Virtuális valóság Velencében: Ed Wood felkéri Lugosi Bélát egy utolsó szerepre

A velencei filmfesztivál szervezői 2017-ben elsőként vállalták be, hogy egy-egy speciális vetítés helyett teljes programot állítanak össze a még mindig csak formálódó virtuálisvalóság-filmes közösség legjobb munkáiból. Akkor 103 beküldött alkotásból végül 22-t tartottak érdemesnek a fesztiválszereplésre, de a rendezők közül egyedül Laurie Anderson neve lehetett ismerős az első alkalommal még csak az újságírók és a filmipari szereplők előtt nyitott szekcióban.

A műfajban az az Alejandro González Iñárritu hozta meg az áttörést, aki a két egymás utáni évben kapott rendezői Oscar-díja után új kihívásokat keresett, és egy hétperces VR-filmmel jelentkezett. A 2017-es cannes-i filmfesztiválon bemutatott Carne y Arena (Hús és homok) című interaktív kisfilmben a nézőnek a mexikói-amerikai határon kell átélnie a menekültek útját – miközben a valóságban egy nagy, homokkal borított raktárépületben szaladgál egy headsettel a fején. Valószínűleg Iñárritu sem sejtette, hogy ezért újabb Oscar jár majd: az amerikai filmakadémia egy olyan tiszteletbeli díjat húzott elő a kedvéért, amit csak a hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb vizuális újítói kaptak meg (pl. a King Kongért, a Star Warsért vagy a Supermanért), és amit utoljára 1996-ban osztottak ki, a Toy Story animációs vívmányaiért.

Még van ellenállás, de kezd puhulni a filmes társadalom

Azt továbbra sem lehet mondani, hogy minden művész a VR-ban látja a jövőt. A technológiával jó barátságban lévő James Cameron meglepő módon unalmasnak tartja a virtuális valóságot, ráadásul szerinte az egész koncepció összeegyeztethetetlen a filmes narratívával, míg például Nemes Jeles László napokkal ezelőtt azt nyilatkozta a Varietynek, amikor a VR-ról kérdezték: „Már így is rabszolgái vagyunk a telefonjainknak, a számítógépek pedig átvették a hatalmat az agyunk fölött. Ne temessük még a mozit”.

Fotó: Venezia75 / Jacopo Salvi

2018-ban azért már valamivel közelebb kerültünk a virtuális valóság régóta ígérgetett terjedéséhez: egyre több készüléket lehet egyre elérhetőbb áron kapni, de még Steven Spielberg is rátett egy lapáttal a zeitgeistra azzal, hogy VR-tematikájú mozifilmet rendezett. A velencei filmfesztivál pedig még egy lépést tett ennek irányába azzal, hogy a 2018-as VR-szekcióját már nem csak a sajtó és a szakma, de a fesztiválra kilátogató egyszeri nézők is látogathatják.

Ugyan az idei programban található 40 alkotás között még mindig túlsúlyban vannak az inkább installációként felfogható művek a lineáris filmekkel szemben, a VR filmes integrációját azzal is igyekszik segíteni a fesztivál, hogy a tavalyi évhez hasonlóan (amikor John Landis volt a zsűrielnök) most is hagyományos művészeti ágak szereplőivel töltötték fel a VR-szekció zsűrijét: az Egy jobb világ című filmjéért Oscar-díjjal jutalmazott dán rendező Susanne Bier elnöklése mellett Alessandro Baricco olasz író (Selyem, Tengeróceán, Novecento) és Clémence Poésy francia színésznő (In Bruges, Harry Potter-filmek) dönt majd a díjakról.

Karanténból VR-mozi

Ugyan a VR-szekciónak helyet adó sziget, a Lazzaretto Vecchio a fesztivál fő helyszínéül szolgáló Lidótól csak 50 méterre található, de még így is meg kell várni az átutazáshoz a szerencsére sűrűn közlekedő vaporettót, hogy megtegyük vele azt a másfél perces utat. A szigeten található, kissé romos, de a fesztivál kedvéért a kellő helyeken felújított épület egyébként a 15. és a 17. század között a leprások számára létesített karanténként szolgált, így szimbólumként is tökéletes a múlt és a jövő tematikájával gyakran foglalkozó virtuálisvalóság-alkotások helyszínének.

A Lazzaretto Vecchio szigetén található VR-helyszín bejárataFotó: Venezia75 / Jacopo Salvi

A 40 bemutatott mű között 30 versenyfilm látható, emellett 6 olyan alkotást mutatnak be Best of VR címszó alatt, amelyet a 2017-es fesztivál óta megjelent VR-filmek közül válogattak, illetve 4 olyat, amely a velencei tehetséggondozó program keretében készült el. Az alkotásokat három kategóriára bontották: a moziteremre leginkább hasonlító, 50 darab forgatható bőrüléssel ellátott helyiségben a lineáris cselekményű filmeket mutatják be, a stand-up szekcióban térbeli mozgást is igénylő történetekben lehet elmerülni, az installációk között pedig az interaktív munkák kaptak helyet.

A legnagyobb hype a Darren Aronofsky által megálmodott, Spheres című minisorozatot övezte. A három, egyenként negyedórás alkotás (Pale Blue Dot, Songs of Spacetime, Chorus of the Cosmos) egy-egy Oculus Riftbe ágyazott Discovery-doksi: az ősrobbanástól a galaxisok és a bolygók kialakulásán keresztül az emberiség önpusztításáig követheti végig a néző az univerzum történetét Jessica Chastain, Millie Bobby Brown és Patti Smith suttogó narrációjában, gyakorlatilag a világűrben lebegve – ha nem sikerült megcsodálni a szembejövő Szaturnusz minden részletét, még mindig hátrafordulhatsz utánanézni, az Uránusz úgyis kit érdekel?

A retinára vetített planetárium jól példázta azt is, hogy a VR-élmények és a filmek egy szempontból már biztos nagyon hasonlítanak egymásra: nem lehet őket egy trükkre felhúzni, mert attól pár percig ugyan leesik az állunk, de ha nem történik semmi izgalmas, minden dimenziója ellenére unalmassá válik.

Rendezzen téged az Ed Wood

A legnagyobb szabású, legkimerítőbb interaktív projekt egyértelműen az 50 perces, The Horrifically Real Virtuality című animáció volt, amely egy 70 négyzetméteres teremben igényelt állandó mozgást. Az összetett, több helyszínen játszódó cselekményben egy képzelt film készülésében vehet részt a néző: az 1950-es években a világ legrosszabb rendezőjeként elhíresült Ed Wood felkeresi Lugosi Bélát, hogy a téren és időn átívelő új filmjében még egyszer utoljára vállaljon egy szerepet. A történet során a film forgatásán szemlélőként és szereplőként is részt lehet venni, de le is vetítik nekünk a kész alkotást, így egy VR a VR-ban élményt kapunk, ami után nemcsak a szem, de az agy is rendesen lefárad.

The Horrifically Real VirtualityFotó: Unifrance

A horrorrajongók és a kísértetházak rajongói a Kobold című német műnek örülhettek, amia hetvenes évek Berlinjében játszódik, és valós helyszínek fotogrammetriával készült 3D-s modelljeiben mászkálva kell nyomokat találni egy eltűnt kisfiú rejtélyének megoldásához. Nem csodálkoznék, ha az idővel egyre olcsóbbá váló VR-technika elhozná az ötletességükben kifulladni látszó szabadulószobák forradalmát is.

Volt olyan installáció is, amire már a fesztivál harmadik napján lehetetlen volt időpontot foglalni: az Eclipse ráadásul a fenti három alkotás összetevőit foglalta egybe, világűr-tematikájával, komplex interaktivitásával és szabadulószoba-jellegével. A 35 perces történetben két darab kétfős csapatnak kellett összefognia egy eltűnt űrhajó megmentéséért: az egyik páros az eltűnt hajó, a másik az őket irányító anyahajó legénységét alkotta. Itt a HTC Vive headset és a kommunikációhoz szükséges funkciókat irányító kézi (kb. kesztyűként felhúzható) kontrollerek viselése mellett egy óriási processzort is a hátára kellett vennie a játékosoknak, ami nagyjából úgy is nézett ki, mint egy oxigéntank.

Azonban a valódi, székben ülős filmes részleg ezekhez az inkább videojátékos élményekhez képest még mindig nem tűnt elég érettnek – a mozifilmekhez (Ghost in the Shell, Kutyák szigete) kapcsolt VR-kísérőfilmek például inkább az alapesetben DVD-extrák közé illő, csak épp virtuális valóságban rögzített kiegészítő termékeknek tűntek.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: