Az első államok létrehozása után az ember háborúzni kezdett a területekért, az erőforrásokért. Minél nagyobbra hízott egy-egy ország, annál nehezebb volt egyben tartani, annál több külső ellenség tűnt fel a határok mentén, így egyre inkább a védekezésre terelődött a hangsúly, és megépültek az első védelmi rendszerek a határok mentén. Így például a római limesrendszer, a több évszázad alatt elkészült kínai nagy fal, Magyarországon pedig a gyepű.

Kínáról sok embernek a nagy fal jut elsőként az eszébe. Szemeik előtt egy hegyeken, völgyeken át húzódó, kőből készült fal képe jelenik meg, ami szinte végtelen hosszúságúnak tűnik. De maga az építmény és a története is jóval összetettebb, mint képzelnénk.

Kínai nagy fal: ezer év dráma

Az ókori Kína sokáig nem volt egységes, több, egymással harcban álló királyságból állt. Ekkor kezdték a kínaiak fallal körbevenni a városaikat, és védelmi rendszereket építeni a sebezhetőbb határszakaszokon. Az államok közül Csin lett a legerősebb, amely távol esett a többi hadakozó államtól, és szerencsés földrajzi adottságokkal rendelkezett. Hadserege egyre ütőképesebb lett, így megnyílt az út a többi állam legyőzésére, és Jing Cseng király több évig tartó harcok árán ezt meg is valósította. Felvette a Csin Si Huang-ti nevet, és Kína első császára lett.

De volt egy olyan ellenség, amellyel még ő se tudott mit kezdeni. Az északon élő nomád népek állandó betörésekkel zaklatták a kínaiakat, és a hagyományos katonai stratégiák mit sem segítettek az időközönként feltűnő portyázók ellen, így a korábbi évszázadok gyakorlatának megfelelően a kínaiak a falépítésben látták a védekezés leghatékonyabb módját.

Az i.e. 7 században egymás ellen épített kisebb falszakaszokból született meg a kínai nagy fal első verziója. A császár parancsa ellen nem volt helye ellenvetésnek, az ókor egyik legnagyobb „közmunkaprogramja” keretében legalább egymillió embert vezényeltek északra, hogy felépítsék a birodalmat védő falat. Ez az ún. első fal rekordgyorsasággal épült fel, főleg földből, nádból, fűzfából, homokból, téglából és kőből. Az építők között voltak katonák, parasztok, hadifoglyok, rabszolgák egyaránt. A legenda szerint az építés közben elhunytakkal nem bajlódtak, egyszerűen csak beépítették őket is a falba. A nagy mű történelmi léptékkel nézve hamar elkészült, mert hatalmas tömeg építette, és az egyes csoportok különböző szakaszokat kaptak feladatul. A fal mentén őrtornyok, kisebb erődítések, erődök is létesültek a katonaság számára.

De ez a fal nem volt egy tartós, minden támadásnak ellenálló konstrukció. Az első császár utáni évszázadokban barbár törzsek áttörték a védelmet, és elfoglalták Észak-Kínát, ahol saját királyságokat hoztak létre. Kína déli területein helyi kézben maradt a hatalom, így a 6. századra sikerült az országot egyesíteni a Sui-háznak, de ez az uralom sem tartott az idők végezetéig. A 13. század elejére három állam osztozott Kínán: az uralkodók közül a Song-dinasztia volt csak kínai, a másik két állam lakosságát tekintve vegyes volt, uralkodó rétegét pedig nomádok adták.

Ekkor jöttek a képbe a mongolok, akiknek a kínai nagy fal első verziója nem jelentett akadályt. Az 1200-as évek végére egész Kelet-Ázsia a Mongol Birodalom fennhatósága alá került. A mongolok által alapított Jüan-dinasztia nem tudta uralmát tartósan biztosítani, a kínaiak túl sokan, a mongolok pedig túl kevesen voltak. Csu Jüan-csang, egy egyszerű paraszti származású korábbi buddhista kolduló szerzetes vezetésével felkelés bontakozott ki délen. A felkelők megszerezték a lakosság támogatását, és több éves harccal felszámolták a mongol uralmat.

1368-ban elesett a mongol dinasztia fővárosa is, és Hung-vu néven császárrá kiáltotta ki magát Csu Jüan-csang, aki így a Ming-dinasztia (1368-1644) alapítója lett. Ennek a dinasztiának a nevéhez kötődik a ma ismert kínai nagy fal felépítése. A hossza kb. 6260 kilométer lett, amihez jött még kb. 2232 kilométer természetes akadály, kb. 360 kilométer hosszú árokrendszer, így a teljes hossz elérte a 8852 kilométert.

A fal mentén mintegy 25 ezer őrtornyot állítottak fel, az összes beépített műtárgy – árok, torony, erőd – száma 43 ezret tett ki. Az így létrejött védelmi rendszer tulajdonképpen nem egy fal lett már, hanem falak rendszere, ahol a korábbiakat is felhasználták, meghagyták, kijavították. A legveszélyesebbnek ítélt részeken többszörös védelmi rendszer létesült, így manapság a teljes hosszt tekintve a tudósok már kb. 22 ezer kilométert saccolnak. De ez nem csak egy hosszú fal volt tengertől a Lop-tóig: közlekedési folyosó is volt, amelynek mentén a kereskedők a selyemúton haladva a fal védelmében tudtak elindulni nyugat felé. A falrendszer további funkciói közé tartozott a határellenőrzés, a kereskedők ellenőrzése is.

A Ming-dinasztia uralmát belső és külső támadások együttese döntötte meg. 1636-ban Mandzsúriában egyesítették a mandzsu törzseket, akik tekintetüket a Mingek uralta Kína felé fordították. De ott volt a nagy fal, és az azt védő katonaság. A mandzsuk nagy lehetőségét az 1644-es parasztlázadás hozta el, amely megdöntötte a Mingek uralmát. A falat védő erők egyik tábornoka, Vu Szan-kuj dilemma elé került. Előtte a jól szervezett mandzsu sereg jelent meg, délen a paraszti seregek által kirobbantott polgárháború dúlt. Ha a parasztok mellé áll, együtt legyőzhetik a mandzsukat, ha a mandzsukat választja, a parasztokat győzheti le.

Vu Szan-kuj a kínaiak szemében égbekiáltó árulást követett el azzal, hogy a mandzsuk előtt kinyitotta a nagy fal egyik kapuját, azok beözönlöttek, és 1683-ra elfoglalták Kínát. Az így létrejött Csin-dinasztia 1912-ig, a császárság bukásáig volt uralmon.

A mai napig tartja magát a tévhit, hogy a világűrből is látszódik az építmény. Nos, ez nem igaz. A NASA szerint esetleg alacsony magasságból, kedvező légköri körülmények között, egy jól felbontású kamerával megfigyelhető, de szabad szemmel lehetetlen észrevenni. Az alábbi, a Nemzetközi Űrállomásról 2005-ben lőtt képhez is azt a magyarázatot fűzték, hogy a hótakaró és az árnyékok segítettek felfedezni a fal vonalát, de amatőr szemlélőnek még így sem biztos, hogy megmutatja magát a felépítmény.

Limes: a római hódítók, visszavonulók és békefenntartók védvonala

A Római Birodalom történetének kezdetén a hódítások játszották a főszerepet, majd a területszerző törekvések idővel csillapodtak, majd egészen elhaltak. A határok többé-kevésbé megszilárdultak, de valójában addig terjedt a birodalom határa, ameddig érvényesíteni tudta befolyását: amíg a barbárnak tekintett népek azt csinálták, amit elvártak tőlük a rómaiak.

A hadseregnek a császárkorban harminc légiója volt, ami a hatezer fős légiókkal számolva 180 ezer katonát jelentett, akikhez ugyanekkora segédcsapat tartozott. Papíron ez 360 ezer katona volt, de az összlakosságnak így is csak alig 0,5 százaléka volt hivatásos katona, míg a barbárnak tartott népek akár 25 százalékos mozgósításra is képesek voltak. Római légiós csak római polgár lehetett, de nem volt túl vonzó a 25 évnyi szolgálat, így hiába adományoztak egyre több népnek római polgárjogot, egyre nehezebben lehetett újoncokat találni.

A császárkor elején új fogalom jelent meg római köztudatban: a limes. A limen 'küszöb' szóból eredeztethető fogalom a köztársaság idején a városok földjeit elválasztó, azok megközelítését lehetővé tevő utat jelentette. Ez a fogalom változott aztán olyan mértékben, hogy a hadseregek felvonulási útjait kezdték így nevezni. Az utak mentén helyeztek el támaszpontokat, magának az útnak és az utánpótlásnak a védelme érdekében. Róma egyik legelső, a birodalom közvéleményét is megrázó veresége volt az i.sz. 9-ben a teotoburgi erdőben lezajlott csata, ahol három teljes légiót vertek szét a germánok, részben annak köszönhetően, hogy nem volt a limes, azaz az utánpótlási vonal kiépítve.

link Forrás

A limes szó ‘határ, határvonal’ jelentése a 2. századtól jelent meg. A század végére készült el egy összefüggőnek tekinthető határvonal, amely nem jelentette feltétlenül a védelemre való átállást. Nemcsak védelmi céllal építették ugyanis, hanem egyfajta elválasztó vonalnak, ahol két kultúra találkozott, ahol ellenőrizni lehetett a ki- és belépést, a kereskedelmet. 271-ben, Dacia feladásával egy 60 kilométeres szárazföldi szakasztól eltekintve összefüggő vízi határvonal alakult ki a Rajna torkolatától a Fekete-tengerig, mintegy 3500 kilométer hosszan. A limes mentén a légiók állomáshelyei is változásokon mentek át, a földből, fából épített táborok helyén kőből épített erődök jelentek meg, amelyek már egy ostromnak is képesek voltak ellenállni. Megerősített kapuk, tornyok jelentek meg a falakon, amelyek vastagodni kezdtek, 3-4 méter szélesre híztak. A korábbi táborokra jellemző négykapus megoldás is visszaszorult, kevesebb bejáratot könnyebb volt védelmezni.

A limes menti erődök mégsem tehettek sokat egy nagy erejű támadás esetén. Főleg hideg teleken volt veszedelmes a helyzet, mert a befagyott folyókon át lehetett kelni, így a természetes határvonal egy fabatkát sem ért. És ha egyszer áthatoltak rajta a támadó barbárok, onnantól már nehéz volt megállítani őket, mert a birodalom belsejében nem voltak számottevő erők.

Így a városok is elkezdték magukat falakkal körbevenni. Az erődített városok jelentették az újabb védelmi vonalat, ahová a mozgó csapatokat helyezték el. De a birodalom belsejében, a legfontosabb útvonalak mentén is felhúztak tisztán katonai célú erődöket. Összességében többelemű határvédelmi rendszer épült ki, amelynek sokféle funkciója volt. Nem volt tökéletes rendszer, de békeidőben alkalmas volt a határok ellenőrzésére, háborús időszakban pedig az ellenség megfigyelésére, lassítására. Végső soron nem a falak erejében volt Róma létének kulcsa, hanem a hadsereg erejében.

Magyarországon folyami határként a Duna jelentette a limest, ami egyben a birodalom egyik legfontosabb határszakasza is volt, hiszen innen egészen közel volt Itália. A fontosságát jelezte, hogy négy légió is itt állomásozott, amihez egy sor segédcsapat is tartozott.

A limes legismertebb eleme Britanniában épült fel, Hadrianus-falként ismerjük, az építtető császár után kapta nevét. Ez a falrendszer sok szempontból hasonlít a kínai nagy falhoz, felépítését gondos tervezés előzte meg. Figyelembe vették a helyi adottságokat, így 72 kilométernyi szakasz kőből, 45 kilométer pedig tőzegből épült fel. A fal átlagos vastagsága 3-3,5 méter volt, kb. másfél kilométerként kaput építettek be, és az összesen 80 kapu négyszög alakú kiserődként is szolgált, ahol a ki- és bejutást tudták ellenőrizni. A falba további 158 tornyot építettek.

A római hódítás mértékével lépést tartva Antonius Pius császár létrehozott egy új, jóval rövidebb limest 120 kilométerrel északabbra. Septimius Severus pár évtizeddel később fel is adta az új limest, és visszavonta a határt a Hadrianus-falhoz. A limes a Rajna-Duna határvonal után Ázsiában is folytatódott, megerősített védművek, sáncárokrendszerek, erődök láncolatából állt a Fekete-tengertől egészen Afrikáig, ahol viszont nemcsak a határon építették ki, hanem még egyes törzsek területét elválasztó szakaszok is készültek, hogy megakadályozzák a törzsek egymással való háborúskodását.

Gyepű: természet adta védelem

Míg a honfoglaló magyarok majd’ egy évszázadon keresztül a kora középkori Európa rémei voltak, és a kalandozó hadjáratok egy sor óvintézkedést váltottak ki a nyugati államokban, ezek lezárultával itthon is fontossá vált a határvédelem.

Olyan rendszert építettek ki, amely teljes mértékben kihasználta a domborzati, vízrajzi viszonyokat, és mélységi tagolással rendelkezett. Ez volt a gyepű. Maga a gyepű szó a török eredetű jepi szóból ered (más források szerint a gyep szóból származik, és ismeretlen eredetű), ami kerítést, határvonalat jelent. Kínával vagy a Római Birodalommal ellentétben a Kárpátok és az Alpok hegyláncai pár folyóval karöltve olyan természetes határt jelöltek ki az ország körül, hogy könnyen ki lehetett építeni a védelmi rendszert.

Egy széles, szinte lakatlan terület létesült, a gyepűelve, végig a határ mentén, ahol csak pár kapu volt. Járhatatlan, utak által nem szabdalt erdőségek, mocsarak, hegyek alkották a védelem első vonalát. Nagyobb seregek számára nem lehetetlen, de mindenképpen időigényes feladat volt keresztülvergődni rajta. Itt az időtényező volt a fontos, mert amíg a támadó sereg az átkeléssel bajlódott, addig a határt őrző megfigyelők hírei nyomán volt idő az ország belsejében felkészülni az ellencsapásra. Ráadásul a gyepűelvén magát átverekedő ellenséget földsáncok, torlaszok, földvárak formájában további védelmi lépcsők várták. A néhol 12-15 méter vastag földsáncokon, 10-12 méter széles árkokon keresztül csak nagyon szűk, alig pár méter széles átkelési lehetőséget biztosítottak. Ilyen kapunál helyezkedett el például a mai Kapuvár, ami nevében is utal rá, hogy a védelmi rendszer egyik kapujánál létesült.

A gyepű védői a lövőknek hívott könnyűlovas íjászok voltak, és különböző „segédnépek”, besenyők, kabarok, székelyek feladata volt a határok őrzése. A kereszténység felvétele után a közigazgatás megszervezésével a határ menti vármegyék élére ispánok kerültek, és az ő feladatuk lett egy-egy határszakasz védelme. Háborúk esetén a határőrök betagozódtak a királyi seregbe.

Ez a rendszer egy sor esetben jól vizsgázott, képes volt az országba betörő ellenséges seregek megállítására, lassítására. Így a német, besenyő, kun támadások nem tudtak komoly kárt tenni az országban, a tatárjárás viszont a gyepűrendszer legnagyobb kudarca lett. A tatárok 1241 tavaszán Erdélyben szinte könnyedén legyőzték a határvédő erőket, és benyomultak az országba, egyedül a Vereckei-hágónál tudott Tomaj Dénes nádor ötezer fős határvédő sereggel komolyabb ellenállást kifejteni. De a tatárok elszántságával szemben ez sem ért sokat. A magukkal hozott több ezer rabszolgával a gyepűelvében húzódó erdőségen át utat vágtak maguknak, így hátba tudták támadni a megerősített hágót védő magyarokat.

A tatárjárás után IV. Béla király már a várakban látta a védelem lehetőségét, így a gyepű jelentősége fokozatosan megszűnt. A népesség növekedésével a korábban lakatlan területek benépesültek, utak, falvak, városok jelentek meg.

Olcsó fal, de a miénk

Összességében minden védelmi rendszer hasznossága attól függ, hogy mennyi erőforrás-ráfordítással milyen eredményt ért el a védelem. A kínai nagy fal és a római limes esetében igen nagy erőforrásokat kellett mozgósítani az építéshez, a szinte az egész országot védelmező magyar gyepűrendszer viszont olcsó volt, és a szerencsés földrajzi fekvés miatt lehetett egyáltalán kiépíteni.

Minden védelmi rendszer addig hatékony, amíg ellátja funkcióját. A bemutatott határvédelmi megoldások egyike sem tartott örökké. Népességét tekintve Kína volt a legnagyobb, így volt emberanyag, hogy kiépítsék a monumentális védelmi rendszert. Róma esetében kevesebb ember volt, főleg katonai téren, így jó szervezés, a legfontosabb helyekre való erőkoncentráció révén tudták a védelmet biztosítani.

A magyarság egyik nagy hátránya volt a környező népekkel szemben, hogy a területhez képet kicsi volt a lakosság, védelmi szempontból viszont annyi előnye volt ennek, hogy így legalább széles gyepűt lehetett kiépíteni, lakatlan területeket lehetett létrehozni. Egyik védelmi rendszer sem bizonyult hosszú távon tartósnak, de több száz éven keresztül ellátta legtöbb funkcióját. Bár a limesből és a kínai nagy falból bőven maradtak fent emlékek, a gyepűből meg szinte alig, a szűkös magyar erőforrásokkal akkor is sikerült kiépíteni egy működőképes védelmi rendszert.

További felhasznált irodalom:
Jacques Gernet. A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó 2001.
John Man: A kínai nagy fal, General Press Kiadó, 2008.
Salát Gergely: A régi Kína története I., ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2010.
Borhy László: A limes, a római birodalom határai, Rubicon folyóirat 2016/1.
Mócsy András: Légiók a Birodalom határain, História 1984/5, 6.
Borhy László: A castrumtól a limesig. Római erődépítészet, Rubicon folyóirat, 1997/3-4.
Visy Zsolt: A római limes Magyarországon, Corvina, Budapest, 1989.
Németh Csaba: Határőrizet és határvédelem az ezeréves Magyarországon, Rubicon, 2016, 1 szám.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt találhatók.