Spielberg virtuális valóságában nem élnénk, de két órára őrülten szórakoztató elmerülni benne
Steven Spielberg neve a köztudatban valamiért összeforrt a sci-fivel, pedig harmincnál is több rendezése között inkább a presztízsdrámák és a kalandfilmek uralkodnak. Jóindulattal is a 13 évvel ezelőtti Világok harcát nevezhetjük az előző sci-fijének, de valójában a 2001-es A.I. Mesterséges értelem óta nem merült el igazán egy merőben más világban. Ezt a régóta dagadó geekszámlát most, 71 évesen egyenlítette ki a Ready Player One-nal.
Ernest Cline regényének jogait már a 2011-es megjelenés előtt bebiztosította a Warner Bros., és a stúdió addig hajtotta az első pillanattól kezdve kiszemelt Spielberget, amíg be tudta szorítani a projektet két, megtörtént eseményeket feldolgozó történelmi dráma közé. És milyen jól tették, hogy kivárták. Amíg a VR-szemüvegek fejlesztői számára azóta kötelező olvasmánnyá vált bestseller minden hőstörténeti erénye mellett már-már irritáló mértékben támaszkodott az olvasóknak hosszú Wikipédia-éjjeleket okozó popkulturális utalásokra, addig Spielberg azt csinálta vele, amihez a legjobban ért: kihajította a felesleget, és biztosra ment, hogy még akkor is élvezhető legyen a mozi, ha a cselekményben épp semmi logika.
Vagyis: fogtak egy kúlságért kétségbeesetten könyörgő könyvet, hozzácsaptak egy hollywoodi mércével konzervatívnak számító, ősz szakállú rendezőt, mégis pont a helyére billent a kúlmérleg.
A sztori 2045-ben játszódik, egy meglehetősen disztópikus, többek között a túlnépesedés és a klímaváltozás miatt nagyrészt nyomornegyedekre osztott világban, ahonnan szinte mindenki az OASIS nevű virtuálisvalóság-rendszerbe menekül a szemüvegén keresztül, legyen szó munkáról, ismerkedésről vagy szórakozásról – gyakorlatilag csak enni, inni, vécézni és aludni járnak vissza a valódi valóságba. Ebben az új világban bárkiből lehet bármi, a „játékosok” avatárjai a valóságban megvásárolt kiegészítők és a virtuálisan megszerzett képességek függvényében alakíthatók.
Amikor a rendszer alapítója, a második(?) istenként tisztelt, Jobs- és Zuckerberg-szerű James Halliday meghal, minden felhasználó kap egy videoüzenetet, ami a mester utolsó nagy művét hirdeti. Maga mögött hagyott ugyanis egy versenyt, amely három, a videojátékok easter eggjeihez hasonlóan elrejtett kulcs megtalálásához köti a főnyereményt, a Húsvéti Tojást, a győztes jutalma pedig Halliday teljes részesedése az OASIS-ben, úgy 500 milliárd dollár értékben.
Csakhogy a szinte végtelenné épített világban évek múltán sem talált rá senki az elrejtett tárgyakra, és még az után sem sikerült megszerezni a kulcsokat, hogy megtalálták az odavezető utat: egy folyamatosan változó városi pályán kell célba érni, és közben lehetőleg elkerülni, hogy King Kong vagy a Jurassic Park dinói felfaljanak.
A világméretű bénázásnak egy ohiói tinédzser, Wade Watts és a 13. századi német irodalom Szent Grált kergető alakjáról elnevezett avatárja, Parzival vet véget, aki H nevű haverjával és egy rejtélyes lánnyal, Art3misszel együtt az elsők közt játssza ki a verseny szabályrendszerét, majd rájönnek, hogy a hajsza minden elemét Halliday gyerekkori geeksége határozza meg. Innentől pedig nincs megállás, pulzáló popkultmúzeummá alakul a környezet: a nyolcvanas-kilencvenes és még egy kicsit a kétezres évekből minden megidéződik, ami belefért a jogi keretekbe: a Vissza a jövőbe, a Szuper haver és a Robotzsaru csak a kezdet – a legjobb, teljes cselekményszálat kiérdemlő filmes utalás elspoilerezését meghagynám másnak, olyan jó volt.
A 175 millió dolláros költségvetésnek és a motion capture technikának köszönhetően szinte a film háromnegyede CGI-környezetben játszódik, de ezt most alátámasztja a történet, Mark Rylance vagy Tye Sheridan alakítását pedig még ki is egészíti az avatárkodás, a valóságban mutatott játékukkal kontrasztban. Ha nem tudnám, milyen filmeket hoz még a nyár, már adnám is a vizuáleffekt-Oscart a Ready Player One-nak.
Az első kalandok után azért vesz sötétebb irányt a sztori, mert nincs világmegváltó technológia az azt gonosz célokra felhasználni kívánó főellenségek ellen: a videojátékokkal és VR-felszerelésekkel foglalkozó Innovative Online Industries (IOI) az OASIS tulajdonjogainak megszerzésével a világ első számú vállalata lehetne, ezért óriási számban alkalmaz a vizsgált korszak geekizmusaiban elmerülő tudósokat, és rabszolgaszerű játékosokat a győzelem reményében. Itt külön meg kell említenem a Zsivány egyes Krennicje után újra a zsenialitás és a nevetségesség határán egyensúlyozó, de újra az előbbi felé billenő Ben Mendelsohnt az IOI vezetőjeként, mint az utóbbi idők legrajzfilmesebb főgonoszát.
A játék tehát hamar háborúvá válik, és a főhősök minden addiginál kézzelfoghatóbb bizonyítékot kapnak arra, hogy a két valóság nem választható szét teljesen.
Bár a néhol váratlan, a vége felé már egyre inkább kiszámítható fordulópontok sokszor kötelezőízűek, és ami még rosszabb, következmény nélküliek, Spielberg akkora mestere a katarzisnak, hogy az utánuk következő akciójelenetek már el is sodorják a kétkedést.
Hogy mi vár a társadalomra a virtuális valósággal vegyített jövőben, azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni, de most az egyszer annak is örülhetnénk, hogy Spielberg végre megsimizte a saját fejét, és visszavett a szentimentális komolykodásból, hogy mielőtt beüt a felvázolt techválság, legalább két élvezetes órája legyen mindenkinek.