Etetés

Strasszer hiába tudta, hogy amit érez, az nem igazi éhség, nem a saját éhsége, az csak a medvetárs haragvó mohósága, mégis remegtek a karjai a fájdalomtól és a vágytól, ahogy beletartotta a nehéz motorpengét a lángba.

Az átforrósodó, áttüzesedő, átizzó pengét nézte, azt, ahogy a penge fogai között kék lánggal sercegnek a Leviatán húsának az előző vágáskor a szerszámban maradt csupazsír morzsái.

Az arcmaszk nem szűrte ki teljesen a bűzt, Sztrasszer tudta, az átható, égett zsírszagtól igazából öklendeznie kellene, közben mégis azt érezte, hogy megtelik a szája nyállal, alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kitátsa a pofáját és mohón körbenyalja a fogait és az ínyét, a nyelve tövében és a torkában érezte a mozdulatot, a szájában a medvenyelvet, a medvenyálat.

Megrázta a fejét, de tudta, hogy hiába, minél éhesebb lesz a medvetárs, annál erősebb lesz a kapcsolat, nemsokára a sebeit is érezni fogja, a fogak és a karmok a bunda és a zsír rétegein áthatoló, szinte az izomkötegekig leérő izzóan fájdalmas nyomait.

A penge még csak piroslott, Strasszer tudta, ez kevés lesz, ha nem jut el a fehér izzásig, akkor nem tud majd elég nagy darabot kihasítani a Leviatánból, akkor nem fogja tudni egy fordulóból jóllakatni a medvetársat.

Az éhség már a szájpadlásáig felbizsergett, mint egy elfojtott tüsszentés, úgy készülődött már a torkában a medvetárs kaffogása.

Sztrasszer belenézett a lángba, próbált minél jobban a forróságra koncentrálni, az izzásra, a kapcsolat kétoldalú, hadd érezze a medvetárs a tűz erejét, hadd lássa a lehunyt szemhéja mögött is a lobogását, hadd érezze csak meg a félelmet, amit még bocs korában égettek bele, hogy megtanítsák az engedelemre és a türelemre.

A medvetárs rettegésének emléke úgy borult a tudatára, mint valami halvány árnyék, számított rá, mégis majdnem beleejtette a motorpengét a lángba. Tudta, ez veszélyes, a visszacsatolás visszacsatolása normális körülmények között nem jut át az elmegáton, de most a medvetárs fájdalma és éhsége és haragja elkezdte lebontani a gátat, és ilyenkor megtörténhet, hogy a mélyérzelmek és mélyindulatok a két örökre összekötött tudat között folyamatosan ide-oda hullámzó visszacsatoló visszhangjai váratlanul úgy felerősödnek, hogy szétkuszálják mind a két tudatot.

Fájdalom szúrt a bordái közé, de már számított rá, nem mordult fel, nem hörgött úgy, ahogy a fájdalom és a medvetárs medvesége akarta és kívánta, csakazértis egyenletesen vette a levegőt, úgy, ahogy az összeszoktatáskor tanulta, a talizmánjára gondolt, az emberségzálogára, a Kompozíció A címet viselő Piet Mondrian-festményre, majdnem három napig nézette vele egyfolytában az instruktor, azt mondta, nézze meg, tegye magáévá, tanulja meg és ismerje meg minden egyes részeltét, a színes téglalapok közötti fekete vonalak mélyedéseiben a kicsi repedéseket, a festék tiszta árnyalatait, az egészet a maga teljességében és részleteiben, most utálja, most azt érzi, hogy semmi köze hozzá és nem érdekli, de egyszer majd hálás lesz érte, hálás lesz ezekért a téglalapokért, a vászonért, a festékért, amit persze sose látott, és sose láthat igazából, csak így virtuálisan, de nem számít, hanem csak az számít, hogy ez végtelenül távol lesz a medveség vonzásától, amit még nem ismer és nem érez, és nem is tud elképzelni, de majd egyszer vágyni és akarni és kívánni fogja, ott a nagy hidegben, azon a távoli bolygón, és akkor majd ez a kép lesz a menedéke, a sárga és lila és fekete és fehér és szürke és piros téglalapok, akkor majd hálás lesz ezért az unalomért, a figyelem apró rezdülésének emlékeiért, a kis apró kapaszkodókért, amelyek segítenek majd elkerülni a végső zuhanást.

A penge már egészen fehéren izzott, Strasszer két kézzel maga elé tartotta, ellépett a lángoló hordó elől, és belefeküdt a hátára kötött húshordó szán hevederébe, aztán lassú, csoszogó léptekkel elindult a Leviatán teteme felé. Milyen lenne vajon, ha valaki erről festene egy képet, hogy félig a jégbe fagyva egy több kilométer hosszú test fekszik, kiontott vére több négyzetkilométeres területen kékre festi a jégtáblákat, földi emberek százai veszik körül, sistergő pengékkel kanyarítanak ki hatalmas darabokat belőle, hogy aztán szánokra dobják és elvigyék a karámokban pihenő medvetársaiknak. A képen talán a Leviatán szétfűrészelt koponyája is látszana, az irdatlan agy barázdái is, amelyek között évezredeken át áramlott az örök élet annyira vágyott, szépen lecsapolt vize, és biztos látszanának a nagy vadászhajók, a bolygóóceán jégkérgébe vágott tengernagy lékek is.

Lassan odaért a Leviatán teste mellé, a fagyott húsba mélyesztette a pengét, a sziszegő sistergés hangjától megint összesűrűsödött a szájában a nyál. Teljes erejéből a pengének feszült, amilyen mélyen csak tudta, annyira belenyomta a fagyott húsba. – Mindjárt eszünk – gondolta, hagyta, hogy egy-két rántás és vágás idejére megteljenek a karjai a medvetárs éhségének mohó erejével.

Nagyon nagy téglalapot fog kivágni a Leviatán húsából, a pengét odaszúrja majd a tetem mellé a jégre, egyetlen mozdulattal fogja maga mögé a szánra dobni a húsdarabot, aztán megfordul, és feszülő hámmal, futva viszi majd oda a sebesült medvetárshoz.

Aztán enni fognak, a medvetárs enni fog, ő pedig azalatt balzsammal fogja kenegetni a sebeit, és érezni fogja, hogy megtelik a hasa, és azt is, hogy gyógyulni kezd, és azt is, hogy elmúlik a fájdalom.

Utána majd aludni fognak, a medvetárs színes téglalapokról fog álmodni, a festék sötét csíkjainak finom repedéseiről, alszanak és alszanak, várják, hogy elmúljon a hosszú tél-éjszaka, és megint felkeljen a nap, és eljöjjön ismét a vadászat ideje.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.