egyharmaduk civil volt.

Az első világháborúhoz képest háromszor annyian haltak meg, az ország lakosságának körülbelül 6 százalékát veszítette el, aminél nagyobb veszteséggel csak Lengyelország és a Szovjetunió számolhatott. A főváros népességéből kb. 40 ezer ember vesztette életét a harcok során, és sokakat elvittek hadifogolynak. Az orosz katonai vezetők megkapták a direktívát, hogy hány hadifoglyot kell előállítaniuk, és ha a létszám nem volt teljes, az utcáról pótolták, nem nézve azt sem, hány éves, milyen nemű az elhurcolt személy.

Az ostrom és az azt követő időszak egyik legszomorúbb történelmi ténye, hogy milyen sok magyar fiatal lány, anya, feleség lett nemi erőszak áldozata. A szovjet katonák csak Budapesten legalább a nők 5-6 százalékát erőszakolhatták meg. És a borzalmak jó része rejtve maradhatott, mert sok áldozattá vált nő eltitkolta az átélteket a családja elől.

Gyárak, járművek, tevék: a nemzeti vagyon 40 százaléka odalett

Becslések szerint a nemzeti vagyon közel 40 százaléka pusztult el a harcokban. Ha a háborús károkat pénzben kívánjuk kifejezni, elmondható, hogy 22 milliárd pengő (kb. 4,4 milliárd amerikai dollár) körülire jött ki a számla 1938-as árakon számolva. Legalább ezer település szenvedett komoly károkat. A bombázások első számú célpontjai a gyárak, a hidak, a hadiüzemek és más stratégiailag fontos létesítmények voltak, de sok esetben a bombázók elnézték a célpontot, vagy megzavarták őket, így bombaterhük egész lakónegyedeket pusztított el.

A visszavonuló német csapatok nyomán nem maradt épen közúti vagy vasút híd az ország nagyobb folyóin. A sínek 40 százaléka, a járműpark kétharmada megsemmisült, mire véget ért a háború. Gyakorlatilag alig volt olyan gyár, ami nem szenvedett el valamilyen fokú kártételt. De ami a legfontosabb volt, hogy 1944-ben nagyon sok helyen elmaradt a betakarítás, az őszi munkák a földeken, ami előrevetítette, hogy a következő évben nagy ínségre kell számítani.

A Fővárosi Állatkert is egyike volt a pusztítás áldozatainak. A kétezer-ötszáz egyedből álló állatállománynak kevesebb mint 1 százaléka maradt életben a harcok végére, a megmaradt állatok közül sok az éhezők zsákmánya lett. A túlélő dolgozók erőfeszítése kellett ahhoz, hogy az állatkert egyáltalán fenn tudjon maradni. Az Elefántházban 5 vízilovat és egy elefántot találtak életben, amihez aztán csatlakozott egy zebra, egy teve, egy láma, egy borz, pár kisebb madár és majom. Összesen 14 állat élte túl a borzalmakat. A megmaradás érdekében az állatkert területén is szántóföldeket alakítottak ki, ahol takarmánynövényeket, zöldségféléket kezdtek termeszteni a dolgozók. Az állatállomány nagyon lassan indult gyarapodásnak, eleinte főleg hazai állatfajták kerültek a kifutókba. Pedig a leleményes dolgozók mindent megtettek még a ritka trópusi állatokért is, például a szovjet és a francia követségen keresztül szereztek nekik déligyümölcsöt akkor is, amikor a fél város éhezett.

Összességében elmondható, hogy az országban a legnagyobb kár a magánházakat, a mezőgazdaságot és a közlekedést érte, ezek közül is az agrárium került a legsúlyosabb helyzetbe, ahol az összes háborús kár felét könyvelhették el.

A háború után egy teljes nemzetnek kellett újrakezdenie az életet, megszervezni mindent, ami korábban természetesnek tűnt. Mai szemmel már szinte elképzelhetetlen, hogy miken mentek át akkor az emberek.

Nem volt olyan család, amelynek ne lett volna halottja, ne lett volna eltűnt, fogságba került családtagja. Sok családban a korábban kenyérkereső férfiak vagy férfi nélkül kellett talpon maradni, megpróbálni túlélni. Azok a kis falvak, amelyeken a front gyorsan túlhaladt, megúszták a nagyobb pusztításokat. A városokban a harcok is hevesebbek voltak, előfordult, hogy egy-egy település többször is gazdát cserélt, ami aztán megmutatkozott a pusztítás mértékén is. A legnagyobb dúlást természetesen a főváros szenvedte el.

Lakossági harc az ételért

Budapesten a harcok után csak kóbor állatok, éhségtől szenvedő, szovjetektől rettegő, sokkot kapott katonák és egy-két merészebb civil mert mutatkozni. A szétbombázott utcákon és a házak romjai között hullák ezrei hevertek. A hosszú tél után meg voltak fagyva, hiányzott róluk sok ruhadarab. Az iratok senkinek nem kellettek, azok általában ott voltak mellettük szétszórva, de a pénz, óra, ékszer minden esetben hiányzott.

A várost elfoglaló szovjet katonák minden 12 év feletti épkézláb embert a hullák eltemetésére rendeltek. Nem bíbelődtek sokat a munkával, a legközelebbi zöld felületek, parkok lettek az elhunytak nyugvóhelyei.

A front elvonultával előmerészkedő éhező civilek egyik első célja az volt, hogy élelmet szerezzenek maguknak és családjuknak. Pénzük nemigen volt, mert sokan még az ostrom előtt előre megkapták a fizetésüket. A háború előtt valóban meg lehetett élni „havi 200 pengő fixből”, de 1945 elején 100 pengő volt egy kiló liszt, 400 pengő egy kiló cukor, egy pár cipő pedig 3000. Ilyen árak mellett senki nem tolongott az árusoknál.

Több téren is piacok nyíltak, de árucikket keveset látott ott az ember, az élelemről szóló információ volt eladó: hol, kinél van az áru, és mit kér érte cserébe. Sokan „kirándulni” indultak vidékre: fogtak egy hátizsákot, belepakoltak mindent, amit értékesnek gondoltak, és – sok esetben gyalog – felkeresték a környékbeli falvakat, hogy elcseréljék értékeiket valami ehetőre a családjuk számára. Ezt hívták batyuzásnak.

Az orosz katonákkal is lehetett üzletelni, nekik az óra, az öngyújtó, a töltőtoll volt az igazi keményvaluta. Az órák közül az ún. piros köves, rubinkövekkel ékesített órák voltak a legkapósabbak. A leleményes pestiek ezért sokszor egyszerű órákból varázsoltak értékes árucikket egy kis piros zománcfestékkel. Voltak olyan családok is, akiknél hetek óta nem volt kenyér az asztalon, sokan az utcákon heverő elhullott állatok húsával táplálkoztak.

A főváros legsürgősebben megoldandó problémája tehát az élelmiszerhiány volt. Olyan szintű volt az éhezés, hogy a korábban elföldelt hullákat is újra kiásták egy-egy használhatónak tűnő ruhadarab reményében, amit aztán kimosva értékesítettek, vagy aki megtehette, a jövőre gondolva vetőmagra cserélte.

Jegyrendszer és ételosztás

A seftelés csak lakossági megoldás volt, az ínséget nem szüntette meg, ezért sürgősen élelmiszert szállíttattak vidékről Budapestre. Legalább napi tíz vagon kellett volna a lakosság ellátásához, de ezt a mennyiséget sem tudták vidéken összeszedni, akkora volt ott is a hiány. Hogy minél egyszerűbb legyen az élelmiszer-szállítmányok kiosztása, a valamelyest helyreállított villamossíneken gőzmozdonyok vontatták el a vagonokat a rendeltetési helyükre. Így sikerült a napi kalóriaigény 25-50 százalékát elérő élelmiszer-mennyiséget kiosztani a leginkább rászoruló civileknek.

A szovjet vezetők olyan kegyesek voltak, hogy az általuk korábban lefoglalt élelmiszerkészletekből adtak „kölcsön”, amit aztán vissza kellett adnunk. De azért az tény, hogy a szovjeteknek is köszönhetően lassan megszűnt az éhezés a fővárosban, tábori konyhák kezdték ontani magukból a meleg ételeket. A háború utáni első évek a nélkülözésről szóltak, a lakosság számára a szükséges kenyérnek, húsnak, és zsírnak alig 20 százaléka állt rendelkezésre. De legalább krumpliból elegendő volt: egy szabolcsi szállítmányt a Muki nevű kis gőzmozdony vitt körbe Budapesten a villamossínen közlekedve.

Mivel kevés volt az élelem, jegyrendszerrel igyekeztek az elosztást valahogy szabályozni és igazságosabbá tenni. Még két évvel a háború után is napi 500 kalória tápértékű élelemmel kellett beérni sokaknak, és mellette még dolgozni is kellett. A túlélés érdekében a nagyvárosi lakók nekiálltak földet is művelni. Elrendelték, hogy terület ne maradjon szabadon, művelés alá kellett vonni mindet, még azt se nézték, hogy kié a föld, nagyvonalúan eltekintettek a tulajdonviszonyoktól. A kenyér olyan nagy kincs volt, hogy nem kerülhetett mindennap az asztalra, helyette egész sor más növényt szolgáltak fel: csalánból, gyermekláncfűből, lóheréből, akácfa fiatal hajtásából, akácvirágból, fiatal komlóból főztek a leleményes szakácsok.

Amikor nyitott villamoskocsi vitte a halottakat a temetőbe

A következő lépésben a közlekedés és a gazdaság talpra állítását kezdték meg. Elsőként a villamosjáratokra koncentráltak, az első járat már az ostrom vége előtt pár nappal útnak indult. Február végén indult újra a közlekedés a köztemetői vonalon. Mai szemmel már elképzelhetetlennek tűnik, hogy azon a napon egy gőzmozdony vontatta nyitott kocsikban szállították az holttestek tömegét a Rókus kórházból a temetőbe. Az emberek addigra már annyira hozzászoktak a halálhoz, hogy ez nem számított szokatlan látványnak. 1945. február 20-án az első és sokáig egyetlen buszjárat is elindult. Használható, működőképes gépkocsit az országban szinte sehol sem lehetett találni, de még az igavonásra használható állat is ritka volt, mint a fehér holló.

A vasúti hálózat nagy része gyakorlatilag megsemmisült, de a szovjet csapatok ellátása miatt szükség volt rá, így szinte elsőként kezdtek hozzá a rendbetételhez. Majdnem két évbe került, mire helyreállt a háború előtti rendszer, ami óriási munkát jelentett. Elég, ha belegondolunk abba, hogy a talpfákhoz mennyi fára volt szükség, és Trianon után szinte alig volt használható erdőségünk, így a kisebb szárnyvonalak megszüntetésével szereztek talpfákat. Mivel gőzmozdonyok jártak az országban, rengeteg feketeszénre volt szükség, amivel bajban voltunk, mert ilyen bánya is csak egy volt az országban. A legtöbb valamelyest helyreállított vonalon eleinte sebességkorlátozás volt érvényben, ami csak tovább növelte a szükséges szén mennyiségét.

Tetézte a nehézségeket, hogy az ország összes 50 méternél hosszabb hídját felrobbantották, így gyakorlatilag részekre szabdalták az országot. A hidak helyreállítása nagyon időigényes munka volt, amit a roncsokkal teli folyómedrek megtisztításával kellett kezdeni. A szovjet mérnököknek köszönhetően létesültek elsőként ideiglenes pontonhidak a fontosabb átkelőhelyeken.

A gyárak esetén már más problémákkal szembesültek a megszállók. Munkások kellettek, alapanyag, energia, de még ennél is fontosabb tényezőnek bizonyult a biztonság megteremtése. Olyan laza volt a fegyelem, hogy félő volt, egy-egy kisebb egység akár a gyár kirablására is vetemedhet, ezért fegyveres szovjet katonákat rendeltek az üzemekhez.

Sátorból zakó, ejtőernyőselyemből függöny

Az ostrom idején hatalmas mennyiségű szemét keletkezett. Kilőtt, kiégett járművek, roncsok tucatjai borították a nagyobb utcákat, ezeket el kellett szállítani. A pesti nép azonban megelőzte a takarítókat, és minden mozdíthatót, rendbe hozhatót magától eltakarított. Minden hadianyag, tartozott bármelyik félhez is, jó lett valamire. Így lett lópokrócból télikabát, sátorból zakó vagy dzseki, ejtőernyőselyemből függöny vagy blúz. A német lőszeres utánpótlási tartályok piros ejtőernyőselyme bizonyult az egyik legértékesebb darabnak, ebből leginkább ingek készültek, amik aztán vándorútra indultak a főváros környéki falvakba, hogy élelmiszerre cseréljék be őket. Egy ilyen ing nagyon sokat ért, egy egész libát is adtak érte. A roncsokból kiszedett alkatrészekből, motorokból kisebb gépeket, például fűrészgépet, darálót vagy malmot készítettek az ügyesebb kezűek.

A vízellátás is megsínylette a harcokat, így annak helyreállítása is nagy feladat volt. Amíg ez nem történt meg, az emberek a közkutakhoz, forrásokhoz vagy a Dunához jártak mosni, visszatérve a középkori állapotokhoz. El lehet képzelni, milyen látványt nyújtott a Hősök tere, ahol a bronzszobrok ruhaszárítóként funkcionáltak.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.

További felhasznált irodalom: Bodrogi Bence, Galántai Zoltán: Gazdaságtörténet, Typotex Kiadó, 2013; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2010.

Címlapképünkön az elpusztított Krisztinaváros látható a budai Vár felől nézve.