Nindzsák a középkori Japánban: Mindent szabad, csak győzzünk!
A bezárkózó Japán évszázadokon át maga volt a rejtély az európai emberek szemében. Az a kevés információ, ami kijutott a szigetvilágból, a fél világot bejárva érte el kontinensünket, így sokszor féligazságok, homályos elképzelések terjedtek el. A szamurájok világáról még többé-kevésbé pontos ismereteket lehetett szerezni, mert azt saját szemével is láthatta az a pár európai, akit beengedtek a császárságba, a nindzsák világa azonban javarészt ismeretlen maradt, mert mire Japán igazán a figyelem középpontjába került a 19. században, már jó ideje véget ért a nindzsák aranykora.
A nindzsák sok tekintetben a Japán katonai elitjének számító szamurájok ellentétei voltak. Míg a szamurájok lovagias, félelmet nem ismerő harcosokként szemtől szembe küzdöttek, a nindzsák a sötétség leple alatt támadtak, lételemük volt a lopakodás, a cselvetés. Ők is a győzelemre hajtottak, csak egészen más módszerekkel, a legkevesebb áldozat árán akarták elérni a kívánt eredményt.
A nindzsák születése
A nindzsák története egyben a középkori-újkori Japán békésnek éppen nem nevezhető története is. Az állandó belháborúk termelték ki a nindzsákat, és utóbb ezek okozták a hanyatlásukat is. Történetük Kínában kezdődött, ahol a 7. század elején a Tang-dinasztia uralkodott. A japánok kíváncsiak voltak erre a hatalmas országra, így hivatalnokok, diákok, tanárok, művészek látogattak el oda, és az egyik legnépszerűbb korabeli mű Szun-ce írása lett, amelyben a kínaiak hadi tudományát foglalta össze. Szun-ce ebben leírta, hogy
„a háború mindig a csalás útját járja. Így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel. Ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk. Előnyöket kínálva csalogassuk az ellenséget, sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el az összecsapást."
A minél gyorsabb sikerhez szükséges fegyverek közül a leglényegesebb az információ. „A bölcs fejedelem és a kiváló hadvezér úgy arat győzelmet az ellenség felett (...), hogy mindent igyekszik előre tudni. Senki ne álljon közelebb a hadvezérhez, mint a kémek, és senkit ne jutalmazzanak meg jobban, mivel nincs bizalmasabb ügy, mint a kémek tevékenysége.” Ezek a gondolatok beszivárogtak Japánba, egyre szélesebb rétegek olvasták Szun Ce művét. Ráadásul a 10-12. században sok kínai menekült el országából és telepedett le Japánban, magával hozva tudását.
Hivatalosan nem voltak még nindzsák, de a szellemiségük már megjelent. Ennek egyik ékes bizonyítéka egy 10. századi történet, amelyben egy Maszakado nevű hadúr a saját családja ellen viselt háborút. Egyetlen komolyabb ellenfele a saját nagybátyja, Josikane volt, aki egy támadással elsöpörte a becsvágyó unokaöcs erőit. De nem állt meg itt. Talált egy szolgát Maszakado környezetében, aki szép pénzért vállalta, hogy információkat szerez. A szolga kapott egy társat is Josikane emberei közül, akivel éjjeli őrnek álcázták magukat, és mindent feltérképeztek. De hiába teljesítették sikerrel a küldetést, mert Maszakadónak is megvoltak a maga kémjei, így mindenről tudomást szerzett. Az áruló szolgát kivégezték, majd sikeresen megtámadták Josikanét, de Maszakado nem élvezhette sokáig a győzelmét, mert pár hónappal később egy nyílvessző végzett vele.
A lopakodó harcmodor szellemiségét idézte az is, ahogy az 1182-es Jokota ga Hara-i csata végbement. A támadó hadvezér, Gendzsi hét alakulatra osztotta kétezer fős csapatát, és ellenséges zászlókkal látta el őket. Amikor az ellenség megpillantotta őket, éljenezni kezdett. Ám amikor közelebb értek, a hét csapat kibontotta saját zászlóit, és rohamot indított.
A nindzsa harcmodor jellemzői elsőként a Kenmu-restauráció néven illetett rövid periódusban, 1333 és 1336 között jelentek meg koncentráltan. Ebben a pár évben a császár vissza akarta állítani uralkodói tekintélyét, aminek a sóguni hivatal volt a legnagyobb gátja, a mindenkori sógun volt ugyanis a hatalom igazi birtokosa. A császár megbízott egy Hino Szuketomo nevű embert, aki szerzetesnek öltözve járta a vidéket, hogy minél több szövetségest nyerjen a császár számára. Amikor lebukott, a császár úgy tett, mintha nem tudott volna semmit, feláldozta emberét. A szerencsétlen szamurájt száműzték Szado szigetére, ahol halálra ítélték. De 13 éves fia, Kumavaka is a szigetre érkezett, és bosszút esküdött apja halála miatt.
Egyik este vihar támadt, amit kihasználva a fiatal fiú akcióba lendült. Megtalálta apja hóhérját egy helyiségben, ahol az egy gyertya fénye mellett bóbiskolt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, így beengedett egy csapat molylepkét, amelyek a történet szerint eloltották az égő gyertyát. Ezután egyetlen kardcsapással végzett a hóhérral, majd elrejtőzött egy közeli bambuszerdőben. Nem követett el rituális öngyilkosságot, mint egy szamuráj, mert élni akart, és sikerült is kereket oldania. Ebben a történetben már észrevehetők a nindzsaharc jellemzői, például hogy a bosszú elfogadható indíték, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, és túl kell élni minden áron.
A háborúban a császár és híveinek helyzete egyre romlott, hegyi várakba kellett visszahúzódniuk. A sógun emberei közül két szamuráj ötven társával együtt az éjszaka sötétjében kötelek segítségével belopózott a császár védett erődjébe, ahol felgyújtottak több épületet, és jeleztek társaiknak, hogy hol támadhatnak. A császár fogságba került, és egy szigetre száműzték, míg egyik hadvezére, Kuszonoki folytatta az ellenállást. Az általa védett erőd ellen egyes források szerint közel 100 ezres sereg lendült támadásba. A védők „álfalat” építettek az erőd köré, amely egyszerűen összedőlt, amikor a támadók felmásztak rá. Kuszonoki embereivel visszaverte az első támadást, utána viszont szokatlan fordulat állt be. A védők egyik este elégették a halottjaikat, és kihasználva a tomboló vihart, szétszéledtek a várból, gerillaharcmodorra térve át. Ez nem a szamurájokra jellemző tett volt.
A káosz gyermekei
Japánban több száz évig fennmaradtak az ekkor beállt anarchikus állapotok, és ezt az időszakot tekinthetjük a nindzsák fénykorának is. Olyan periódus volt ez az ország életében, amikor mindenki háborúra készült, miközben a békéért harcolt a maga egyéni érdekei mentén. A fejetlenség, gyanakvás, félelem légkörében az emberek viselkedése is megváltozott. Megjelentek a gonosz banditák, akik szerte az országban raboltak, erőszakoskodtak, gyilkoltak, rémálommá változtatva a vidéki emberek mindennapjait.
Ebben a légkörben a parasztok számára az egyik járható út az volt, ha maguk is katonának álltak. Ők lettek az asigaruk, a könnyűgyalogosok, akik egy szál karddal vagy lándzsával, alabárddal felszerelt ágyútöltelékek voltak. Előnyük az olcsóságuk mellett sokoldalú bevethetőségükben merült ki. A parasztok másik lehetősége az volt, hogy csatlakoznak valamelyik szövetséghez. 1488-ban Kaga tartományban lázadás tört ki egy helyi földesúr vezetésével: a felkelők megölték a helyi kormányzót, majd közel 100 évre a kezükbe vették a tartomány igazgatását.
Japánban a háborúskodás ebben az időben olyan szintet öltött, hogy szinte mindenki harcolt mindenkivel. Ez volt a hadakozó fejedelemségek kora (1480-1600), amikor Iga és Koga tartományokban megjelentek az első nindzsák. A Japán belsejében elhelyezkedő, elszigetelt tartományok vidékét több száz falu és megerősített udvarház tagolta, amelyek lakói elszántan ragaszkodtak a függetlenséghez. Két régi főváros is közel feküdt, ahonnan sokszor érkezett felhívás, hogy zsoldosokra van szükség.
Az álcázás és a lopakodás mesterei
Valós információk híján a nindzsákat a világ távoli pontjain természetfeletti erővel bíró harcosoknak, démonoknak, varázslóknak tartották, pedig a valóságban hús-vér emberek voltak, akik sajátos harcmodort és rendszert képviseltek, amely az eredményt és a túlélést tartotta szem előtt. Ennek érdekében saját taktikát fejlesztettek ki, amely a lopakodásra, a csendes rajtaütésekre, az egyre több előny megteremtésére és kihasználására épült. Ha a nindzsák nem győzhettek, egyszerűen visszavonultak, eszük ágában sem volt magukat feláldozni.
Ismerték a kínai stratégák tudását, jól használták a terep nyújtotta előnyöket, a megtévesztés eszközét, a méregbe mártott fegyvereket. Újdonság volt, hogy nőket is kiképeztek nindzsának, és harcban is bevetették őket. Ők sokszor könnyebben egy-egy célszemély közelébe tudtak férkőzni, mint a férfiak. Egyes források szerint a 16. században a sógun felesége teljes hálózatot hozott létre női nindzsákból. Ezek a válogatott női harcosok futárkodtak, hírszerzői feladatokat bíztak rájuk, gerillaakciókat, gyilkosságokat hajtottak végre a sógun számára, de a legjelentősebb templomok és szentélyek őrzése is a feladatuk volt.
A nindzsák az álcázás mestereinek is számítottak. Ha kellett, zen vagy buddhista szerzetes lett belőlük, esetleg jamabusi (harcos hegyi szerzetes), kereskedő, utcai mutatványos, színész, szinte bármi, amire szükség volt a feladat teljesítéséhez. A nindzsák tudományában fontos szerepe volt az intuíció használatának is. Úgy gondolták, hogy az első gondolatra kell hagyatkozni, és rá kell magukat bízni az isteni közbeavatkozásra.
Az egyik leggyakoribb megbízatásuk a hírszerzés volt, amit a filmbeli nindzsákkal ellentétben a legtöbbször nem a falon átmászva, besurranva, hanem megtévesztés révén végeztek el. Hízelgéssel könnyen a bentiek bizalmába lehetett férkőzni, utána már csak azt kellett elérni, hogy saját akaratukból kezdjenek el beszélni. A papok, szerzetesek például mindig örömmel fogadtak el bármiféle adományt, és utána szívesen meg is vendégelték az adakozót, így lehetett belőlük információkat kiszedni.
A nindzsák misztikuma részben fegyverzetük változatosságán alapszik. Legáltalánosabb fegyvereik azok voltak, amelyeket a szamurájok is használtak: kard, tőr, íj és nyilak. De jellegzetes nindzsa fegyver volt a shuriken, azaz a dobócsillag, valamint a „tízezer erő lánca”, egy körülbelül fél méter hosszú maratott szemekből álló lánc, a két végén nehezékkel. Használtak még karmos fegyvereket a mászáshoz, és álcázott fegyvereket, amelyek egyszerű mezőgazdasági szerszámoknak látszottak. Vegyészként is megállták a helyüket, mert füstbombákat, kisebb robbanótölteteket is ismertek és előszeretettel használtak. (Az alábbi videón Hacumi Maszaaki, a nindzsucu nagymestere ad ízelítőt a kardhasználatból:)
A nindzsáknak három rangjuk volt. A dzsonin, azaz a bölcs férfi volt a parancsnok, aki inkognitóban működött. Parancsait a csunin, azaz a köztes ember közölte, legalul pedig az ügynökök álltak. Ha épp nem voltak küldetésen, idejük nagy része kiképzéssel telt. A nindzsa mesterség öröklődött, gyermekeiket már születésüktől fogva erre képezték, még a gyermekjátékok célja is az egyensúlyérzet és az ügyesség kialakítása volt. Idősebb korban kezdték el tanulni a fegyvertelen küzdelmet, valamint a kardforgatást és a hagyományos japán bottal történő vívást. Tízes éveik elején megtanították őket az álcázás művészetére, az információgyűjtésre, továbbá arra, hogyan készítsenek gyógyszereket és mérgeket.
Bérgyilkosok fénykora
A 16. század második felének legkiemelkedőbb japán történelmi alakja Oda Nobunaga volt, aki felismerte a lőfegyverek jelentőségét is. 1560-ban az okehazamai csatában háromezer emberrel legyőzött egy 25 ezres sereget, amivel megalapozta hírnevét. Az egyre nagyobb sikerek nyomán egyre többen fogadtak hűséget neki, vagy lettek szövetségesei. Közéjük tartozott Tokugava Iejaszu is, akin állítólag James Clavell A sógunjának Toranagája alapult. Tokugava 1562-ben komoly dilemmával szembesült: bár ő maga Nobunaga pártjára állt, családja még az előző ura fogságában volt, és a kivégzésére várt. Iejaszu azt találta ki hűségét bizonyítandó, hogy elfoglal egy ellenséges várat, ahol túszokat fog szedni, akiket majd elcserélhet a családjára. Kinézett egy várat, majd üzent a kogai nindzsáknak, akik közül nyolcvanan a védőkre jellemző viseletben beosontak a várba 1562 tavaszán, és végeztek mindenkivel, aki az útjukba került. A várat elfoglalták, likvidálták a parancsnokot, családtagjait pedig elfogták, így Tokugavának lett cserealapja. A csere sikeresen lezajlott, visszakapta a családját, az elfoglalt várat pedig visszaadták a parancsnok elfogott fiainak, akik szintén visszanyerték a szabadságukat. A testvérek számára ez kevés volt, bosszút forraltak Tokugava ellen, de a tervet nem sikerült titokban tartani. Így újabb üzenet ment a nindzsáknak, akik egy kevésbé őrzött részen át immár másodszor is behatoltak a várba, és végeztek mindenkivel, ezúttal a testvérpárral is.
Oda Nobunaga életét merénylők tucatjai próbálták kioltani. Egy alkalommal az egyik rivális klán feje egy nindzsát bérelt fel, aki 1570-ben a sok testőr miatt messziről próbálkozott, és egy muskétával próbálta meg leteríteni a célpontot. Egy lövésre volt ideje, amivel ugyan eltalálta Nobunagát, de a lövés nem volt pontos, és a vastag harci öltözet is védte a vezető testi épségét, aki így megúszta egy sebesüléssel.
Egy másik esetben egy klánt elárulta egyik bizalmasa, aki egy várat is a megkaparintott. A klán nindzsákat bérelt fel az áruló megbüntetésére, akik egy ötvenfős csapatban neki is láttak a munkának. A vezetőjük a vár egyik katonájától kölcsönvett egy lámpát, amelyen szerepelt az áruló bizalmas címere. A nindzsák másolatot készítettek a lámpáról, majd egyik este a lámpát magukkal cipelve, a védőkhöz hasonló ruházatban egyszerűen csak besétáltak a főkapun, mintha csak egy őrjárat tért volna vissza. Bejutva felgyújtották a várat, és utat nyitottak a klán támadó embereinek, akik elfoglalták a várat, és végeztek az árulóval.
Szamurájok vs. nindzsák
A sok sikeres akció miatt a nindzsák egyre népszerűbbek lettek, egyre többen vették igénybe szolgálataikat, ami Oda Nobunaga figyelmét is felkeltette. 1579-ben a nagyúr fia úgy döntött, hogy az igai nindzsák megsemmisítésével bizonyít az apjának. Közel 12 ezer emberrel indult útnak, három hadoszlopban. A nindzsák minden tudásukat, ravaszságukat elővették a támadás megállításához. Gerillaharcmodorral szálltak szembe a szamurájok tömegével, ami meghozta gyümölcsét: a nindzsák legyőzték a szamurájokat, pár hét alatt apránként felőrölték az összes támadó hadoszlopot. A vereség feldühítette Nobunagát, aki 1581-ben 5 hadoszlopban kb. 45 ezer fővel indult meg Iga ellen. Kaga (a másik „nindzsatartomány”) a túlélés érdekében inkább szövetséget kötött az ellenséggel, és vállalta, hogy segít. Iga védői tisztában voltak a túlerővel, ezért nem támadták meg a hatalmas hadoszlopokat, hanem a váraikba húzódtak vissza. A tartomány pár hét alatt Nobunaga kezébe került. Az igaiak a várakba húzódva és a várak környéki erdőkben rejtőzve harcoltak, a túlerővel szemben azonban esélyük sem volt, így 1581 őszére minden vár elesett.
1582. július 12-én Nobunaga, a legnagyobb hadúr néhány testőr és egy szolga kíséretében egy templomban szállt meg éjszakára, mit sem sejtve arról, hogy Akecsi Micuhide puccsot indított ellene. Akecsi 13 ezer emberrel támadta meg Nobunagát, aki vereséget szenvedett, majd ezt látva öngyilkosságot követett el.
A Nobunaga kiiktatását követő káoszból Tojotomi Hidejosi emelkedett ki: két év alatt megszerezte Japán középső részét, legyőzve Akecsit is. Nobunaga másik híres tábornokának, Tokugavának menekülnie kellett a hadúr halála után, mert vadásztak rá, ráadásul éppen a korábban legyőzött igai nindzsák területén át vezetett az út a biztonság felé. De akadtak olyan nindzsa családok, amelyek segítették a menekülésben, ők cserébe egy kardot és egy ajánlólevelet kaptak Tokugava hálája mellett.
Tojotomi lett Nobunaga örököse, Japán ura, aki szinte az egész ország feletti hatalmat megszerezte. Mivel az ellenfelek szinte elkoptak, újak után kellett nézni, így Tojotomi Japán Napóleonjaként terjeszkedéssel akarta levezetni a szamurájok fölös energiáit. Első célja Korea volt, ahonnan kiindulva már Kína meghódítása lebegett a szeme előtt. Az 1592-es koreai hadjáratban egy százfős igai nindzsa különítmény is részt vett, amely Szöul ostromában is szerepet játszott.
Békeidők, avagy a nindzsák hanyatlása
Japánban az 1600. október 21-i szekigaharai csata zárta le a hadakozó fejedelemségek korát. Közel 160 ezer ember harcolt, és a nap Tokugava Iejaszu győzelmével ért véget. Megkezdődött a Tokugava-kor, az állandó háborúzást a béke váltotta fel, Japán története pedig egészen új irányba fordult. Ebben a megváltozó világban nem volt szükség már oly mértékben a nindzsákra, de Tokugava nem felejtette el őket és segítségüket, amit két évtizeddel korábban, a szökéséhez nyújtottak neki. Így 200 nindzsa a fővárosba került, és a császári őrség tagja lett. Feladataik közé tartozott a járőrözés, illetve ők gondoskodtak arról, hogy a palotán belül senki ne hordjon fegyvert. Alapkövetelmény volt a pusztakezes harcművészetek ismerete, hogy bárkit képesek legyenek lefegyverezni. De a nindzsákból lett Tokugava titkosrendőrsége is. Uralkodása későbbi szakaszában pedig arra kérte hűbéreseit, hogy ők is vegyenek alkalmazásukba nindzsákat, ezzel biztosítva megélhetésüket. A nindzsák többsége azonban visszatért földjére és a családjához. A béke egyet jelentett társadalmi megbecsülésük és az őket övező tisztelet csökkenésével.
A megmaradt nindzsák az 1600-as évek közepén jutottak utoljára komolyabb szerephez. Az 1637-38. évi simabarai lázadásban keresztény japán parasztok is részt vettek. Visszavonultak egy félszigetre, ahol egy földből készült nagy erődben húzták meg magukat. Megfutamítottak egy háromezer fős sereget, így a több ezer lázadó ellen ezután egy ötvenezres sereget és a nindzsákat küldték. 1638 áprilisára már 125 ezres sereg harcolt a lázadókkal, akiket így sikerült legyőzni. A védők között tömegmészárlást vittek véghez, több tízezer halottat hagyva maguk után. A kereszténység ezzel elbukott Japánban.
Kezdetét vette az a két és fél évszázad, amikor Japán „bezárkózott". Az ország zártságának köszönhetően elkerülte a gyarmati sorsot, de azt is, hogy ő maga gyarmatosítson, piacokat és nyersanyagforrásokat szerezzen, illetve bekapcsolódjon a tőkés világgazdaságba.
A nindzsák számára mindez azt jelentette, hogy új életformát kellett megszokniuk: kénytelenek voltak kilépni az árnyékból és láthatóvá válni. Tudták, hogy idővel senki sem emlékszik majd rájuk és dicső tetteikre, meg kellett mutatniuk, kik is ők valójában, mire képesek, a tudásukat pedig tovább kellett örökíteni a következő nemzedékek számára. Nemcsak a nindzsucu (a nindzsák harcművészetének) művelői, hanem valamennyi harcos a szükségét érezte annak, hogy megörökítse életvitelét. 1670 környékén ismerte fel néhány igai és kogai, hogy ideje tenni valamit, különben életművük a feledés homályába vész. Így született meg több más nindzsucu témájú könyvvel együtt a Banszensúkai. Szó van benne harci technikákról, fegyverzetről, stratégiáról, kémkedésről, orvoslásról, csillagászatról és élettanról is, hiszen utóbbi segít megérteni a test működését, hogy a nindzsa tudja, hová sújtson, hogy minél jobban fájjon.
Az egyik utolsó nindzsabevetésre 1853-ban került sor, amikor megérkeztek Perry kapitány amerikai hajói, és Japán kénytelen-kelletlen megnyitotta kikötőit. Ekkor információgyűjtés céljából felküldtek Perry zászlóshajójára egy nindzsát, aki egy holland tengerész két levelével tért vissza, amelyben az a brit nők konyhai és a franciák hálószobái ügyességét ecsetelte. Hol volt már ekkor a régi nindzsák dicsősége!
James Bond, a nindzsa
A nindzsák nyugati örökesi közé tartozik a maga módján Ian Fleming hőse, James Bond is. Az író képzeletében Bond egy afféle nyugati nindzsa lett, aki az urához, M.-hez volt hűséges, mestere volt a pusztakezes harcnak, szükség esetén pedig a legváltozatosabb fegyvereket használta, ügynökként egy személyben gyűjtött információkat, végzett bárkivel, és minden helyzetet túlélt. Japánban a 20. század második felétől kezdődött a nindzsakultúra újjáéledése, amit jól mutat az azóta született népszerű mozi- és tévéfilmek, könyvek és képregények szűnni nem akaró sora.
Egy másik nagy hatású mű – bár még kevesebb köze van a valósághoz – a különös, mégis nagyszerű Tini nindzsa teknőcök, amely eredetileg létező képregények paródiájaként született meg két fiatal művész tollából. Az 1980-as évek végén, saját költségen kiadott kezdetleges alkotás szinte azonnal kulturális jelenséggé nőtte ki magát, és népszerűsége azóta sem kopott el. Manapság igazi nindzsát már nem lehet találni (bár a 86 éves Hacumi nagymestert az utolsó élő nindzsaként szokták emlegetni), de világuk elemei, történeteik a mai napig közkedveltek, és az utókor érdeklődésének köszönhetően még nagyon sokáig nem fognak a feledés homályába merülni.