Kiss László csillagász: Ha valaki most felrobbantaná a Napot, arról mi csak 8 perccel később értesülnénk
Szabadkán született, onnan a szegedi József Attila Tudományegyetem fizikus szakára, majd 7 évre Sydney-be, aztán pedig az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjába került, ahol már lassan három éve igazgatói pozíciót tölt be. A Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet működéséről, finanszírozási kérdésekről, ufológiáról, Elon Muskról és a Mars terraformálásának kérdéséről beszélgettünk Kiss László csillagásszal.
Milyen nagyobb kutatásokon dolgoznak most az intézetben?
A legerősebb irány egyértelműen a megfigyelő csillagászat, vagyis hogy különböző, akár optikai, rádió-, földi óriástávcsöveket vagy űrteleszkópokat használunk, és így fürkésszük a kozmosz titkait. Valójában alapkutatásokat végzünk, ahol lényegében a földi légkörön túli világ fizikai összefüggéseit tanulmányozzuk. Fontosak a kisbolygós, csillagos és exobolygós kutatások, a kis égitestek a Naprendszeren belül és most már kívül is. Elméleti kutatásokat is folytatunk, például a csillagrezgések modellezésével kapcsolatban, de a nukleáris asztrofizika is megjelent az intézetben, ahol azokat a magfizikai reakciókat tanulmányozzák és finomhangolják a modellekben a munkatársak, amelyek meghatározzák, hogy egy csillagnak milyen lesz a belső szerkezete. Emellett a Tejútrendszeren túli, távoli univerzum feltérképezésében a tranziens égitestek, a robbanócsillagok kutatásában vannak érdekes kutatásaink, főleg a szupernóva-robbanásokról és a gammavillanásokról.
Hogyan zajlik például egy robbanócsillag vizsgálata a gyakorlatban?
A robbanócsillagok előrejelezhetetlen jelenségek, hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy egy csillag mikor robban fel. Hogy pontosan mi okozza az explozív elhalálozást, az a jelen beszélgetés szempontjából már egy elég obskurus részlet, a lényeg az, hogy vannak olyan csillagok, amelyek az életük végén szupernóva-robbanás formájában fölrobbannak. Robbanás alatt azt értem, amikor viszonylag rövid idő alatt, tehát percek, órák, vagy napok alatt vetik szét a belső folyamatok a jellemzően, de nem kizárólag nagytömegű csillagot. Ez a mi Tejútrendszerünkben egyébként annyira ritkán figyelhető meg, hogy az utolsó ilyen az 1604-es Kepler-féle szupernóva volt, vagyis több mint 400 éve már, hogy nem láttunk rá példát. Más galaxisokban viszont gyakrabban megfigyelhetjük a jelenséget, hiszen milliónyi galaxist képesek vagyunk nyomon követni a földi teleszkópokkal, mindegyikben százmilliárdnyi csillaggal. Már maga a felfedezés is fontos feladat, amit manapság nagy nemzetközi keresőprogramok dominálnak. A mi műszereinkkel évente akár több száz csillagrobbanást is megfigyelhetünk: ilyenkor megmérjük, hogyan változik a hirtelen feltűnt „új csillag” fényessége és a színe, amiből meg lehet határozni, hogy milyen csillag robbant éppen fel, milyen messze van tőlünk, és ezzel például föl tudjuk térképezni a látható anyag eloszlását, nem csak az éggömb irányai, hanem a mélységi információ, azaz a távolság szerint is.
Vagyis ha például a mi galaxisunkban történne egy ilyen, az teljesen előrejelezhetetlen lenne, sőt az is lehet, hogy valójában már megtörtént a robbanás, csak a csillagászok még nem tudnak róla?
Persze, sőt biztos, hogy megtörtént. A becslések azt mondják, hogy átlagosan 50 évente történik szupernóva-robbanás a Tejútrendszerben. A fénynek viszont véges a terjedési sebessége, tehát megtörténhet, hogy éppen olyan szerencsétlenül jönnek ki a dolgok, hogy jönnek felénk 50 évenként a robbanásokról hírt hozó fénykukacok, de még egyik sem ért ide. Erre szoktak rácsodálkozni a laikusok leginkább, hogy mi valójában a múltat tanulmányozzuk, és nekünk a jelen azt jelenti, amikor éppen látjuk a dolgokat. Emellett mi mindig is a múltba nézünk vissza: ha valaki mondjuk most éppen felrobbantaná a Napot, arról mi csak 8 perccel később értesülnénk. Izgatottan várjuk mindenesetre a következő szupernóva-robbanást!
Milyen hétköznapi értelemben vett gyakorlati haszna van egy elméleti csillagászati kutatásnak?
Amivel mi még sokat foglalkozunk, és gyakorlati jelentősége is van, az a Földünket a kozmikus térségből érő behatások és kockázatok, illetve az űridőjárás témája. Vagyis hogy van-e olyan természeti jelenség, amely akár a teljes földi életet is veszélyeztetheti. Erre az a válasz, hogy igen, nagyon is, hiszen az univerzum valójában elég barátságtalan hely. Rengeteg nagy energiafelszabadulással járó esemény történik, a csillagrobbanások mellett az égitestek ütközése is ilyen, illetve a mi Napunk is képes nagy bonyodalmakat okozni a Föld körüli térrészben. Például a Napból érkező töltött részecskeáramok erősödése vagy az általuk hordozott mágneses tér képes nagymértékben megnehezíteni a telekommunikációs műholdakkal a kapcsolatot. Egy-egy nagyobb napkitörés a földi távvezetékekben hatalmas áramlökéseket képes indukálni, és történtek már olyan esetek is, amikor több millió ember áram nélkül maradt, mert a naptevékenység földi hatására az elektromos áramot továbbító rendszerek biztosítékai leolvadtak. Így ezeknek a kutatásoknak a társadalmi oldala sem elhanyagolható. Ha képesek vagyunk előrejelezni, mikor milyen égitestek kerülnek a Föld közelébe, amelyek akár be is csapódhatnak, akkor az már egy valódi társadalmi haszonnal bíró kutatás.
Van esély mostanában valami komolyabb becsapódásra?
Esély mindig van, csak most szerencsére elég kicsi. A politikailag korrekt válasz az, hogy jelenleg nem ismerünk olyan égitestet, amely veszélyes lehet a földi civilizációra, és egyben tudnánk is róla, hogy várható a becsapódása. Ismerünk potenciálisan veszélyes kisbolygókat, amelyek a következő évszázadokban akár egészen megközelíthetik a Földet, de olyat jelenleg nem ismerünk, amiről már most ki lehet mutatni, hogy tuti biztos, hogy be fog csapódni. De a kutatásuk éppen azért nagyon fontos, mert nem ismerjük még az összeset azon égitestek közül, amelyek képesek a Földdel ütközni. A közelmúlt példái, mint a cseljabinszki meteorrobbanás is, igazolják a területre irányuló egyre nagyobb figyelem indokoltságát.
Hogyan került kapcsolatba a csillagászattal?
Mindig a látvány fogott meg a csillagászatban: a ködök, galaxisok, bolygók, gyűrűk, holdkráterek, napfoltok, és ezeknek a természeti szépsége vonzott a csillagászathoz egészen korán, ugyanis már általánosban megkezdtem a barátkozást a csillagos éggel amatőr csillagászként. Középiskolásként még azt gondoltam, hogy matematikus vagy fizikus leszek, de aztán az élet felülírta ezt, amikor a József Attila Tudományegyetem, mai nevén a Szegedi Tudományegyetemen összefutottam jövendőbeli témavezetőmmel, Szatmári Károllyal, aki arra biztatott, hogy foglalkozzak komolyabban csillagászati tudományos kutatással. 2000-ben megvédtem a doktori disszertációmat pulzáló változó csillagok fizikai paramétereinek meghatározásáról, aztán két évvel később pedig Ausztráliába költöztem posztdoktori ösztöndíjjal. A Sydney-ben eltöltött hét év az eddigi életem minden szempontból leggazdagabb időszaka volt, ott teljesedtem ki igazán.
Miért döntött mégis úgy, hogy hazaköltözik?
Több oka is volt: egyrészt nekem magyar lét jelent valamit. Például nem tudtam elképzelni, hogy az ott született két gyermekem ne magyarként nőjön fel. Másfelől a család, a barátok is itt vannak, és ennyi év után, ennyi utazgatás után az ember belefárad ebbe. A harmadik dolog pedig az a felismerés, hogy szeretek szerepelni: vagyis előadásokat tartani, tanítani, és ezt a legjobban magyarul tudom megtenni. Persze angolul is meg tudtam nevettetni az embereket népszerűsítő előadásokon, de a személyiségemet magyarul tudom igazán átadni. Az angol nyelvű előadásaim közel sem olyan színesek és élvezetesek, mint a magyarok. Egyszerűen itt érzem magam itthon és a leginkább elememben, ez hiányzott Sydney-ben.
Ennek fényében mi a véleménye a fiatal kutatók kivándorlásáról?
Ez teljesen természetes folyamat, mivel egy adott kutatóhelyen az ember limitált időt tud eltölteni úgy, hogy újat is tud tanulni. Tehát ha mondjuk valaki dolgozik egy tanszéken, intézetben, eljár a helyi eseményekre stb., egy idő után már mindenkit hallott legalább kétszer arról előadni, hogy mivel, hogyan foglalkozik. 5-7 év után az ember már elég ritkán hall újat ugyanazon a helyen. A valóban fontos kérdés az, hogy a más intézményekben eltöltött ideiglenes munkavállalás után legyen hova visszatérnie a kutatónak, és a máshol megszerzett tudást itthon is legyen módja hasznosítani. Erre egy jó példa az MTA Lendület programja, ami az elmúlt 9 évben háborítatlanul folyt, és ami engem is hazacsábított 2009-ben.
Milyen bevételi forrásokra támaszkodhat a Csillagászati Kutatóintézet?
Számunkra fontos források az EU-s lehetőségek, és amire különösen büszke vagyok azok a European Research Council-nál (ERC) elnyert támogatások. Ezek a kutatói kiválóságot jutalmazó, jellemzően 5 évre szóló ösztöndíjak úgy működnek, hogy a kutatót foglalkoztató intézetek 25 százalékos rezsihányaddal számolhatnak egy-egy projekt elnyerése esetén. Vagyis, ha valaki elnyer például egy egymillió eurós ösztöndíjat, akkor annak az egynegyede a befogadó intézményé lesz, amiből a kutató rezsiköltségeit állja. A tapasztalat azt mutatja, hogy 1-2 ERC projekt egy-egy kisebb intézetet is képes közel teljesen eltartani. Itt a Csillagászati Intézetben két kiváló, korábban Lendületet is elnyert kutatónk, Kóspál Ágnes és Maria Lugaro is sikerrel pályázott egy-egy ERC-s kutatói ösztöndíjra, ami nagyságrendileg akkora bevételt hozott éves szinten, ami az intézet éves rezsiköltségeit teljes mértékben fedezi.
Hogyan lehet bekapcsolódni az itt zajló kutatásokba?
Mi erre speciális figyelmet fordítunk, hiszen már középiskolásokkal is rendszeresen foglalkozunk. A Fazekas Gimnáziummal például van egy formális megállapodásunk, hogy mentorként fogadunk tőlük diákokat. Szakmai versenyekre segítünk nekik felkészülni, és ez azért is fontos, mert a legjobb kutatók már középiskolás korukban kitűnnek a többiek közül. Ez a belépő szint, ezután jönnek az egyetemisták, akiket demonstrátori rendszerben alkalmazunk. Ez azt jelenti, hogy átlagban heti egy napot itt vannak (most éppen tizenegyen vannak), kijelölünk melléjük egy témavezetőt, és valamilyen tudományos projekten dolgoznak. Emellett havonta egyszer hétvégén kimennek a Mátrába, Piszkéstetőre, az intézet megfigyelő állomására, ahol megtanulják Magyarország legnagyobb távcsöveit használni, és konkrét méréseket végeznek akár saját vizsgálataikhoz, akár más kutatóknak. A diploma megszerzése után az MTA által működtetett fiatalkutatói ösztöndíjak rendszerébe is be lehet kapcsolódni, illetve a saját kutatóink által vezetett nagyprojektekbe is be lehet szállni adott esetben. A PhD megszerzése után pedig az a szokásos opció, hogy az intézmény befogad konkrét posztdoktori kutatásokat, amelyek sikeres végrehajtása egy idő után fix álláshoz is vezethet.
Az Ufó Magazin nagy rajongójaként muszáj kitérnem egy kicsit az ufológiára is. Csillagászként mi a véleménye a területről? Számíthatunk-e arra, hogy nemsokára meglátogatnak a kis szürkék?
A kilencvenes években ez nagyon népszerű téma volt, mára meg inkább már a cuki cicás képek szaporodtak el mindenfelé, ugyanakkor az ufós kontent meg továbbra is lapos eloszlást mutat. Amit a klasszikus ufósok hirdetnek, az szerintem ostobaság. Ezt saját tapasztalat alapján is mondom, mert egyszer a Pataky...
Pataky??
...a Pataky Művelődési Központban elmentem egy ufókongresszusra az 1990-es években, puszta kíváncsiságból – egyébként magával Pataky Attilával is volt szerencsém összefutni egy reggeli tévéműsorban, és meghallgatni, hogy őt hogyan vitték el az ufók. Érdekelt, hogy milyen „bizonyítékokat” mutatnak be az ufók létezésére. Amikor aztán kiállt egy előadó, és azt mondta, hogy az Egyiptomba tartó légijáratokat a Malév lemondta az Egyenlítőnél dúló hóviharok miatt, és ő ezért nem tudott elhozni valamilyen ufóbizonyítékot, akkor feltárult az igazság a maga meztelen valóságában az előadó épelméjűségével kapcsolatban.
Na jó, de az, hogy van egy-két bolond, még nem jelenti, hogy nem léteznek ufók.
Persze, ez nem cáfolja, de azt, hogy az égen megjelenő fényjelenségeket próbálják értelmes lények megjelenéseként értelmezni, nem tudom elfogadni. Rengeteg fényjelenség van az égen, és az emberek egyáltalán nem ismerik ezeket. Mindezzel nem azt mondom, hogy ne lenne Földön kívüli élet vagy értelmes civilizáció valahol az univerzumban, de amit az ufósok próbálnak eladni, arról mindig kiderül, hogy valami hülyeség. A Holdat, a Vénuszt, a műholdégést, a sarki fényt, de még a kiskutya fülét is ufónak nézik, mert nem ismerik a természeti jelenségek változatosságát. Ráadásul azok a megfigyelések, amelyek meg szoktak jelenni, mindig kiábrándítóak: az ufófotók mindig életlenek, mozognak, szemcsések. Szerintem mostanában egyébként kimondottan visszaesett az ufós aktivitás, egyre kevesebb ufóbejelentés érkezik ahhoz képest, hogy a kilencvenes években rendszeresen hívtak minket emiatt telefonon.
Mit gondol Elon Musk SpaceX programjáról?
Elon Musk érdekes figura, akinek a magán-űrvállalkozásai mutatják, amiben én magam is erősen hiszek. A földi civilizáció számára szerintem létfontosságú a Naprendszer benépesítése. A Földnek vannak erőforrásai, és az emberiség ezeket az erőforrásokat használja. Egy részét nyilván visszatápláljuk a rendszerbe, de akkor is, valamilyen sebességgel csökkentjük őket. Ha az erőforrásaink teljes mennyiségét elosztjuk a csökkenés sebességével, akkor egy időjellegű mennyiséget kapunk, ami azt mutatja meg, hogy mennyi idő alatt használjuk el az összes erőforrást. Ez óhatatlanul be fog következni, lehet, hogy kétszáz, ötvenezer vagy tízezer év múlva, ezt nem lehet tudni, de ha az emberi fajt fenn akarjuk tartani, akkor ki kell lépnünk a Föld keretei közül. Több-bolygós, sőt többcsillagos fajjá kell válnunk. Hogy ennek lesz-e technológiai alapja valaha, nem tudom, de abban hiszek, hogy ki kell rajzanunk a csillagközi térbe előbb-utóbb. Elon Musk példája azért pozitív számomra, mert megmutatja, hogy – bár jelentős állami segítséggel, de – gazdaságos tevékenységet folytató űrvállalkozásokat lehetséges működtetni.
Akkor lassan tényleg eljön a Mars terraformálásának ideje?
A Mars terraformálása nem reális a jelenlegi technológiával, de az biztos, hogy a Mars közel sem annyira száraz, mint ahogy régen hittük. A felszíne alatt jelentős mennyiségű fagyott jég van, de légköre nincsen, ami elég nagy gond. Mivel a Mars tömege kb. egytizede-egynyolcada a Földének, ezért nincs elég nagy tömege ahhoz, hogy megtartsa a légkörét. Ha valami, akkor már a Mars felszíne alatti élet lehet opció, vagyis a felszín alatti vizet megcsapolva kiépíteni bázisokat. De még ezek is nagyon távlati tervek: amikor a Matt Damont a Marsról kellett éppen megmenteni a fekete lyuk vagy a normandiai partraszállás helyett, akkor az például teljesen irreális ábrázolás volt, hogy az emberek egy sátortető alatt éltek a bolygó felszínén. A Marsnak nincsen mágneses tere, nem védi semmi az űrhajóst az űrből érkező töltött részecskéktől, így a sugárbetegségek nagyon gyorsan kialakulnának az ott tartózkodó emberi lényekben. De ettől függetlenül tény, hogy a Naprendszerben a Földhöz leginkább hasonlító bolygó még így is a Mars, még a jelenlegi, légkör nélküli állapotában is.
Az interjút az ELTE Filozófia Doktori iskola hallgatója készítette.