„Az űr a legvégső határ” – a Star Trek-sorozat egyszerű jelmondata is jól érzékelteti, mekkora jelentősége van az űr 1961-es meghódításának, micsoda forradalmat indított el az emberi gondolkodásban ez a kaland. Olyan hatalmas világ tárult elénk, amivel azóta se tudunk betelni, annyiféle csodát rejt magában. A világűrről való tudásunk még mindig hiányos, de világszerte tudósok, mérnökök, űrhajósok generációi dolgoztak és dolgoznak a rejtély megfejtésén. Ebből a munkából magyarok is derekasan kivették a részüket – néhány híresség mellett egy csomó, a nagyközönség előtt kevésbé ismert szakember is. A magyar tudósok a kezdetektől fogva ott voltak a sűrűjében, mérnökeink napjainkban is részt vesznek fejlesztésekben, embert is küldtünk már az űrbe. Ebben a cikkben azokat a magyarokat vesszük sorra, akik átütő eredményeket értek el az űrkutatásban.

A sugárhajtóműtől a holdjáróig

Ahhoz, hogy az emberiség az űr meghódítására egyáltalán gondolni merészeljen, elsőként a levegőt kellett meghódítani. Fonó Albert (1881-1972) 1915-ben talált fel egy légi torpedónak nevezett eszközt, amellyel a tüzérségi fegyverek hatótávolságát akarta növelni. A torpedó alapelve szerint a kilőtt lövedéket egy hajtómű gyorsította fel, így növelve a hatósugarat – a rendszer gyakorlatilag a mai modern sugárhajtóművek előfutára volt. Az már nem az ő hibája volt, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia tábornokai nem tartoztak az innovatív megoldások kedvelői közé, így nem támogatták az ötlet gyakorlati megvalósítását. Fonó 1928-ra olyan hajtóművet épített, amellyel a világon elsőként lehetett meghaladni a hangsebességet. Fonó Albert felfedezése minden későbbi sugárhajtómű-fejlesztés alapja lett.

Kármán Tódor (1881-1963) tanulni ment Párizsba, ahol 1908-ban, már megérkezése után két héttel fordulatot vett az élete. Nővére egyik nap megkérte, hogy reggel vigye már ki egy közeli repülőtérre, ahonnan tudósítania kell az első európai két kilométeres repülési kísérletről. Kármán először harapósan úgy válaszolt, hogy „reggel 5 órakor nem érdekelnek a történelmi események”, de rábeszélték, így végül mégis elment. A bemutató egy életre meghatározta pályafutását, amely így a repülés irányába fordult, és Kármán végül az űrkorszak egyik elindítója lett.

Amerikába költözött, pasadenai villája nagyívű társasági életnek adott otthont, a magyar tudós vendégül látta hallgatóit, hollywoodi színésznőket és magas rangú katonákat. Kiváló kapcsolatokat alakított ki, és azzal foglalkozhatott, ami a szíve vágya volt, a hangsebesség feletti repüléssel és a rakétatechnikával. Egyik nap három fiatalember kereste meg azzal, hogy szeretnének űrrakétát építeni, és eddig mindenki elhajtotta őket, próbálta lebeszélni őket a lehetetlennek tűnő vállalkozásról. Kármán Tódor nem mondott nemet, és ezzel az űrrakéták történetének fontos szereplője lett.

Amikor a második világháborúban Japán megtámadta az USA-t, szükség lett olyan repülőgépekre, amelyek a létező legrövidebb kifutópályáról, egy hajóról is képesek felszállni. Erre az igényre válaszul készült el a lökhajtásos repülőgép, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a repülőgép egy szilárd hajtóanyagú rakéta segítségével száll fel. Innen már csak egy lépés volt a rakéták fejlesztése: Kármán készítette el az amerikaiak első ballisztikus rakétáját, amiből az űrhajózás első hordozórakétái születtek meg a következő évtizedekben.

Munkásságának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1956-ban megkapta a Szabadság Díjat, a korszak legmagasabb amerikai polgári kitüntetését. Az Űrkutatás Nemzetközi Dicsőségcsarnokába belépve Kármán Tódor képe fogad ma minden látogatót. Amikor Kennedy elnök létrehozta a Nemzeti Tudományos Díjat, az elsőt 1962-ben a Fehér Ház kertjében e szavakkal adta át Kármán Tódornak: „nehéz elképzelni, milyen volna az életünk lökhajtásos repülők és rakéták nélkül, űrkutatás nélkül. Boldoggá tesz, hogy annak adhatom ezt a díjat, aki lehetővé tette az űrkorszak eljövetelét.”

Bay Zoltán (1900-1992) 1946. február 6-án társaival együtt jelentette be a világnak, hogy sikerült a Holdra radarjelet küldeni, és a visszavert jelet érzékelni is. Ez óriási tudományos áttörésnek számított a maga idejében, megalapozta a rádiócsillagászat megszületését, ami azóta is a földönkívüli élet utáni kutatás alapja. Pár héttel korábban ugyan egy amerikai tudóscsapatnak is sikerült egy ilyen kísérlet, de ez mit sem csökkenti Bayék felfedezésének jelentőségét, hiszen a második világháborúban kivérzett ország romjain, komoly technikai eszközök és anyagi erőforrások nélkül érték el ugyanazt, mint nyugati kollégáik.

Szebehely Győző (1921-1997) is Amerikában érte el sikereit. A NASA egyik volt igazgatója szerint a magyar csillagász-fizikus vezette el az amerikaiakat a Holdra, hiszen ő tervezte meg az Apolló program űrhajóinak a pályáját. A világ első földönkívüli járművét, a holdjárót pedig Pavlics Ferenc (1928-), a General Motors mérnöke tervezte. A holdjáró három napig sikeresen működött a Holdon: az Apollo–15 űrhajó 1971-es holdraszállásakor majdnem 28 kilométert tett meg. Pavlics 1972-ben az Apollo–16 és az Apollo–17 járművein dolgozott. Az idős mérnök a NASA felkérésére részt vett a marsjárók tervezésében is a kilencvenes években.

Magyarország és az Interkozmosz

Az űrverseny fokozódásával a Szovjetunió saját tudósai mellett elkezdte az érdekszférájába tartozó államok nagy koponyáit is bevonni hódító terveibe a hatvanas évek vége felé, ami az Interkozmosz programban csúcsosodott ki. Ez a közös űrkutatási program nyitotta meg a kaput a Magyarországon tevékenykedő tudósok, mérnökök és űrhajósok előtt is. Magyarország 1974-től hazai fejlesztésű és gyártású műszerekkel vette ki a részét a szovjet űrkutatásból, majd 1976-ban jött a hír, hogy az emberi űrutazásba is bekapcsolódhatunk.

1977-ben Kecskeméten a Repülőorvosi Kutató és Vizsgáló Intézetben kezdődött meg a válogatás a legjobb vadászpilóták között. A pilótákkal szemben nagyon komoly követelményeket támasztottak, a forgószékes teszten például a vadászpilótáknak 1 percet kellett kibírniuk, aki űrhajós szeretett volna lenni, annak viszont 10 percet. A közel száz jelentkezőből négyet választottak ki: Farkas Bertalant (1949-), Magyari Bélát (1949-2018), Elek Lászlót és Buczkó Imrét. Ők négyen repülhetettek ki Moszkvába, ahol újabb vizsgálatok vártak rájuk, és végül ketten maradtak talpon, Farkas és Magyari.

1978 tavaszán mindketten kiköltöztek a Szovjetunióba a családjukkal együtt, és megkezdődött a kiképzésük. A beszámolók szerint a csillagvárosi tartózkodás teljes egyetértésben telt el, mindenki segítette a másikat, függetlenül attól, hogy melyik országból érkezett, a kemény kiképzés közben életre szóló barátságok is kialakultak. A felkészülés elején öt nemzet tíz képviselője három hónapos elméleti alapkiképzést kapott, amit két hónapos gyakorlati kiképzés követett. Ez után került sor a súlytalansági repülésre, amihez egy Tu-104-es utasszállító repülőgépet alakítottak át. Belsejéből kivették az összes ülést, egy szabadon belebeghető teret nyerve, amelyben kb. 22-24 másodpercig szimulálhatták a súlytalanságot. A gyakorlati kiképzés utolsó fázisát a túlélési gyakorlatok alkották, utána a jelöltekből űrhajós lett.

A magyarok a felkészülés utolsó percéig nem tudtak semmit arról, hogy melyikük fog végül repülni. A szovjetek a személyi kérdésben a döntést átengedték a magyar vezetőknek. Mind a két pilóta megfelelt minden teszten, mindkettő alkalmas volt a küldetésre. A magyar vezetőknek dönteni kellett, és Farkas Bertalant választottak, Magyari Béla lett a tartalék. Utóbbi számára ez az egy lehetőség adódott az életben, a hetekkel ezelőtt elhunyt magyar űrhajós végül soha nem jutott el a világűrbe.

Hogy az illetékesek miért Farkas Bertalant választották, arra nemrég került elő egy magyarázat, miszerint Farkas jobb kiállású volt, a megbeszéléseken kettejük közül ő vitte a szót, és ezek a tulajdonságok közelebb álltak a szocialista állam által kialakítani kívánt ideális embertípus képéhez. Magyari szerényebb, csendesebb ember volt, és ez ebben a helyzetben a hátránya lett. Bár a szovjetek szerint Magyari valamivel felkészültebb volt, ez nem befolyásolta a magyar vezetők döntését, és a későbbi események igazolták is Farkas Bertalan alkalmasságát. Egyszerűen csak egy hely volt, és két kiválóan felkészült pilóta, akik közül egy kaphatta meg élete lehetőségét.

Május 26-án lesz a 38. évfordulója Farkas Bertalan űrutazásának. A Valerij Kubaszov parancsnok vezette Szojuz-36 űrhajó magyar idő szerint 20 óra 20 perckor kapta meg a startengedélyt, amivel Magyarország a világon hetedikként belépett az űrhajózó nemzetek közé. A szovjetek a korábbi gyakorlatnak megfelelően az indulás után másfél órával akarták bejelenteni az űrrepülést, de a magyarok kiharcolták, hogy fél órával az indulás után jelentsék be. Nem akarták, hogy a magyar nép külföldi hírekből hamarabb megtudja az eseményt. Ugyanis az indulás után 10 perccel az amerikaik már tudták, hogy kilövés történt, további 10 perccel később pedig már Nyugat-Európába is eljutott a hír, onnan pedig percek alatt eljuthatott Magyarországra is. Ezt előzték meg a korai közléssel. Íme egy tudósítás a Szojuz-36 útnak indításáról:

link Forrás

Két nappal később az űrhajó összekapcsolódott a Szaljut-6 űrállomással, ahol már két szovjet űrhajós várta az érkezőket. Farkas Bertalan kereken egy hetet töltött a világűrben, unatkozni nem nagyon volt ideje. A magyar tudósok két évig készültek rá, hogy munkát adjanak az első magyar úrhajósnak, aki orvosbiológiai, fémtechnológiai, fizikai, távérzékelési és erőforrás-kutatási kísérleteket és megfigyeléseket végzett. A Dóza kísérletben a Pille termolumineszcens sugárdózismérővel mérték az űrhajósokat érő sugárzás mennyiségét. A magyar fejlesztésű eszköz volt az első, amely a világűrben is képes volt mérni, és a Pille továbbfejlesztett változatai ma is szolgálnak a Nemzetközi Űrállomáson. Farkasék vizsgálták az űrhajósok szellemi munkavégző képességét, és az immunrendszer interferont termelő sejtjeinek a működését a súlytalanságban.

Űrgasztronómia és űrturisták

A magyar űrhajós vitt magával hazai készítésű élelmiszert is, aminek társai is örültek. A nemzetiszínű szalaggal és kalocsai népművészeti motívumoknál díszített alumínium konténerben tízféle ételt vittek fel az űrbe, például rakott káposztát, füstölt marhanyelvet, babsalátát virslivel, sonkát, libamájpástétomot, sertéspörköltöt és sült csirkét.

Farkas Bertalan az űrben szakított időt arra is, hogy egyik este ő olvassa fel az esti mesét a magyar gyerekeknek. A küldetést egy landolással kellett már csak lezárni, ami nem sikerült problémamentesen. A mérnökök a szívükhöz kaptak, amikor a földet érés előtti utolsó pár másodpercben nem indult be a hat fékezőrakéta az űrkabin alján. Az volt a szerencse, hogy az ilyen esetekre felkészülve az üléseket úgy alakították ki, hogy óvják az űrhajósokat. Ez most nagyon is jól jött, mert a fékezés elmaradásával a kabin 30 g-s terheléssel csapódott a földbe, de a benne ülő Farkas-Kubaszov páros sértetlenül és boldogan mászott ki a kormos kabinból.

A sikeres hazaérkezés után az első magyar űrhajóst elhalmozták kitüntetésekkel, így lett a Szovjetunió hőse, a Magyar Népköztársaság Hőse, s Magyar Népköztársaság Űrhajósa és szülőfaluja, Gyulaháza díszpolgára is. Farkas Bertalan küldetése után is az űrkutatás közelében maradt, napjainkban is előadásokat tart az űrkutatásról, több nemzetközi és hazai tematikus szervezet tagja.

Charles Simonyi (született Simonyi Károly, 1948-) személye is megkerülhetetlen, ha a magyarok és az űr kapcsolatáról írunk. A Magyarországról kivándorolt Simonyi Amerikában találta meg a szerencséjét, egy időben a Microsoft egyik vezető szoftverfejlesztője volt. Vagyonát a jótékonykodás mellett egyik álmának megvalósítására áldozta, így űrturistaként kétszer is eljutott a világűrbe. 2007-ben és 2009-ben is eltöltött néhány napot a Nemzetközi Űrállomáson. Ő tehát a második magyar a világűrben, illetve az ötödik és hetedik űrturista, aki fizetett az utazásokért. Ő is részesült űrhajós kiképzésben, és az űrállomáson töltött idő alatt Farkas Bertalanhoz hasonlóan tudományos kísérleteket is végzett. Simonyinál is ott volt a magyar Pille dózismérő készülék, ahogy anno Farkasnál.

A csillagos ég sem határ

Az utóbbi évtizedekben nem vett részt küldetésben magyar űrhajós, de a magyar tudósok és mérnökök továbbra is tevékenyen részt vesznek különféle űrprogramokban. Még 1988-ban indult a Fobosz-1 és -2 a Mars és Phobos nevű holdja vizsgálatára. A leszállóegység több eszköze magyar gyártmányú volt, de nem ezeken múlt, hogy mindkét Fobosz-szondával elveszett a kapcsolat.

Magyar kutatók 1998-tól fogva részt vettek a Rosetta nevű üstököskutató szonda kifejlesztésében is: dolgoztak a 2004-ben útjára indított szonda fedélzeti számítógépén és elektromosenergia-ellátó rendszerén, valamint bekapcsolódtak néhány tudományos kísérletbe is.

Az utóbbi évek legnagyobb hazai űrsikerének az első magyar műhold tekinthető, amely egyetemi hallgatók, doktoranduszok és oktatók négyéves közös munkájának eredménye. A Masat–1-et 2012. február 13-án lőtték fel az Európai Űrügynökség hordozórakétájával. Az első, teljes egészében hazánkban készült űreszköz egy alig 10 centiméteres, 1 kilogrammnál is könnyebb kocka volt. A Masat–1 folytatásaként két fejlesztés is folyamatban van, készül például a Masat–2.

2010. március 20-án a magyar űrkutatók közössége Magyar Örökség díjat kapott. A döntőbizottság indoklásában azt írta, hogy a díj „a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel” miatt járt. Közel egy tucat személyt külön is méltattak, így például Kármán Tódort, Pavlics Ferencet, Farkas Bertalant, Magyari Bélát és Charles Simonyit is.

Bay Zoltán több évtizede megfogalmazott gondolatai napjainkban talán aktuálisabbak, mint valaha: „az emberiség fejlődése hihetetlen ütemű, minden egykori álmot felülmúló. A legmerészebb fantázia is ólomlábakon jár a valósághoz képest.” Akármilyen áttörést is hoz a következő évtizedek űrkutatása, biztosak lehetünk benne, hogy valahol ott lesznek benne a magyarok is.