Kőasztal

– Hogy aludt, kapitány? – kérdezi az első tiszt, ráköti magát a kapitány mellett a hevederre.

– Nagyon jól – hazudja a kapitány, a szeme se rebben, áthatóan nézi az első tisztet. Nem adhatja semmi jelét annak, hogy már a harmadik alvóperiódusa telt el úgy, hogy végig fényről álmodott, a fehéren izzó, lassan pulzálva lüktető fény most is ott a szemhéja mögött, tudja, ha lehunyná a szemét, azt látná, nem a sötétet. – És maga? – kérdez vissza rutinból.

– Én sajnos rosszul – mondja az első tiszt, megnyomja a gombot, amitől felmelegszenek majd a kávés zsugorpalackok –, megint az otthoniakról álmodtam, a kőasztalról a fűzfa alatt, ültünk és valami meccset hallgattunk zsebrádión az apámmal – a szeme sarkában egy könnygömb jelenik meg, mogyorónagyságúra nő, megtapad az orra oldalán. Odanyúl, a zubbonya ujjával letörli, szipog egyet. – Elnézést – mondja.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

– Még két alvóperiódus, és visszatérhet a mély sztázisba – mondja a kapitány –, ott majd nem álmodik, akkor majd könnyebb lesz.

– Igenis – az első tiszt bólint, egyikük sem hozza szóba az incidenst, amikor nem is olyan rég az első tiszt hét és fél földi órát, szinte az éberperiódusa kétharmadát töltötte azzal, hogy homlokát az ablak boroszilikát üvegének támasztva bámulta a sötétséget, abba az irányba, ahol valahol messze-messze a Földnek kellett volna lennie.

Kávét isznak, keserűbb, mint kellene, a szívószál miatt a szájpadlás hátsó részére jut a folyadék, ott kicsit más az ízérzékelés, meg lehet szokni.

Közben a hologramtábláikat nézik, a napi teendőkkel, mára nagyrészt tudományos kísérletek jutottak, ebéd után két órányi közös munkájuk lesz, a többit addig külön-külön kell elvégezniük. A kapitány nem akar azokra gondolni, akik annak idején összeállították ezt a munkaprogramot. Az jut eszébe, hogy az első tiszt is nyilván rájuk gondol, a kísérleteket természetesen el fogják végezni, természetesen megírják a jegyzőkönyveket és a jelentéseket, természetesen rögzítik is a kísérleteket, természetesen előírásszerűen tömörítik és visszasugározzák majd az adatokat. Természetesen teszik a dolguk.

A kávé elfogy, a kapitány a rakományt ellenőrzi, a mélysztázist természetesen egy ájáj felügyeli, de a kapitány mégis szereti időnként végigpörgetni mind a kilencezer lelkes lény listáját, kedve volna megkérdezni az első tisztet, hogy hisz-e ő abban, hogy még a rovaroknak is meg a férgeknek is lelke van, de az első tiszt szólal meg előbb.

– Fröccsöt ittunk – mondja váratlanul, a kapitány úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg, pörgeti a listát, hirundo rustica, olvassa, corcidura leucodon, olvassa –, savanyú volt – mondja az első tiszt, a szájpadlásán érzi az ital gyöngyözését, a bor túl fanyar, a fröccs meg ásványvízzel készült és nem szódával. Régi vita volt ez közöttük, az apja azt állította, hogy nem szereti a szódát, ez nem volt igaz, szerette, csak félt, hogy felrobban a szódásüveg, az első tiszt tisztán emlékezett a pillanatra, amikor erre rájött, hogy az apja a félelmét próbálja eltitkolni ezzel a kis hazugsággal, egy elcsípett beszélgetésből tudta meg, hogy az apja azóta tart a szódától, amióta egyszer régen olvasott egy cikket a helyi lapban egy szegény postásról, akinek a lépéből kellett kioperálni a felrobbant szódásüveg szilánkját. 

Az első tiszt kiszívja az utolsó kortynyi kávét a szívószálas zsugorpalackból, a nyelvét a keserű folyadékba nyomja, szétdörzsöli a szájpadlásán a kávé maradékát, a hologramkijelzőjére néz, próbál összpontosítani, nem akar a kőasztal hűs érintésére gondolni, sem a kőasztal szétrobbant atomjaira. Nem, a kísérletekre kell gondolni, a napi teendőre, arra, hogy mi is lesz a sorrend, arra, hogy mi lehetett velük a célja a küldetés tervezőinek, amikor eredetileg összeállították.

– Kezdjük meg a munkát – mondja a kapitány, összegyűri a palackot.

– Igenis – az első tiszt bólint, bedobják a palackokat a megsemmisítőbe, kikötik a hevedereket, ellebegnek egymás mellett.

Ahogy a kapitány végigsiklik a modulokat összekötő csőfolyosón, lehunyja a szemét, azt képzeli, hogy a lüktető, pulzáló, égető fény felé repül, a fény lenyeli, fájdalmatlanul fogadja magába. A hajóra gondol, a kilencezer mélysztázisban alvó, nagy gonddal kiválasztott lélekre, arra, hogy lehet, igazából úgysincs menekvés, arra, hogy lehet, mégiscsak az lenne az igazságos, ha a hajó észrevétlenül pályát váltana, és az út végén a Centauri A-ba csapódna. Tudja, hogy nem volna szabad erre gondolnia, nem várhatja, nem kívánhatja, és nem akarhatja, hogy egyszer és mindenkorra minden véget érjen.

Lassan maga elé nyújtja a kezét, tudja, az ujjai majd mindjárt elérik a növényeket védő hálót, a háló majd megfogja, lelassítja, megtartja. Akkor ő majd kinyitja a szemét, majd lassan végignéz a törpefák koronáinak messzeségbe vesző sorain, majd mélyen-mélyen beszívja a levelek szagát, és ettől majd igenis lesz ereje kibírni és végigcsinálni ezt az újabb soron következő, eseménytelen napot.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?