Illegális átkok Aquincumból, ókori csípőficam és torzított koponyák a Kárpát-medencében

Hogy megy a magyar régészeknek az élményalapú tudomány-népszerűsítés, amit Magyarországon a múzeumok és a kutatók éjszakája hozott divatba? Egészen gördülékenyen, derült ki a Szerepek, sorsok, életek: az ezerarcú ember címmel szombaton megrendezett Régészet Napjának budapesti helyszínén, a tavaly év elején átadott Magyar Tudományos Akadémia Humán Tudományok Kutatóházában (HTK), a Ferencvárosban.

A belépő attrakció kincskeresés volt a 21. századi funkcionalista stílusú épületegyüttes előtt: a barkácsáruházak kertészeti osztályairól ismert mulcs alatt kellett fémdetektorokkal tárgyakat felfedezni, a bejáratnál pedig hagyományőrző kirakodóvásárnak tetsző élőkép jelezte, hogy nem csupán a vetítéssel kiegészített előadásokat gondolták csábításra alkalmasnak a szervezők.

Régészeti foglalkoztató

Az efféle tematikus tudománynapok célközönsége magától értetődően az egész család, így a múzeumpedagógiai játékok közé befért a kézműveskedés is. A HTK aulájában készült papírból sisak a római légionáriusra, gyöngyös fülbevaló, római hajdísz, csavart díszes ékszer, valamint pecsétlővel díszített kis erszény is.

Mágikus receptgyűjtemények Aquincumban

A szakkonferenciai programmal felérő két tucatnyi előadásból mi Lassányi Gáborét hallgattuk teljes egészében végig, aki az Aquincum Múzeumban tavaly bemutatott tárlat anyagát részben saját kezével ásta ki.

Az Elátkozott aquincumiak, varázslók, rabszolgák és a kitépett nyelvű nimfa című, akadémiai székfoglalónak is beillő beszámoló az egykori óbudai római helyőrség temetőjéből előkerült, az antikvitás sötét mágiájáról tanúskodó leletekről és az azokból levont következtetésekről szólt. Mindenekelőtt az alufólia vékonyságú ólomlemezeken fennmaradt átoktáblákról, amelyek Lassányi szerint mágikus rontó szertartások fontos kellékei voltak. „Rajtuk keresztül lehetett üzenetet küldeni az isteneknek és az alvilági erőknek segítségért sérelmek ügyében, vagy ahhoz, hogy egy másik ember akaratát megtörjék. A társadalom minden rétege – a császári családtól a rabszolgákig – igénybe vette ezt a sötét, és nem mellesleg szigorúan tiltott eljárást, ha úgy érezte, más eszköz már nem áll a rendelkezésére.”

A régész szerint az átokszövegeket valószínűleg mágikus receptgyűjtemények útmutatásai alapján készítették a titkos tudásban jártas varázslók. A táblákat sokszor szentélyeknél rejtették el, vagy olyan helyeken – például temetőknél vagy tavaknál – ásták el, süllyesztették vízbe, amelyekről úgy gondolták, kapcsolatban állnak a túlvilággal. „Az eljárás közismert volt, de teljesen illegális, hiszen az átkok készítése, megrendelése súlyos bűncselekménynek számított, amiért a római jog szerint akár halálbüntetés is járhatott.”

Koponyatorzítás a Kárpát-medencében

Hogy a kézművességen túl mivel lehet még vonzóvá tenni a múlt tudományos igényű kutatását, arra Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa szolgált példával. Az antropológiai böngésző név alatt feltálalt csontkollekció segítségével a nemzetközileg is magasan jegyzett kutató vezette be a hallgatóságot az emberi maradványok értelmezésének rejtelmeibe.

A tudnivalókat a régészeti maradványok egészségügyi vetületeit kutató részdiszciplína, vagyis a paleopatológia segítségével vonultatták fel. (Mondjuk-e, hogy a gyerekeknek sokkal kevesebb fenntartásuk volt az emberi csontokkal szemben, mint szüleiknek?) Mende ottjártunkkor egyebek mellett azt szemléltette, hogy a csipőficam az ókorban is túlélhető volt. De arra is válaszolt, miért állíthatja a tudomány sok ezer éves távlatból is holtbiztosan, hogy a kiásott csontváz egykori gazdája felnőtt korában minden bizonnyal erősen sántított. (Mivel ez a beszámoló nem a Qubit Ész Ventura rovatának készül, eláruljuk: a lábszár csontheges elváltozása egy ifjúkori szárkapocscsonttörésre enged következtetni, amely stabilan összeforrt ugyan, de megrövidítette az illető lábszárát.)

A Qubit megfontoltan száguldozó riporteréből a mesterséges koponyatorzítás szokásának tárgyi bizonyítékai csalogatták elő a kíváncsi gyereket. A Kárpát-medencében megtalált, a hun hódítás utáni időszakból származó, szaknyelven a latin cramium kifejezéssel emlegetett csontos képletek – miszerint koponyák – az ókori Európában és Ázsiában sokfelé elterjedt testmódosító metódusról tanúskodnak. (Közép- és Dél-Amerika őslakói ettől függetlenül kreáltak maguknak csúcsfejeket.)

Az ELTE régészszakosainak ajánlott Mende-féle kollokviumi jegyzetben az áll, hogy az ókorban makrokefál néven ismerték a jelenséget. Az időszámítás előtti 8. század első felében élt – leginkább az antik görög közember életéről tudósító Munkák és napok nyomán ismerhető – Hésziodosz már utalt műveiben „egy Macrones nevű népre. Ez köszön vissza Xenophón és Hérodotosz műveiben is. Hippokratész egyik értekezésében leír egy ázsiai népet, akik »a gyermek fejét azonnal a szülés után kezeikkel összenyomták, s pólyákkal és más alkalmas eszközökkel hosszúra nőni kényszerítették«. Ezért e népet makrokefáloknak (Μάκςσκέφάλωι) nevezte el. Később Apollonius Rhodius a Macrones szót úgy magyarázta, hogy az a nép, ahol a legtöbb ember hosszú fejű, azaz makrokefál.” (A makrokefália ma a Hunter-szindróma koponyatorzító tüneteit jelenti az orvostanban.)

A paleopatológiai egyetemi segédanyag szerint „az adatok amellett szólnak, hogy a hun népelemek a mai Tadzsikisztán területén találkozhattak koponyatorzítást végző alán-török népekkel. A hunokról szóló korabeli beszámolók (Ammianus Marcellinus, Priszkosz rhetor) nem említették a koponyatorzítás szokását. A nyugatra vándorlás során hun katonai nyomásra létrejött, különböző hun törzsek által vezetett államalakulatok pénzverésén azonban megjelennek a jellegzetes torzított koponyaformák. (...) a csatlakozott és itt letelepedett katonai segédnépek, az alánok a keleti gótok és a gepidák temetkezéseiben tudjuk vizsgálni a torzítási típusokat. A szokás az avar birodalomban továbbélő germánok területén a 7. század elejéig fennmaradt, de arról, hogy az avar népességek is éltek volna a koponyatorzítás szokásával, nincsen kézzel fogható bizonyíték”.

Harcosok és gyerekek

A legnépszerűbbek azonban mégiscsak a harcosok voltak, akik a főbejárat előtt tartottak látványos bemutatót a déltájra nagyobb számban összesereglett gyerekeknek.

A rekonstrukciós régészet hazai képviselőinek fegyverzete és viselete régészeti szempontból tökéletes volt, ahogy egyébként a bajvívó tudásuk is.