Spielberg virtuális valóságában nem élnénk, de két órára őrülten szórakoztató elmerülni benne

Steven Spielberg neve a köztudatban valamiért összeforrt a sci-fivel, pedig harmincnál is több rendezése között inkább a presztízsdrámák és a kalandfilmek uralkodnak. Jóindulattal is a 13 évvel ezelőtti Világok harcát nevezhetjük az előző sci-fijének, de valójában a 2001-es A.I. Mesterséges értelem óta nem merült el igazán egy merőben más világban. Ezt a régóta dagadó geekszámlát most, 71 évesen egyenlítette ki a Ready Player One-nal.

Ernest Cline regényének jogait már a 2011-es megjelenés előtt bebiztosította a Warner Bros., és a stúdió addig hajtotta az első pillanattól kezdve kiszemelt Spielberget, amíg be tudta szorítani a projektet két, megtörtént eseményeket feldolgozó történelmi dráma közé. És milyen jól tették, hogy kivárták. Amíg a VR-szemüvegek fejlesztői számára azóta kötelező olvasmánnyá vált bestseller minden hőstörténeti erénye mellett már-már irritáló mértékben támaszkodott az olvasóknak hosszú Wikipédia-éjjeleket okozó popkulturális utalásokra, addig Spielberg azt csinálta vele, amihez a legjobban ért: kihajította a felesleget, és biztosra ment, hogy még akkor is élvezhető legyen a mozi, ha a cselekményben épp semmi logika.

Vagyis: fogtak egy kúlságért kétségbeesetten könyörgő könyvet, hozzácsaptak egy hollywoodi mércével konzervatívnak számító, ősz szakállú rendezőt, mégis pont a helyére billent a kúlmérleg.

Fotó: Intercom

A sztori 2045-ben játszódik, egy meglehetősen disztópikus, többek között a túlnépesedés és a klímaváltozás miatt nagyrészt nyomornegyedekre osztott világban, ahonnan szinte mindenki az OASIS nevű virtuálisvalóság-rendszerbe menekül a szemüvegén keresztül, legyen szó munkáról, ismerkedésről vagy szórakozásról – gyakorlatilag csak enni, inni, vécézni és aludni járnak vissza a valódi valóságba. Ebben az új világban bárkiből lehet bármi, a „játékosok” avatárjai a valóságban megvásárolt kiegészítők és a virtuálisan megszerzett képességek függvényében alakíthatók.

Amikor a rendszer alapítója, a második(?) istenként tisztelt, Jobs- és Zuckerberg-szerű James Halliday meghal, minden felhasználó kap egy videoüzenetet, ami a mester utolsó nagy művét hirdeti. Maga mögött hagyott ugyanis egy versenyt, amely három, a videojátékok easter eggjeihez hasonlóan elrejtett kulcs megtalálásához köti a főnyereményt, a Húsvéti Tojást, a győztes jutalma pedig Halliday teljes részesedése az OASIS-ben, úgy 500 milliárd dollár értékben.

Csakhogy a szinte végtelenné épített világban évek múltán sem talált rá senki az elrejtett tárgyakra, és még az után sem sikerült megszerezni a kulcsokat, hogy megtalálták az odavezető utat: egy folyamatosan változó városi pályán kell célba érni, és közben lehetőleg elkerülni, hogy King Kong vagy a Jurassic Park dinói felfaljanak.

Fotó: Intercom

A világméretű bénázásnak egy ohiói tinédzser, Wade Watts és a 13. századi német irodalom Szent Grált kergető alakjáról elnevezett avatárja, Parzival vet véget, aki H nevű haverjával és egy rejtélyes lánnyal, Art3misszel együtt az elsők közt játssza ki a verseny szabályrendszerét, majd rájönnek, hogy a hajsza minden elemét Halliday gyerekkori geeksége határozza meg. Innentől pedig nincs megállás, pulzáló popkultmúzeummá alakul a környezet: a nyolcvanas-kilencvenes és még egy kicsit a kétezres évekből minden megidéződik, ami belefért a jogi keretekbe: a Vissza a jövőbe, a Szuper haver és a Robotzsaru csak a kezdet – a legjobb, teljes cselekményszálat kiérdemlő filmes utalás elspoilerezését meghagynám másnak, olyan jó volt.

A 175 millió dolláros költségvetésnek és a motion capture technikának köszönhetően szinte a film háromnegyede CGI-környezetben játszódik, de ezt most alátámasztja a történet, Mark Rylance vagy Tye Sheridan alakítását pedig még ki is egészíti az avatárkodás, a valóságban mutatott játékukkal kontrasztban. Ha nem tudnám, milyen filmeket hoz még a nyár, már adnám is a vizuáleffekt-Oscart a Ready Player One-nak.

Fotó: Intercom

Az első kalandok után azért vesz sötétebb irányt a sztori, mert nincs világmegváltó technológia az azt gonosz célokra felhasználni kívánó főellenségek ellen: a videojátékokkal és VR-felszerelésekkel foglalkozó Innovative Online Industries (IOI) az OASIS tulajdonjogainak megszerzésével a világ első számú vállalata lehetne, ezért óriási számban alkalmaz a vizsgált korszak geekizmusaiban elmerülő tudósokat, és rabszolgaszerű játékosokat a győzelem reményében. Itt külön meg kell említenem a Zsivány egyes Krennicje után újra a zsenialitás és a nevetségesség határán egyensúlyozó, de újra az előbbi felé billenő Ben Mendelsohnt az IOI vezetőjeként, mint az utóbbi idők legrajzfilmesebb főgonoszát.

A játék tehát hamar háborúvá válik, és a főhősök minden addiginál kézzelfoghatóbb bizonyítékot kapnak arra, hogy a két valóság nem választható szét teljesen.

Bár a néhol váratlan, a vége felé már egyre inkább kiszámítható fordulópontok sokszor kötelezőízűek, és ami még rosszabb, következmény nélküliek, Spielberg akkora mestere a katarzisnak, hogy az utánuk következő akciójelenetek már el is sodorják a kétkedést.

Hogy mi vár a társadalomra a virtuális valósággal vegyített jövőben, azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni, de most az egyszer annak is örülhetnénk, hogy Spielberg végre megsimizte a saját fejét, és visszavett a szentimentális komolykodásból, hogy mielőtt beüt a felvázolt techválság, legalább két élvezetes órája legyen mindenkinek.

Jónapod

Jónapunk jónapod, mondjuk megint a szegényapának, ne bánkódj, ne búsongj, hol a szegényanya, kérdezzük aztán, hol bujkál a szép kerekhasú szegényanya, hol van, merre van, hova dugtad, hol rejtegeted.

Tarha

Az a helyzet, hogy Iggy Pop közepesen sikerült, feketén beültetett félklónja vagyok, anyám, elmondása szerint, illegálisan jutott hozzám, nagyon nem válogathatott, tizenhét éves kora előtt meg kellett szülnie az első gyerekét, ha nem akart büntetőpályára kerülni.